Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Vannak azok az áldott pillanatok a filmtörténetben, amikor nagy tehetségek találkoznak. Ilyen volt az is, amikor Harvey Keitel megkapta a Kutyaszorítóban forgatókönyvét, amelyet egy ifjonc rendező, egy bizonyos Quentin Tarantino írt. Most mindketten ünnepelnek: 25 éve mutatták be Tarantino világraszóló klasszikusát, a Ponyvaregényt, Harvey Keitel pedig 80 éves lett.
Tisztázzunk valamit. Én nem azért jöttem, hogy kérjek, hanem hogy megmondjam, mi a dolguk. És ha van magukban önfenntartási ösztön, azt csinálják, amit mondtam, méghozzá gyorsan
– mondja egy bögre jóféle kávéval a kezében Harvey Keitel a Ponyvaregényben, miután a John Travolta által alakított bérgyilkos, Vincent, véletlenül szétlövi egy srác fejét.
Szerencséjükre a főnök a legjobb problémamegoldóját küldi, hogy szupergyorsan elfogadható állapotba hozzák a vérrel és agydarabkákkal teli kocsit, de ekkor Vincentnek áll feljebb, és udvariasabb bánásmódot követel. Na, ekkor hangzik el a fenti örökbecsű figyelmeztetés.
Persze igazából lehetetlen kiemelni egyetlen mondatot, párbeszédet vagy jelenetet, a Ponyvaregény első pillanatától az utolsóig úgy tökéletes, ahogy van. Amikor 1994-ben bemutatták, azonnal kitört körülötte a hisztéria.
Filmklasszikus lett és hivatkozási pont, legyen szó a Samuel L. Jackson alakította Jules bibliai monológjáról, amelyet a kivégzések előtt szaval el, vagy Vincent zavarodott téblábolásáról, amely gifes mémként szivárgott be a világháló szövetei közé, és ma már bárhol, bármikor felbukkanhat. És azt sem érdemes szó nélkül hagyni, hogy a Ponyvaregény az elmúlt két évtized filmgyártását is alapvetően befolyásolta.
A sok szálon futó film bérgyilkosokról, szeretőkről, bokszolókról, éttermi banditákról szóló erőszakosan vérbő és abszurdan vicces óda a noirhoz és a gengszterfilmhez. Egyszerre a műfajok paródiája és csúcsra járatása, amely szemérmetlenül felrúgta a történetmesélés bevett szabályait, és magasról tett a nézői elvárásokra. Így történhetett meg, hogy miután Bruce Willis bokszoló figurája agyonlövi a vécén az egyik főszereplőnek számító Vincentet, a következő jelenetben Vincent besétál Julesszal a gyorsétterembe – abba a jelenetbe, amellyel a film kezdődik.
Tarantino tehát szanaszét szabdalta a történetet, és a jeleneteket látszólag véletlenszerűen illesztette egymás után. Ez a laza vagányság a film minden képkockáját, sőt a hangzásvilágát is áthatja, a betétdalok önállóan is emlékezetes elemei a filmnek.
És akkor jött Tarantino
Mikor a Ponyvaregényt bemutatták, a hollywoodi filmgyártás a nagy stúdiók ormótlan, merev óriásaként cammogott át a nyolcvanas évekből a kilencvenesekbe. Független filmek léteztek ugyan, de inkább az ínyencek szórakozásaként, eldugott kis mozikban.
És akkor jött Tarantino, és a Ponyvaregénnyel berobbantotta a köztudatba és a mainstream filmgyártásba a független filmek izgalmas és formabontó esztétikáját: a "bármit lehet, amíg van értelme" önfeledt játszóterét. Mindezt ráadásul úgy, hogy az egymásra halmozott ötletek egy részét akár pofátlanul nyúlta másoktól: a filmrajongó Tarantino a filmjeibe csempészett idézetekkel és motívumokkal tiszteleg elődei előtt.
És micsoda sztárokat adott és mentett meg nekünk a Ponyvaregény! A színészgárdából akkoriban egyedül Bruce Willis számított menőnek, akit magasba repített a Drágán add az életed 1988-as sikere. John Travolta csillaga viszont leáldozóban volt. Uma Thurman alig ismert, felkapaszkodó színésznő volt, Tim Roth-ról és Samuel L. Jacksonról pedig tényleg csak a legelvetemültebb mozirajongók tudták, kicsodák.
A Ponyvaregényben a legkisebb szerepeket mai szemmel világsztárok alakították, pincérként tűnik fel Steve Buscemi, egy emlékjelenetben pedig Christopher Walken magyaráz az ülepébe dugott karóráról. És persze ott volt Harvey Keitel mint Wolfe úr, a problémamegoldó farkas szmokingban.
Boldog születésnapot, Harvey Keitel!
Mert milyen szép, ahogy egymásra talál két ilyen jeles dátum. 1994. május 12-én mutatták be a Ponyvaregényt Cannes-ban, ennek vasárnap volt 25 éve.
Május 13-án, hétfőn pedig 80 éves lett a színészlegenda Harvey Keitel.
Mikor Keitel elvállalta a gengszterek ügyes-bajos dolgait messzemenő profizmussal megoldó Mr. Wolfe szerepét, Tarantinóval már túl voltak egy közös filmen, ez a Kutyaszorítóban. Az 1992-es Kutyaszorítóban nemcsak nyers előtanulmány a Ponyvaregény világához és sikeréhez, de önmagában is értékes mestermű. A sztori röviden az, hogy néhány rosszfiú összeáll, hogy véghez vigyék a tökéletes bűntényt, de a gyémántrablás után a rendőrség túl hamar a nyomukra bukkan, így egyértelmű, hogy besúgó van közöttük. Már csak arra kell rájönniük, hogy ki. Ahogy a Ponyvaregény, a Kutyaszorítóban is tele van káromkodással, erőszakkal, időbeli ugrásokkal, és mindezt persze metsző humorral tálalja.
A kilencvenes évek elején Tarantino már éppen jegyzett figura volt Hollywoodban. Megírta a Tiszta románcot, de nem lehetett azt mondani, hogy felveti a pénz. Akkora szerencséje volt viszont, hogy a Kutyaszorítóban forgatókönyve eljutott Harvey Keitelhez, az addigra nemzetközileg elismert színésznek pedig annyira megtetszett a script, hogy beszállt a költségekbe, és szerepet is vállalt benne: ő lett Mr. White.
Keitel eddigre túl volt a filmtörténet két igen emlékezetes bűnözőszerepén. 1973-ban az Aljas utcákban állt össze a hetvenes évek amerikai filmjének egyik mesterhármasa: Martin Scorsese rendezte Harvey Keitelt és Robert De Nirót. Majd három évvel később bemutatták a Taxisofőrt, a rendezői székben ismét Scorsesével, a főszerepben De Niróval. Keitel pedig a strici Matthew-t alakította, aki a 12 és fél éves Irist (Jodie Foster) futtatta.
A fajsúlyos figurák egyébként sem álltak távol tőle. A lengyel és román bevándorlók gyerekeként már amerikainak született Keitel nem szeretett tanulni, helyette inkább a brooklyni utcákon lófrált, játéktermekben ütötte agyon az időt. Bár gyerekként erősen dadogott, közben arról álmodozott, hogy egyszer akkora sztár lesz, mint Marlon Brando.
A vásznon látható keménységet nem csupán markáns vonásainak köszönhette, 16 évesen ugyanis beállt tengerészgyalogosnak és három évig Libanonban is szolgált. Mikor leszerelt, elkezdett színészetet tanulni. És hogy eltartsa magát, cipőügynökként és bírósági rajzolóként is dolgozott. Aztán kisebb színpadi szerepek után betoppant az életébe Scorsese, és a Ki kopog az ajtómon című filmmel elindította a világhír felé.
A siker viszont vámot is szedett. Keitelnek jó dolga volt, ma már a legnagyobbakként emlegetett rendezők kilincseltek nála, például Francis Ford Coppola is neki szánta az Apokalipszis most főszerepét. Csakhogy a sikertől megrészegült Keitel annyira összeveszett a rendezővel, hogy közvetlenül a forgatás előtt kirúgták a filmből, és Martin Sheennek adták a szerepet.
Keitel ezután eljátszotta Pontius Pilátust (Nyomozás Krisztus holtteste után) és Júdást (Krisztus utolsó megkísértése), szerepelt romantikus filmekben (Zuhanás a szerelembe, Zongoralecke), tűnődő, érzékeny drámákban (Ifjúság) és különös vígjátékokban (A Grand Budapest Hotel). Játszott Szabó István Szembesítés című filmjében, és beugrott Jay-Z és Beyoncé videóklipjeibe is. Hiába jelölték, eddig még nem kapott Oscar-díjat, ennek ellenére ő az egyik olyan hollywoodi színész, akit soha nem lehetett beskatulyázni. Ez nem kis szó, hiszen karrierje során több mint száz filmben szerepelt, és nincs is könnyebb annál, mint megbízhatóan hozni egyetlen fix karaktert.
Ebben a cikkben most a duplaévforduló kapcsán mégis a rosszarcú gengszter vagy zsaru szerepeiért tisztelgünk előtte. Hiszen ő volt a nyomozó a hatalmas sikerű női road movie, a Thelma és Louise-ban, és drogos rendőrt alakított a Mocskos zsaruban. Tarantinóval pedig a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény után alámerült Robert Rodríguez féktelen vámpírfilmjének bugyraiba – ez lett az Alkonyattól pirkadatig.
Winston Wolfe vagyok, problémamegoldó,
– mutatkozott be a Ponyvaregényben csak pár másodperccel azelőtt, hogy ellopta a show-t Quentin Tarantino, John Travolta és Samuel L. Jackson elől. És még a kávéja is jó volt.
