A kolozsvári születésű Papp-Zakor Ilka Angyalvacsora című prózakötete 2014-ben JAKkendő-díjat kapott, az elismerés a maga számára is megformálta róla az imázst: szürreális, groteszk, morbid, az állati és a növényi elemeket az emberivel bravúrosan kombináló szerző.
Szelíd, néhol kicsinyítő képzős szavakkal adja elő bizarr, olykor iszonyatos történeteit, mint ahogy a Grimm testvéreknél a farkas „hamm, bekapta” Piroska nagymamáját. Pedig a mesék nála kimaradtak a gyerekkori felolvasásokból, mert a szülei kegyetlennek tartották Andersent meg a népmeséket is.
Talán kompenzálok vele, hogy most én írok ilyesmiket. A kedvesen beszélő reflex pedig akkor alakult ki bennem, amikor a Máltai Szeretetszolgálat önkénteseként egy táborban olyan gyerekekkel foglalkoztam, akiknek meg voltak számlálva a napjaik, de nekünk nem könnyes szemmel, hanem kedélyesen kellett hozzájuk fordulnunk. Önzés lett volna szabadjára engedni az érzéseinket
– mondta a HVG-nek adott interjúban Papp-Zakor Ilka író, műfordító.
Kolozsvárról varsói kitérővel Budapestre költözött, aztán Krakkóban, Helsinkiben és Pozsonyban is élt. Az író mindig is azt képzelte el, hogy élete során kétévente másik országba költözik, és így fogja belakni a világot. Az otthona mindig ott van, ahol a férje és a kutyája: most éppen Budapesten, az Almássy tér szomszédságában. "Nem érzem magam kifejezetten erdélyi identitásúnak. Szülővárásomhoz annyi köt, hogy részben ott él a család és több régi barátom. De nem dobban nagyot a szívem, amikor beérünk Kolozsvárra" – tette hozzá.
A tervezett Trianon-emlékművön az 1913-as térkép szerinti nagy-magyarországi településnevek közt ott lesz Kolozsváré is: ezzel kapcsolatban az író azt mondta, bosszankodik, mert Trianon a kibeszéletlensége miatt robbanópont a magyar társadalomban.
Annak sincs igaza, aki szerint ezt a kérdést már el kellene felejteni. Szintén zavar, ha csak azt tekintik magyarnak, akinek fáj a trianoni döntés. Nekem nem fáj, de szeretném, ha tisztességesen, történelmi kontextusban lehetne róla beszélni, nem pedig ütős jelszavakban és gusztustalan emlékművekkel. Ez utóbbi a környező országokban bohóckodásnak minősül, bár politikailag kihasználható. Rámondható, hogy ez revizionizmus, fasizmus, és egyébként nem is tévednek ezzel olyan nagyot. A legnagyobb probléma mégis az, hogy egy-egy ilyen megmozdulás mentálisan végtelenül rombolja a magyar társadalmat.
A teljes interjút elolvashatja a friss HVG hetilapban!