Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Erre még nem volt példa Magyarországon: Michelangelo-kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban. A reneszánsz mester kora legnagyobb rajzolója is volt, művészete középpontjában pedig a férfiakt állt. A tárlat bemutatja egy géniusz születését, leszámol néhány népszerű tévhittel, miközben érzékletesen kifejti azt is, hogyan hatottak egymásra a kortársaival – és miért lehet izgalmas összehasonlítani őket.
Alfonso d’Este iszonyúan akart egy saját Michelangelót. Szobrot, festményt vagy legalább egy rajzot – bármit. Azt hihetnénk, a műgyűjtő d’Estének gazdag ferrarai főúrként könnyű dolga volt, csakhogy Michelangelo pontosan tudta, hogyan működik a piac: minél nehezebb megszerezni egy munkáját, annál többet fog érni. Csak a legelitebb, legfelsőbb köröknek dolgozott, a vázlatait pedig megsemmisítette, mégis mindenki róla beszélt.
Michelangelo Buonarrotit már életében csak úgy emlegették, „Il Divino”, azaz „az isteni” – akkora sztár volt, amelynek léptékét ma egészen nehéz felfognunk. Nem mintha ne hemzsegtek volna a korabeli Itáliában a tehetséges művészek, de Michelangelo mellett nem nagyon rúghattak labdába.
Aztán úgy alakult, hogy a firenzeieknek ágyúkra lett volna szükségük, mert küszöbön állt a háború a pápai hadak ellen, akik a Medici családot segítették a köztársaságpártiakkal szemben. Michelangelo az utóbbiakat támogatta, ezért megfestette d’Estének a Léda és a hattyú című képet.
Jó terv volt, csak azzal nem számoltak, hogy d’Este nem mer ujjat húzni a pápával, és nem küld ágyút. Erre viszont Michelangelo gondolta úgy, hogy akkor ő sem ad képet a főúrnak.
A Mediciek jól elverték az ellenfeleiket, és hercegséggé alakították Firenzét, a Léda és a hattyú eredetije pedig később elveszett. Megmaradt viszont egy vöröskréta-tanulmányrajz Léda arcához, amelyet ma a művészettörténészek a legszebb reneszánsz rajznak tartanak, és bekerül minden reneszánsz albumba. Ez is látható a Szépművészeti Múzeum pénteken megnyílt kiállításán, mindjárt egy szintén közismert Leonardo da Vinci-rajz mellett kiállítva.
A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet című tárlata az első Michelangelo-kiállítás Magyarországon, és mindjárt igen magasra tették a lécet. A mintegy 80 rajzot, vázlatot, tanulmányt felvonultató kiállítás Michelangelo, Leonardo és Raffaello rajzai mellett a kortárs és rivális mesterek munkáit mutatja be.
A gazdag és kimerítő tárlat egyszerre tiszteleg Michelangelo géniusza előtt, és egyben le is számol több olyan tévhittel, amely már akár életében része lett a Michelangelo-mítosznak. A látványos vizuális megoldások, az egymás mellé helyezett rajzok pedig érzékletesen emelik ki a művészeti hatások és inspirációk egymásba fonódó hálózatát, amely a kort jellemezte. Kárpáti Zoltán, a kiállítás kurátora vezet körbe bennünket, és ahogy mesél, rivális művészek versengése, politikai intrikák szövevénye is megelevenedik a képek között.
A friss felfedezéstől az ismerős képekig – teljes a spektrum
A kiállítás egyik legjobb tapasztalata az, hogy Michelangelo neve nem puszta csalinak bizonyul, hanem a rajzai hangsúlyos elemei a tárlat koncepciójának. Michelangelo-kiállítást egyébként nem is lehet nagyon máshogy csinálni a világon, mint a rajzaiból. Még az elképzelés is abszurd lenne: a Sixtus-kápolna freskóit nem verik le, hogy szállíthatóak legyenek, a Pietát vagy a Mózest nem fogják kiengedni Rómából, ahogy a Dávidot sem Firenzéből. Ráadásul tényleg ismerős munkáit hozták Magyarországra: a leghíresebb alkotásaihoz, például a Sixtusi-kápolna alakjaihoz készült vázlatait, tanulmányait. Ezek az ismerősség érzésével minden teremben kapcsolódási pontokat adnak Michelangelo és a többiek művészetéhez, ráadásul ilyen kaliberű művészeknél önmagukban is műalkotások.
Emellett most Budapesten látható először Michelangelo legfrissebben beazonosított rajza, amely nemrég egy külföldi magángyűjteményből került elő. A szakértők szerint a rajz a kamaszkorából, az inaséveiből származik, így a fennmaradása több szempontból is szenzációs. Egyfelől, a tanoncok rajzait ritkán tartották meg, mert miért is tették volna. Éppen ezért különleges látni rajta a még aránytalan, elnagyolt vagy bizonytalan pontokat, miközben ott sejlenek benne a későbbi dinamikus, robusztus férfiaktok, amelyek annyira meghatározzák majd Michelangelo művészetét.
Ráadásul Michelangelo, ahogy már szó volt róla, szinte paranoiásan semmisítette meg a vázlatait: több levele is fennmaradt, amelyekben azt kéri a címzettektől, hogy égessék el a műhelyében hátrahagyott rajzait.
Aztán persze azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Leonardo mellett Michelangelóban tisztelhetjük az újkori Európa egyik első, nagyon tudatos brandépítőjét. Nemcsak az életrajzírói, hanem már ő is azt akarta például, hogy a tanulóéveivel egyáltalán ne foglalkozzanak, és az terjedjen el róla, hogy autodidakta módon, egyedül sajátította el a mestersége fogásait. Pedig valójában Domenico Ghirlandaio műhelyében tanult Firenzében, aki a kora legjobb freskófestője volt – ennek a ténynek pedig később a művészettörténetet formáló hatása lett.
Michelangelo korai rajzaiból mindössze nyolcat ismerünk, ebből három itt van most a kiállításon, mellettük olyan mesterek rajzaival, akik Ghirlandaióhoz hasonlóan erőteljesen hathattak Michelangelóra, vagy nagyon hasonló forrásokból dolgozhattak.
Így húzzunk hasznot a mogorva jellemünkből
A harmóniát magasztaló reneszánszban Michelangelo az ellentmondások embere volt, amit pontosan megragad mindjárt az első kép, ami a kiállításra belépve fogad bennünket. A korabeli Firenze egyik nagy festőjének, Fra Bartolomeónak a rajza ez, amely idealizálás nélkül ábrázolja a 40 év körüli Michelangelót, aki addigra a sikerei csúcsán trónolt. Egy minden cicomát nélkülöző, megfáradt férfi portréját látjuk, talán éppen a műhelyében dolgozott, mikor lerajzolta a szerzetes festő. Michelangelo nem volt szép ember, arcát fiatalon betört orra csak még inkább elcsúfította – messze állt a Szépség újplatonista, reneszánsz ideáitól, amelyeknek egész életét szentelte.
Azt is tudjuk, hogy Michelangelo nehéz természetű, borongós ember volt, hajlamos a pesszimizmusra, a belső vívódásra. Éppen ezért, ha megfigyeljük, a műveiből gyakorlatilag teljesen hiányzik a reneszánsz kulcsfogalmaként ismert életöröm vagy optimizmus. Az alakjaira saját szomorúságát, belső feszültségeit, komolyságát vetítette ki. A kiállítás egy pontján például két női aktot láthatunk: egy szikkadt testű öregasszonyt és egy lágyan gömbölyödő, szép fiatal lányt. Lehet találgatni, melyik Michelangelo, és melyik Raffaello munkája.
Erre a mogorvaságra Michelangelo épített is: sokat tett azért, hogy körbelengje a „magányos művész” aurája. Általánosan elterjedt például az a történet, hogyan festette ki egymaga a Sixtus-kápolnát. A valóságban viszont, mikor a pápa megbízta a feladattal,
Michelangelónak nem volt komoly tapasztalata a freskókkal, ezért Firenzéből hivatott 15-20 festőt, hogy segítsenek neki.
A kortársai csodálták a képességei miatt, de haragudtak is rá, ugyanis valóságos hegemóniát épített ki. Ma úgy mondanánk, uralta a piacot: a pápa, a bíborosok, a gazdag nemesek mind őt bízták meg, másoknak hozzá képest az aprópénz jutott. Mikor a korban matuzsálemként, 88 évesen meghalt, a befektetései és a birtokai mellett annyi készpénzt találtak a házában, amennyiért pár évvel korábban Cosimo Medici herceg megvette a Pitti-palotát Firenzében.
Mi kell ahhoz, hogy a szobrászok rajzolni kezdjenek?
A sors fricskája, hogy bár Michelangelo őszintén ellenszenvesnek találta Leonardót és Raffaellót – taszította a nagyvilági optimizmusuk –, az utókor folyamatosan együtt emlegeti őket. Csupán néhány évet éltek párhuzamosan Firenzében, Leonardo sokkal idősebb volt a két másiknál, Raffaello pedig ifjú kezdő, aki pár évvel később festőként gyorsan lekörözte riválisait Rómában. Aztán ahogy annyian, végül mindhárman otthagyták Firenzét, mert ott annyira rosszul fizették a művészeket.
Pedig a firenzeiek mindent megpróbáltak, hogy a lehető legtöbbet kisajtolják a helyzetből. Abban reménykedve, hogy Leonardo és Michelangelo egymásra licitáló versengéséből végül Firenze jön ki a legjobban, megbízták őket, hogy fessék ki a városháza két szomszédos falát – természetesen győztes firenzei csaták képeivel. Leonardo anghiari csatát ábrázoló freskója csak félig készült el, aztán hamarosan meg is semmisült. Eközben Michelangelo monumentális előkészületeket tett, és tanulmányok sorát rajzolta meg a cascinai győzelemről, de kibújt belőle a szobrász, és ezeken a vázlatokon inkább azt fitogtatta, milyen kivételesen jól rajzol férfiaktot. Csakhogy a budapesti kiállításon látható emberalakok azt is leleplezik, mennyire hatottak Michelangelóra például Leonardo tanulmányai az emberi (férfi) testről.
Nem mintha a reneszánsz és manierizmus irreálisan izmos aktjainak és a kicsavart mozdulatoknak egy ponton túl igazából köze lett volna a valós emberi testhez. Ahogy Kárpáti Zoltán, a kiállítás kurátora ki is emeli, a korban a művészi anatómiai tudás nem az orvosi, biológiai tudást jelentette, inkább azt, hogy az ábrázolt test jól nézzen ki – azaz idealizáltak.
A 19. században terjedt el a nézet, és azóta is makacsul tartja magát, hogy a reneszánsz mesterek élő, emberi modellek alapján dolgoztak, de ez nem igaz. Leonardo nagyon ritkán tett így, Michelangelo pedig szinte soha.
Voltak viszont fából készült ember nagyságú, vagy viaszból készült kicsi bábuk, amelyeket beállítottak az elképzelt mozdulatba, kompozícióba, hogy már csak le kelljen másolni, vagy felnagyítani a márványba. Teljesen praktikus megoldás, ezek a modellek nem fáztak, nem lettek éhesek, és napokra ott lehetett hagyni őket. Emellett pedig készültek például rézkarcok, amiket mindenki másolt, vagy az antik szobrok kompozícióit dolgozták bele a saját művekbe – ezekből is láthatunk példákat a tárlaton.
Ráadásul egészen Michelangelóig igazából csak a festők rajzoltak és készítettek rajzolt vázlatokat, a szobrászok nem. Nekik ott volt a viasz, abból gyúrtak miniatűr terveket. Michelangelo viszont egy festőtől tanult ábrázolni, így
neki természetes volt, hogy szobrászként is vázlatokat készít, a hatására pedig más szobrászok is elkezdtek így dolgozni.
Bár a Dávid esetében nem tudunk fennmaradt vázlatokról, a kiállításon két olyan rajz is látható, amelyet a szakértők kapcsolatba hoznak a Dáviddal.
A kortársak szerint rossz festő volt, ő meg kiszervezte a munkát
Szinte közhelyszerű tény, hogy Michelangelo szobrásznak tartotta magát, hiába bízták rá a kor építészeti (ő lett a Szent Péter-bazilika főépítésze) és festészeti csúcsprojektjeit (ő festette a Sixtus-kápolna mennyezetét és az oltárképet).
Az viszont annál meglepőbb, hogy a kortársak rossz festőként könyvelték el. Így aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy a „rajongói” és követői egyfelől lecsaptak minden megkaparintható ötletére és rajzára, mivel rajzolóként virtuóznak tartották. Például Michelangelo hűségesen szerette Tommaso dei Cavalierit, egy nála jóval fiatalabb római nemest, és több mint 300 szonettet és madrigált írt hozzá, illetve rajzokat ajándékozott neki – ezek közül párat a tárlaton is láthatunk.
Cavalierinél aztán ilyenkor megjelentek a bíborosok emberei, hogy lemásolják Michelangelo legújabb ötleteit.
Másfelől az évek múlásával a megrendelők teljesen meg voltak elégedve azzal, ha Michelangelo „kiszervezi” a munkát. Évekig dolgozott például együtt a festő Sebastiano del Piombóval úgy, hogy Michelangelo elkészítette a terveket, Piombó pedig kifestette. Daniele da Volterrával hasonló munkakapcsolatban voltak, bár Volterra inkább úgy híresült el, mint aki Michelangelo halála után lepleket festett a Sixtus-kápolnában látható Utolsó ítélet szemérmetlenül meztelen alakjaira.
Az Utolsó ítélet elkészültekor hatalmas botrányt kavart: a reformációval küzdő pápa magánkápolnájában ugyanis Michelangelónak volt képe Szűz Máriát leszámítva minden más alakot meztelenül ábrázolni. A megváltó Jézust is beleértve. Utóbb kiderült, hogy mindez csak még tovább dagasztotta Michelangelo hírét, ettől kezdve ugyanis egyre több művész intézte el, hogy bejuthasson a Sixtus-kápolnába, és lemásolja Michelangelo aktjait, kompozícióit. Ezek a figurák még a barokkban is bőven visszaköszöntek, és generációk számára szolgáltak mércéül.
A kiállításon látható például a hírhedten arrogáns Rosso Fiorentino egy rajza. Fiorentino a Sixtus-kápolnában járva kijelentette, hogy ő aztán soha nem akarna ilyen stílusban festeni. Mikor azonban első római megbízatásán dolgozott, elkészített egy Évát ábrázoló krétarajzot is, amelyen Michelangelo freskóinak alakjaira ismerünk. A többi már történelem.
