Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Állandóan össze akarnak mosni különböző kultúrákat, a zenében éppúgy, mint minden más területen, és ez rendkívül káros folyamat – véli Szűcs Gábor, azaz Little G Weevil, aki közel másfél évtizede ment ki Amerikába kedvenc zenéjéről tanulni. Kiadott hat albumot, megnyerte a legrangosabb blues versenyeket, családot alapított, aztán elvált. Bár időnként hazalátogatott – például mentorkodni öt éve az X-Faktorba –, jó darabig úgy tűnt, végleg kint marad. Egyre növekvő honvágya végül hazahúzta. Interjú.
hvg.hu: „Nem hiszem, hogy a karrierépítés Magyarországon folytatódna. Azt nem mondom, hogy soha nem jövök haza. De akkor már valószínűleg nem a zenei pályámon fogok agyalni, hanem hogy fel tudom-e húzni a cipőm egyedül. Boldog vagyok ott, ahol élek.” Ezt öt éve mondta, most mégis, úgy tűnik, 14 év után végleg hazaköltözik. Mi történt?
Little G Weevil: Egyrészt egy ideje azt érzem, hogy mindent megkaptam zeneileg Amerikától, amit akartam. Másrészt elváltam. Ha az ember egyedül marad a világ túlsó végén 14 év után, egyre erősödik benne a honvágy. Egyébként már 2016 körül kezdetem mondogatni, hogy szívesen hazajönnék, de a gyerek miatt akkor még maradtam. Mostanra alakult úgy, hogy azt látom az idén kilenc éves gyerekem jó helyen van, mentálisan stabil, és ha kell, tud utazni. Jön is nyárra, már alig várom. És van egy csomó üzleti tervem is, ami Európához kapcsolódik. Minden abba az irányba mutatott, hogy hazajöjjek.
hvg.hu: Amikor kiment, azt várta, hogy megismerje a blues mögött élő kultúrát, hátteret. Akkor ezt látta zeneileg előrelépésnek. Ez ezek szerint sikerült?
L. G. W.: Úgy érzem, hogy igen. Az afroamerikai egy hihetetlen gazdag és mély kultúra, ennek a szokásait, hiedelmeit, hagyományait megérteni és megtanulni nem kevés idő. Én mindig a blues mélységeit kerestem. John Lee Hookert szoktam példának felhozni, aki nem egy különösebben virtuóz gitáros és énekes, a szövegei sem vezetnek nagy mélységekbe, és mégis akkora ereje van zenéjének, hogy odatapad az ember a lejátszóhoz. Arra voltam kíváncsi, hogy honnan ered mindez.
hvg.hu: Kezdetben a blues az afroamerikai emberek fájdalmait fejezete ki. Mondjuk a gyapotszedők nehézségeit. Miről szól 2019-ben?
L. G. W.: Amikor gyapotot szedtek az emberek, azt énekelték meg. Száz évvel később azt, hogy mi van a gyárban a futószalag mellett. Minden kornak megvannak a hétköznapjai, az ember arról énekel, ami őt foglalkoztatja. Ez most is pont így van. Persze lehet választani egy másik utat is, amikor valaki kitalálja előre, hogy kereskedelmileg miként kell sikeres produkciót csinálni. De ez számomra hiteltelen. A blues egy népzene. A népzenészek azért játszanak, hogy ők jobban érezzék magukat. Ha az emberek ezt szeretik, az jó, akkor eljátssza nekik is. De nem ez fő cél.
hvg.hu: Nemrég jelent meg a hatodik lemeze. Ezeken a dalok tehát arról szólnak, ami önnel történt, ami önt foglalkoztatja.
L. G. W.: Ha most végigmennénk a lemezeimen számról számra, azzal végigkövetnénk az egész életemet: a csajaimat, a házasságomat, a válásomat, a gyerekeket.
hvg.hu: Másfél évtizede hirtelen kiment Amerikába tanulni, most épp Magyarországon kezd új fejezetet. Ösztönösen alakítja a karrierjét és az életét, vagy van benne tudatosság is?
L. G. W.: Alapvetően ösztönös vagyok. De ha azt szeretném, hogy a zenélésből ne adj’Isten meg is tudjak élni, akkor bizonyos üzleti fogásokat meg kell csinálni. Van a művészkedésnek helye és van az üzletnek is helye. Csináltam két-három olyan jó üzleti fogást, ami hasznomra vált. Megnyertem rangos díjakat, volt lemezem hetekig a letöltési TOP10-ben blues kategóriában, de nem ezért dolgozom. Hanem saját magamért és a közönségért. Valahogy úgy érzem, engem ezért tettek ide.
Ha egyfolytában arra figyelnék, hogy lehetne megnyerni ezt-azt, hogy lehetne bekerülni a médiába, akkor elvesznék a süllyesztőben, egy mainstream nyál lenne belőlem.
Nagyon sok baromságot csináltam az életemben, szerencsére mindig vigyáztak rám az angyalok, de mindent a zenére vezetek vissza, nekem ez a dolgom. Sokszor volt elegem, de mindig történt valami az utolsó pillanatban, ami átsegített a nehézségeken.
hvg.hu: Mi volt a legnagyobb nehézség a karrierjében?
L. G. W: A 2015-ös év elején egy pillanat alatt omlott össze minden körülöttem. A koncertszervező cégem bejelentette, hogy csődöt mondott, ezért nem szerveztek nekem semmit, januárban az első fél éves naptáromban nulla koncert volt. Februárban kisétált az ajtón a feleségem. Márciusban meghalt a producerem. Ott voltam egyedül, ebből kellett talpra állnom. Hál’Istennek az angyalokon kívül is sok jó ember vesz körül, akik vigyáznak rám. Nem is lennék itt nélkülük. Jó két évembe telt, amíg össze tudtam szedni magam. Jártam terápiára is, de főleg a zene húzott ki a gödörből.
hvg.hu: Követte kintről, mik történnek a Magyarországon?
L. G. W.: Soha nem politizáltam, nem igazán követtem az eseményeket. Kint azért nem dumál az ember a politikáról, mert ott másfél évtized után is csak egy emigráns. A magyarországi helyzetről meg azért nem mondok véleményt, mert nem voltam itt. Kívülről minden más. Jó példa erre, hogy itt mindenki azt hiszi, Amerika a tuti ország. Hát, egyáltalán nem az. Nagyon nehéz ott élni. Megdöbbentő, milyen körülmények között élnek emberek Amerikában. Az amerikai álom nem létezik. Sokkal jobban szabályozták a dolgokat, bevándorlóként már nem lehet helyzetbe jönni. Gazdagnak lenni persze ott is jó, de egy hétköznapi ember nagyon nehezen él. Egy átlag családnak mintegy 80 ezer dollár tartozása van. Ott a ház, az autó, ez jól néz ki, de mindez hitelből van. És ebből nincs kiút. Ennyi év után nem tartom egyáltalán jobb országnak az USA-t, mint Magyarországot.
hvg.hu: Pont az ön példája mutatja, hogy azért mégiscsak van valami az amerikai álomban. Kiment a nagy semmibe mosogatni, aztán néhány év múlva az egyik legelismertebb bluesgitárossá vált.
L. G. W.: Nagyobb ország, nagyobb lehetőségek. De a lehetőségekhez oda is kell érni. Ha nincs pénzed, nem engednek oda. Én megnyertem nívós versenyeket, ezzel nem tudtak mit csinálni, ezután figyeltek fel rám. A 2017-es Something Poppin című lemezemnél derült ki, hogy a klikkek nagyon működnek. Rengeteg pénzt beletettünk a marketingjébe, mert úgy éreztük, hogy ez egy ütős lemez, lehetne egy nagyobbat dobni vele. Lehetett volna, de ahhoz háromszor több pénz kellett volna. Nem kesergek ezen, de ez tény. Ha nincs meg az az anyagi háttér, akkor nem engednek a tűz közelébe.
hvg.hu: Ha itt maradt volna Magyarországon, akkor még ennyi lehetősége sem lett volna, nem? Ma Magyarországon, ha azt mondom, blues, akkor az embereknek maximum Hobo és Deák Bill Gyula jut eszébe. Alig vannak bluesfesztiválok, klubkoncertek.
L. G. W.: Az idősebb korosztálynak jut eszébe Hobo és Bill, a fiatalabbaknak ők sem. Ugyanakkor én is dupla teltházat csináltam a minap. Egyébként nem is szeretem, ha blues-zenészként emlegetnek. Zenész-zeneszerző vagyok. Úgy érzem, hogy a blues egy kicsit degradáló kifejezéssé vált. Noha számtalan ma is trendi zene alapjaiban fel lehetne fedezni a blues hatását.
hvg.hu: Talán már azért nem annyira klikkesednek ezek a műfajok. Korábban markánsan elkülönültek, mondjuk, a punkok, az alterosok, a diszkósok, vagy az emósok és sorolhatnám. Ezek a falak ma már nincsenek.
L. G. W.: Ez valószínűleg az internet hatása. Amikor ezek a klikkek voltak, még nem volt net. Mindenkinek volt egy baráti társasága, azokkal jött össze, akik hasonlóan gondolkodnak. Ma viszont az interneten mindenki vegyül mindenkivel, rengeteg impulzus ér bennünket. Olyanokkal is találkozol, akikkel esetleg nem értesz egyet. Ebből rengeteg konfliktus is fakad persze, de a műfaji klikkek is lebomlanak. És ez a vegyülés zenei értelemben is csúcsra van járatva.
hvg.hu: És ez baj?
L. G. W.: A blues is összevegyült már mindennel. Én az afroamerikai hatást követem. Nem szeretem, ha egy erős kultúrából eredő, tradicionális zenét, ami bizonyos stílusjegyekkel bír, átalakítanak, és kiköpnek valami mást, majd elnevezik bluesnak. Ez tiszteletlenség azokkal szemben, akik ezt a zenét létrehozták. Ez olyan, mintha a magyar népzenének a stílusjegyeit elveszi valaki, és kijön egy egészen másfajta zenével, és eladják magyar népzenének. Effektíve tudom, hogy kint a feketék ezért rettentően dühösek. Az ő szemszögükből megint az van, hogy jön a nagy fehér ember, és elveszi azt, ami az övé.
hvg.hu: De lehet úgyis újraértelmezni ezeket a zenéket, hogy valami új és jó minőségű dolog szülessen, nem?
L G. W.: Igen, de ahogy a magyar népzene mélysége, úgy a blues mélysége is annak kultúrájából – sokszor a templomi énekekből – fakad. Ezeket a zenei védjegyeket hosszú évszázadok alatt vitték tovább. A bluesból jött a rock and roll (amit a fehérek aztán átvettek), aztán a soul, funky, később a diszkó, a hip-hop ugyanazt a kulturális megközelítést viszi végig. Ma össze akarnak mosni különböző kultúrákat – és nem csak a zenében. Mintha csak egyfajta, vagy kétfajta kultúra lenne az egész világon. Ez nagyon káros folyamat, így az egész világ egy hatalmas McDonald's lesz.
hvg.hu: 2014-ben elvállalta, hogy mentor lesz az X-Faktorban. Ezzel nem adta nevét ehhez az „elmcdonald'sosodáshoz”?
L. G. W.: Nekem az egy nagyon jó élmény volt, épp azért, mert magamat tudtam képviselni. Meg tudtam beszélni az RTL Klubbal, és szerződésben is rögzítettük, hogy melyek azok a pontok, amelyeket nem vállalok be. Olyanokat írtunk le például, hogy úgy öltözködök, ahogy akarok, ne próbáljanak belőlem mást csinálni. Tudomásul vették, hogy én nem ebből a fajta kereskedelmi közegből érkeztem. Engem a csillogás-villogás nem érdekel, a szakmai rész viszont nagyon. Egyébként rengeteget tanultam ebből az időszakból. Reggeltől estig a mentoráltjaimmal voltam, a komoly háttérmunka minden fázisában ott akartam lenni. Egyébként a legtöbb tanítványommal máig is kapcsolatban vagyok, ketten most is vokáloztak a koncertemen.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
