Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mikor Christian Bale néhány hete megkapta a Golden Globe-ot, a Sátánnak köszönte meg az inspirációt az Alelnökhöz. Ez a film ugyanis vérbeli szatíra arról, hogyan emelkedik fel egy zseniális, de ellentmondásos politikus, és hagy évtizedes nyomokat a történelmen.
Az elmúlt pár hónapban bőven kijut ott a filmes politikai pamfletekből és szatírákból. 2018 őszén indultunk mindjárt az amerikai Dél rasszizmusáról szóló Csuklyásokkal, amelyben egy fekete rendőr épült be egy kollégája segítségével a Ku-Klux-Klanba. Aztán pár hete robbant egy kis hazai kultúrbomba, mikor kiderült, hogy a korunkba helyezett magyar Candide-feldolgozásból az alkotóknak ki kellett vágnia bizonyos elemeket: kisvasutat, stadiont, migránsokat. És most itt az Alelnök, amely Dick Cheney pályáját mutatja be szemtelenül szórakoztató humorral. A szomorú csak az, hogy közben nem képes elkerülni, hogy helyenként kiábrándítóan didaktikussá váljon.
Maga az angol cím - Vice - is egy szójáték, a vice ugyanis egyaránt jelent bűnt vagy erkölcstelenséget, és alelnököt. A filmet író és rendező Adam McKay már begyűjtött egy Oscart A nagy dobásért, most pedig biztos kézzel jelöli ki az Alelnök nyomvonalát: egy gátlástalan közéleti szörnyeteg felemelkedését követi végig, és minden eleganciát vagy óvatosságot nélkülözve foglal állást a republikánus politikus lépéseivel kapcsolatban.
Mert ki Dick Cheney?
Sokan csak akkor figyeltek fel a nevére, mikor kitört a botrány a CIA kínzásra épülő vallatási módszerei miatt. A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően az amerikaiak börtöntábort hoztak létre például a kubai Guantánamo-szigeten, ahova terrorizmussal gyanúsított foglyokat szállítottak. Ezeket az embereket bírósági tárgyalás nélkül tartották fogva (egy részüket a mai napig) és vallatták a legváltozatosabb brutális módszerekkel. Mikor az ügy szivárogni kezdett, a Bush-kormányzat azzal védekezett, hogy mindez az emberek érdekeit szolgálja a terrorizmus elleni harcban. A börtöntábor bezárására Bush utódja, Barack Obama ugyan ígéretet tett, mégsem zárta be, Trump pedig határozottan elutasította, hogy felszámolja a börtönt.
A guantánamói tábor létrehozásakor az alelnök Dick Cheney volt, aki akkorra már évtizedek óta dolgozott azon, hogy egyre feljebb emelkedjen a politikai ranglétrán. Viszont - az Alelnök állítása szerint - belátva, hogy soha nem lesz belőle elnök, megkereste azokat a jogi kiskapukat, amelyekkel a korábban szinte csak névleges fontosságú alelnöki pozícióból a hatalom fellegvárát építette. Mindehhez kellett a tökéletes pillanat és a tökéletes eszköz, és meg is érkezett az ifjabb George Bush személyében. Bush-t a film együgyű texasi taplónak ábrázolja, aki túl jó pedigrével született ahhoz, hogy republikánusok csak úgy elvesztegessék, és túl befolyásolható volt ahhoz, hogy azt egy Cheney-kaliberű héja ki ne használja.
És nem túlozzuk el: itt most gyakorlatilag korlátlan politikai hatalomról beszélünk. Mindezt persze úgy, hogy Cheney befolyása még véletlenül se legyen látványos, ezért sem vált a neve nagyon ismertté a kínzási botrányig. A háttérben meghúzódva igazi 21. századi szürke eminenciásként befolyásolta a legújabb kor történelemformáló eseményeit: az afganisztáni, majd az iraki háborút, a CIA-kínzásait, sőt, közvetve tulajdonképpen az ő politikája teremtette meg az Iszlám Államot.
Ha valaki egy szokásos életrajzi filmtől tart, amelyben legfeljebb fajsúlyos alakításokat láthat, de egyébként feledhető - ne tegye. Mármint zseniális alakítások vannak, de a film cseppet sem unalmas, sőt. Igaz, talán pont egy fél órával hosszabb, mint kellene, de közben nagyon sokat fogunk röhögni. Mint amikor az egyik kollégánk megtáltosodik, és hirtelen friss és agyament ötletekkel tolja tele az aktuális prezentációját.
Mert a film egyébként tényleg egy lendületesebb előadásra emlékeztet. Mikrotörténeteket és kulcsjeleneteket köt össze mozaikszerűen, bátran ugrálva előre és hátra az időben. És nagy gratula a rendezőnek, hogy mindeközben két jellemző buktatót is elkerül:
Nem akar több évtizedet lineárisan belesűríteni két és negyed órába. Az a megközelítés általában pszichológiai és dramaturgiai okokból is elbukik, olyankor szokták a kritikusok azt írni, hogy: “jobb lett volna, ha egy csak a főszereplő életének egy szakaszára koncentrált volna a film, és azt bontja ki.”
A mozaikosság ellenére az Alelnök nem esik szét darabjaira. Adam McKay jó arányérzékkel adagolja az időbeli ugrásokat, az epizódokat pedig szorosan összeköti egymással, nézőként igazából nem lehet elveszni, hol is tartunk épp, és miért azt látjuk, amit.
Az Alelnök ügyesen felépíti Cheney alakjának fejlődését, ráadásul kísérőként kapunk egy narrátort (Jesse Plemons) is, akit aztán a megfelelő ponton egy meredek ötlettel McKay szintén beköt a sztoriba.
És a szereposztásról még nem is beszéltünk, pedig ilyen hálás sztárparádét már rég nem láttunk. Sam Rockwellnek például legkésőbb a Holdban elhittük, hogy bármit el tud játszani, és bár az ifjabb Bush eléggé háttérbe szorul, minden vásznon töltött pillanata aranyat ér. Ahogy Steve Carell is lubickol Donald Rumsfeld védelmi miniszter szerepében. Carell jól kamatoztatja komikus múltját, miközben hevesen ostromolja a film legnagyobb szemétládájának járó trónust. Amelybe viszont egyre magabiztosabban fészkeli be magát Christian Bale mint Cheney. Az Alelnök ugyanis a nagy átalakulóművész, Bale jutalomjátéka, az a fajta, amellyel direkt az Oscarra szokás készülni - meg is kapta érte a Golden Globe-ot és jelölték a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjára is. Láttuk már őt Batmanként keményre gyúrva alig egy évvel az után, hogy csontsoványra fogyott a Gépészhez. Most pedig tisztességesen elhízott: ha nem lenne az a jellegzetesen hideg mimikája, talán fel sem ismernénk. De Bale ezúttal nemcsak a kilók extrém játékával hívta fel magára a figyelmet, Golden Globe-os köszönőbeszédében ugyanis kifejezte, mennyire hálás az inspirációért a Sátánnak.
És valahol itt kezdődik a probléma. Hollywoodot az amerikai lobogóval teletömött filmjei ellenére sem lehet azzal vádolni, hogy tradicionálisan republikánus lenne. És Adam McKaynek szíve-joga markánsan ellenezni az iraki háborút, a fogolykínzást és úgy általában egy szörnynek tartani Dick Cheneyt - csak amikor ez didaktikus hatásvadászat és olcsó moralizálás formájában mutatkozik meg, azzal agyonüti a jól felépített jeleneteket is. Ez különösen azért fájdalmas, mert egyébként annyira jól működik a szatíra.
Például amikor éttermi rendelés keretében tálalják nekünk a fogolykínzás jogi kiskapuinak kidolgozását (és a pincér a joviálisan mosolygó Alfred Molina); vagy amikor Cheney érveinek meggyőző erejét egy fallosz-bábelőadás tervével illusztrálják, vagy amikor McKay nem bírja kihagyni a III. Richárd-párhuzamot, és tényleg elhangzik a filmben egy párbeszéd Mr. és Mrs. Cheney (Amy Adams) között a Shakespeare-drámából (mert Cheney teljes neve Richard Bruce Cheney). És akkor ezek után jön például egy olyan kép, ahogy Cheney szenvtelen kegyetlenséggel elképzeli, hogy az amerikai gépek lebombázzák a cuki kambodzsai gyerekeket.
Az Alelnökön elsősorban azok fognak jól szórakozni, akik értékelik a politikai intrikákra épülő sztorikat, illetve akik értik vagy érteni akarják, mi történt az elmúlt 20 évben az Egyesült Államok-Közel-Kelet tengelyen. És bár az Alelnököt nyolc Oscarra is jelölték, köztük a legjobb női mellékszereplő, a legjobb rendezés és a legjobb film díjára is, olyan versenyzők mellett, mint a tíz-tíz Oscarra jelölt A kedvenc és Roma, mi leginkább Christian Bale-t tartjuk befutónak. Ő viszont tényleg megérdemelné.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Komoly hatással lesz a filmiparra, ha Oscart nyer a Netflix
