Hányszor mondták nekem: figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem

- kezdi Dragomán György író a Facebook oldalán közzétett írásában. A tollbamondástól félt a legjobban, hiába kapta meg anyjától az aranyhegyű tollat, azzal sem megy jobban az írás, a toll hegye a papírba akad, folyton pacákat köp a vonalakra,

mintha egy láthatatlan kéz fogná a toll végét és direkt a rossz irányba húzná.Egymás után hangzanak el a szavak, rohanok utánuk, de nem tudom utolérni őket, a betűk nem úgy kanyarodnak, ahogy kanyarodniuk kellene.

Próbálja kiradírozni, amit elrontott, de a tintát nem viszi a radír, a papír átlyukad, a tollbamondás végeztével a tanár pálcája rá mutat, ki kell vinnie a füzetét megmutatni.

Legszívesebben a hátam mögé dugnám a füzetet, elbújnék, elszaladnék. Felállok, elindulok, viszem. A füzet súlyos, a lábam súlyos, a padló mocsár, lassan gázolok. Leteszem a tanító néni elé. Nem nézek rá. A tanító néni belelapoz a füzetbe. Nézi. Sóhajt, azt mondja, most az egyszer nem ad rá jegyet, de holnapra írjam újra.

Bár örülnie kéne, tudja, egész délután ezt fogja írni,

a toll akadni fog és pacázni, a kezem fájni fog, sose leszek kész. Sose lesz olyan a füzetem, mint az eminens szépíróknak van.
Sose lesznek gyöngybetűim.

Kicsengetés után osztálytársai megszerzik a füzetét, az egyik lány azzal gúnyolja, olyan az írása, mint egy varangyosbékáé, amit az osztálytársai kántálni kezdenek.

A füzetem a padba dugom, a pad vasához dörzsölöm a tenyerem, várom, hogy elmenjenek, várom, hogy békén hagyjanak.

Azzal folytatja, hogy évekig olvasni is alig tudott, nem értette, mik a betűk, inkább megtanulta fejből az olvasmányokat, hallás után.

Az első idő az iskolában totális szenvedés, rettegek, hogy ne kapjak körmöst, nehogy kiderüljön. Aztán egyszer annyira félek, hogy nem fog menni, annyira kínlódom, hogy tudjak valahogy mégiscsak olvasni, hogy átprogramozódik valami az agyamban, és egész bekezdéseket egyszerre látok és értek meg. Innen visszafele haladva valahogy megtalálom a szavakat és a betűket. Onnan kezdve falom a könyveket, de tudom, nem olyan vagyok, mint a többiek, másként írok, másként olvasok. Ha a betűk megvannak, a sorrend nem számít, pokoli figyelem kell hozzá, hogy egyenként lássam őket. (Ez kicsit máig így van.)

A stressztől hadarni kezd, hiába a gyakorlatok, nem javul a helyzet.

Ceruzával a számban kell felolvasnom az olvasmányokat, egy ló vagyok, sötét bányában futok előre, a számban forgácsízű zabla, fáj tőle a nyelvem, fáj tőle a szám oldala, nem ér semmit, de csináljuk.

A szülei viszont hisznek benne, az anyja azt mondja, nem a jegyek vagy az iskola számít, hanem az, hogy olvasson, tanuljon, azzal foglalkozzon, ami érdekli. A tanárai többsége is bízik benne, azt mondják, a fogalmazásnál a tartalom számít, nem a külalak, bár van, aki kicsúfolja, elrettentő példának állítja az osztály elé.

Közben foglalkozni kezd a testével, keresi a hadarás belső ritmusát, a teste segít, súlyzózni, jógázni kezd.

Megértem, hogy az igazi ritmus belül van, azt nekem kell megtalálni, nekem kell meghallani. Ma már nem számít, ha elgépelek ezt-azt, arra való a korrektor. Nem számít az sem, hogy hadarok, vagy akinek számít, vagy csak az számít, nem én, azzal nem kell szóba állnom. A belső ritmus az enyém, ha akarom, még le is tudom lassítani.

Visszatekintve szerencsésnek tartja magát, mert legtöbben azok közül, akik megkeseríthették volna az életét, gúnyt űzhettek volna "esendő gyengeségeiből", emberséggel, bizalommal és szeretettel fordultak felé.

Nem legyőzni és megalázni akartak, soha nem kigúnyolni és kicsúfolni, hanem segíteni. Így lehettem az, aki lettem.