Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mondjon egy olyan karácsonyi filmet, amelyiknek nő a főszereplője! Ugye, hogy nehéz? Viszont itt van nekünk Steve Martin, Chevy Chase és Jim Carrey, akik nélkül ma már elképzelni sem tudnánk az ünnepi tévéműsort. Összeszedtük a férfiakat, akik nélkül nincs karácsony.
Az adventi időszakhoz és a karácsonyhoz ma már hagyományosan hozzátartozik a karácsonyi filmnézés is. Az ünnepekre időzített, szívmelengetőnek szánt, kizárólag happy enddel végződő, könnyű történetek általában segítenek ráhangolódni a karácsonyra, legalábbis erre a célra alkalmasabbak a mézeskalács, forralt bor és egymás társaságában a tévé előtt eltöltött esték, mint a nagykabátba izzadós ajándéküldözős plázafutamok. Nem véletlenül jó biznisz már az 1930-as évek óta karácsonyi tematikájú filmeket gyártani: rohanó, elidegenedő, anyagias – és sorolhatnánk még a közhelyeket – világunkban a karácsonyi filmek általában ezek ellentétére próbálják ráirányítani a figyelmet. Lassuljunk le, figyeljünk oda kicsit a másikra, nem az ajándékok számítanak, hanem a család, szeretet, satöbbi.
Megfigyelhető azonban, hogy néhány kivételtől eltekintve (mint például az animációs mesék, a gyerek Macaulay Culkinnal készült Reszkessetek, betörők! vagy Sandra Bullock főszereplésével az Aludj csak, én álmodom) ezeknek a filmeknek a többségében az igazi főhős mindig egy férfi, aki általában egyben apa is. Gondoljon csak bele, milyen arcok jutnak eszébe, ha azt mondjuk, egy jó kis karácsonyi film lesz este a tévében! Talán beugrik Clark Griswold (Chevy Chase), ahogy szerencsétlenkedik a családi ház díszkivilágításával, vagy a cinikus tévéelnök Frank Cross (Bill Murray) a Dickens-regényen alapuló Szellemes karácsonyból, de még Bruce Willis is hamarabb eszébe juthat a karácsonykor előszeretettel műsorra tűzött Drágán add az életedből, mint Sandra Bullock.
Hogy mi ez a férfidominancia a karácsonyi filmekben, azt részben az magyarázza, hogy Jézus és a Mikulás is férfiak, ebből következően az ünnep hősei is a férfiak. Másfelől még a 80-as, 90-es és a kétezres évek elején is sokakban szilárdan élt az a vélekedés, miszerint a férfiak azok, akik güriznek egész évben, nekik kell megteremteni a karácsonyhoz szükséges anyagi feltételeket, és még szenteste is széthajtják magukat, ezért ők azok, akiknek a legnagyobb szükségük van arra, hogy visszataláljanak a karácsony szelleméhez. Ezért aztán még az abszolút antikarácsonyinak álcázott karácsonyi filmnek, a Tapló télapónak is az az igazi tétje, hogy meglágyul-e az alkoholista áruházi Mikulás szíve, vagy sem.
Mi mindenesetre összegyűjtöttük azokat a férfi színészeket és filmjeiket, akik nélkül jelenleg még elképzelhetetlen a karácsony.
Tim Allen – egy hormonzavaros télapó
A Walt Disney nagy karácsonyi dobása volt a The Santa Clause (Télapu) 1994 novemberében, és a film (vagy annak valamelyik folytatása) azóta is műsoron van az ünnepekkor. Tim Allen pedig ezzel a produkcióval kezdte meg a filmes pályafutását, a Télapuval debütált a nagyvásznon. Pedig a Disney számára Allen eleinte nem tűnt egyértelmű választásnak a karrierista, ellenszenves és elvált férfiból átalakult télapó szerepére. Chevy Chase-től kezdve Bill Murray-n át Robin Williamsig az összes nagy komikus szóba került, mielőtt a Disney-nek az addig csak televíziós sorozatokból (Házi barkács) és stand upokból ismert Tim Allen neve eszébe jutott volna.
De végül – legyűrve a nagyágyúkat – mégiscsak Allen lett az, aki poroltóval küzdhetett a lángoló ünnepi pulykával, és aki két filmtörténeti jelentőségű tettet is végrehajthatott a Télapuban. Hiszen ismerünk-e még rajta kívül mást, aki megölte a Mikulást, majd alávetette magát egy rekordsebességgel lezajló hormonzavarnak? A Tim Allen által megformált Scott Calvintől tanultuk meg, hogy Télapóvá válni gyakorlatilag a legrosszabb rémálmainkat idézi: az intenzív szőrösödést és őszülést, valamint a mérleget kiakasztó hájgyarapodást csak tetézi, hogy az ember még az ironikus humorát is elveszíti időközben.
A Télapu viccesen indul, de sajnos, a Disney-től egyáltalán nem idegen érzelgőséggel fejeződik be. Ennek ellenére a film mégiscsak működik, mert azt állítja, hogy a karácsony lényege a varázslat – legyen szó egy „illó rózsalétráról”, a repülni tudó rénszarvasokról vagy az északi-sarki Mikulás-rezidenciáról –, és csak a fantáziánkon múlik, mennyire engedünk ennek az illúziónak. Kell ennél több muníció a karácsonyhoz?
Cs. H.
Chevy Chase – az elvárások csapdájában
A Karácsonyi vakáció Clark Griswoldja (Chevy Chase) a nagyot álmodó kisember, akit egyszerre ver az élet a családjával, a fenyőfával és a férfiasság elvárásával. Mindenkinek jót akar, mindenből a legjobbat akarja kihozni – különös tekintettel a karácsonyra –, de valami mindig keresztbe tesz neki, és ezt a Don Quijote-i küzdelmet nagyon viccesen és kedvesen oldja meg a Karácsonyi vakáció. A film tulajdonképpen körbejárja mindazokat az módokat, ahogy az ünnep és a családunk ki tud szúrni velünk. Clark Griswold, akire mázsás súllyal nehezednek a családfőre háruló társadalmi és kulturális elvárások, ezt nyilván nem élvezi, de nagyon jó nézni – részben azért, mert a karácsonyi melléfogások közül sok ismerős lehet, nem is szólva arról, mennyire megnyugtató látni, hogy másnak is idegesítőek a rokonai. Talán még akkor sem túlzunk, ha azt mondjuk: a fényfüzérrel hősies küzdelmet vívó Clark Griswoldban sokan a saját apjukra is ráismernek.
A film során egyszerre szurkolunk neki és röhögünk rajta, és azt is átérezzük, milyen egy hosszú, nehéz év után idegösszeomlást kapni – Chevy Chase-nél jobban ezt kevesen tudják eljátszani.
Paradox helyzet, hogy a film főgonosza a karácsony, mégsem tud senki cinikusan viszonyulni hozzá – amiben persze szerepet játszik, hogy ez is egy olyan történet, amelyben minden jóra fordul. Mint azt sok más karácsonyi filmből is levonhattuk: egy kis tojáslikőr azért mindig segít.
V. É.
Bill Murray – cinikus bunkó, de megjavul
Érzéketlen, cinikus, karrierista, kiállhatatlan – Bill Murray több filmben is hozza ezt a karaktert. Igazából elsőre ez ugrik be róla, pedig voltak azért más szerepei is (gondoljunk csak az Elveszett jelentésre vagy a Hervadó virágokra). De valahogy elsőre mindig a Szellemirtókban, az Idétlen időkigben vagy a Szellemes karácsonyban megismert figurái tolulnak emlékezetünkbe.
Ez utóbbiban – ami egy modern értelmezése Dickens Karácsonyi énekének – a fiatal tévéelnököt, Frank Crosst alakítja, aki gyűlöl mindent és mindenkit, beleértve a karácsonyt is. Csak a nézettségi mutatók érdeklik, és ezért átgázol minden erkölcsi normán. Ennek a már-már parodisztikusan bunkó figurának az ámokfutásából lesz elegük az égieknek.
Elküldik hozzá látogatóba Frank évekkel azelőtt meghalt nagyfőnökének zombiszerű szellemét, aki szintén karrierista életet élt, míg golfozás közben váratlanul meg nem halt. Ő elmondja neki, hogy itt az utolsó lehetősége kijavítania a hibákat, amelyeket életében elkövetett, még nem késő, megmenekülhet. Naná, hogy ettől még nem lesz hirtelen jó ember, de jön még három szellem – a múlt, a jelen és a jövő karácsonyok szelleme – akik jó útra térítik. És ahogy kell, a film végi nagyjelenetben már egy nagyon jólelkű pasas osztja az észt. (Mondjuk azt is kissé ripacskodva.)
A film leginkább a maszkok miatt érdekes, és meghökkentő. Eleve mit is keresnek egy karácsonyi moziban zombiszerű figurák? Ráadásul egyszerre félelmetes, sokkoló és humoros alakok? És persze Bill Murray miatt, aki annyira szórakoztatóan tud bénázni, meghökkenni, rácsodálkozni például, hogy tökön rúgják, vagy nekimenni bárminek, hogy azt is elnézzük neki, hogy alapvetően elég gagyi filmet kell a hátán elvinnie.
B. I.
Bill Nighy – amikor a fásult rocksztárnak érzései lesznek
Gyerekek, ne vegyetek drogot. Legyetek popsztárok, és megkapjátok ingyen!
Nincsen karácsony e bölcs tanács nélkül. Még maga Bill Nighy is azt nyilatkozta egy néhány évvel ezelőtti interjúban, hogy a karrierje két szakaszra oszlik: a fenti mondat előttire, és az azutánira. Ki ne imádná az Igazából szerelem fásult, kiöregedett Billy Mackjét, akit hirtelen ismét felfedez a szakma, miután piacra dobja Christmas is All Around című dalát? Még a Blue-t is megelőzi a karácsonyi toplistákon, ennek örömére pedig a ruháitól is megszabadul!
A morgó, kéjenc Billy Macket látszólag egyáltalán semmi nem érdekli a nőkön kívül, még a dalát is leszarozza minden létező műsorban. A végén aztán bájosan szerencsétlenül közli a menedzserével, hogy nem Elton Johnnal, hanem inkább vele töltené a karácsonyt, hiszen azt a szeretteinkkel töltjük, neki pedig minden jel szerint ő jutott élete szerelmeként, ezért azt javasolja, rúgjanak be és nézzenek pornót. Hát, létezhet ennél szebb szenteste egy rocklegenda számára?! Nighy olyan szuperül hozza az elkeseredett, öreguras rocksztárt, hogy meg is kapta érte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó BAFTA-díjat.
Cz. F.
Billy Bob Thornton – a prosztó nőcsábász
Ha igazi antikarácsonyi filmet keresünk az ünnepekre, hát ez az. A szigorúan 18+-os Tapló télapó főszereplője ugyanis maga a prosztóság megtestesítője. Ez a lestrapált Télapó vedeli a szeszt, cigizik, sokkolóan trágár szövege van, megrögzött nőcsábász, és hírből sem ismeri a politikai korrektséget. Ja, és nem kicsit irritálják a gyerekek.
Willie minden évben áruházi Mikulásnak öltözik, valójában viszont betörő, aki karácsonyi manónak álcázott törpe társával együtt pucolja ki az áruházak széfjét. A télapóságot is csak azért vállalja, mert ennél a melónál jobban sehogy sem lehet kifigyelni a helyszíneket. És erre a címszerepre megkapjuk a stílusos, überkúl, de leginkább balhés hollywoodi szexszimbólumot, Billy Bob Thorntont.
Mi ez, ha nem pamflet? Velejéig punk kinyilatkoztatás a karácsonyi szezon, az amerikai álom, a fogyasztói kultúra álságosságáról. Mert félreértés ne essék, ez a figura tökéletes lúzer, igazi szétcsúszott alak, aki igénytelen önpusztítással kompenzálja, hogy tulajdonképpen mennyire utálja a kudarcos életét. Bár minden főbb szereplő zseniálisan alakít, a film szíve Thornton, aki hanyag lazasággal képes asszisztálni a sokkoló humorú agymenéshez, és hitelesen helytállni a történet drámaibb fordulataiban is.
Teljesen biztos, hogy a Tapló télapó sokaknál kiveri a biztosítékot, akár egyenesen a karácsony megcsúfolásának tarthatják – pedig a maga esendő módján sokkal több köze van az ünnep valóságához és tartalmához, mint a tévében párhuzamosan sugárzott giccses vágyfantáziáknak.
S. A.
Jim Carrey – ronda és rühelli a karácsonyt
A 2000-ben bemutatott Grincs (How the Grinch Stole Christmas) Jim Carrey eddigi legsikeresebb filmje, és az 1980 óta készült amerikai karácsonyi filmek közül ez generálta a második legnagyobb jegybevételt, a sorban egyedül a Reszkessetek, betörők! első része előzi meg.
Pedig a kritikusok annak idején alaposan lehúzták a Dr. Seuss 1957-ben megjelent képeskönyvéből készült adaptációt, főként a nem túl jól sikerült forgatókönyv miatt, de a kritikák – mint ahogy ez általában lenni szokott – nem hatották meg a moziba járókat. Talán azért nem, mert két dolgot tekintve mégis zseniális a Grincs: Jim Carrey olyan szinten vált eggyé a zöld, emberszerű lénnyel, hogy utólag elképzelni sem tudjuk, ki lett volna képes eljátszani a karácsonygyűlölő, ördögi vigyorú, és egyben összetört szívű figurát. Felmerült a szerepre Jack Nicholson és Eddie Murphy neve is, de Carrey átlényegülését látva, biztosak vagyunk benne, hogy a Grincset neki, és nem Murphyéknek találták ki.
A másik nagy értéke Ron Howard filmjének a megteremtett mesevilág; a díszlettervezők és a maszkmesterek is komoly munkát végeztek azért, hogy aztán Oscar-jelölésekig, majd egy Oscarig jusson a Grincs. A filmben minden egyes szereplőre maszkot kellett applikálni, Jim Carrey-t tetőtől talpig beborították a zöld, szőrös jelmezzel, és a gumiarca mindennap két órán keresztül készült, mielőtt elkezdődött volna a forgatás.
A filmbeli városka, Kifalva csavarodó, kunkorodó, egyszerre cuki és groteszk házait is megépítették, állítólag a Grincs díszlete volt az eddigi legnagyobb megépített díszlet a Universal stúdiók történetében. A film a látványvilágának köszönhetően örökül hagyott valamit az utókorra is: a gúzsba kötött Grincs-fenyők azóta nagy slágerei a karácsonyi dekorációknak.
Cs. H.
Bruce Willis – vegytiszta nyolcvanas évek, tömény tesztoszteron
Bruce Willis nem olyan rég tisztázta, hogy a Die Hard (Drágán add az életed) nem is karácsonyi film, hanem „egy istenverte Bruce Willis-film”, de ez semmit sem von el abból, hogy igenis vannak emberek, akiknek nincs karácsony Bruce Willis nélkül. Oké, a sztori alapján talán lehet ezzel vitatkozni (de nem érdemes): John McClane (azaz Bruce Willis), a New York-i rendőr Los Angelesben készül épp megmenteni a házasságát – mindezt karácsonykor, és van-e nemesebb karácsonyi küldetés, mint rendezni az emberi kapcsolatainkat, megbocsátani és szeretni? Csak a kereskedők gondolják, hogy ez nem így van.
A békülési projektbe azonban belerondít néhány elvetemült német terrorista, ők a hétköznapian csengő, mégis felejthetetlen nevű Hans Gruber (Alan Rickman) vezetésével pont azt az épületet szállják meg, ahol McClane felesége dolgozik. Minthogy egy harmincéves filmről van szó, talán nem spoilerezzük el, hogy a történetnek happy end a vége – és nem Hans Gruber szemszögéből.
A Die Hard pedig akkor is igazi karácsonyi film, ha a csillagszóró sercegéséhez szokott fülünknek sok benne a robbanás és lövöldözés, és ha Bruce Willis fehér atlétatrikója sem az a tipikus karácsonyi viselet. Hiszen John McClane is van olyan elszánt, mint Kevin McCallister, és a Reszkessetek, betörők!-et sem lehet kirobbantani a karácsonyi programból.
Szóval, karácsonykor nemcsak tojáslikőrből, de férfi izmokból és izzadságból sem elég!
V. É.
Steve Martin (és Liev Schreiber) – kit hívjon a lelkisegély-szolgálatos, ha lelki gondja van?
Emlékszik Ray Donovanre, a sármos már-már szuperhősre, aki minden körülmények között higgadt marad, és mesterien oldja meg a piszkos ügyeket?
Ez pedig itt a Ray Donovant játszó Liev Schreiber, életében először a mozivásznon:
De nemcsak miatta érdekes a Segítség, karácsony: ott van például az imádnivalóan pösze, szerencsétlen, ukuleléző Adam Sandler, és persze a megunhatatlan Steve Martin. Karaktere, Philip egy öngyilkosokra specializálódott lelkisegély-szolgálatot vezet, amely épp csődbe megy, sőt éppen megérkezik a kilakoltatási végzése is. Ha ez még nem lenne elég, Philipet éppen dobja a szerelme, ennek ellenére ő igyekszik optimistán állni a dolgokhoz, egészen addig, amíg be nem esik az irodájukba egy halom őrült ember, és elkezdődik a véget nem érő hajcihő.
Néhány komoly, fejre mért ütés után előkerül egy fegyver is, valakit lábon, valakit lelőnek, a karácsony pedig egyesével fal fel mindenkit, egészen Philip remek nagymonológjáig: az ünnep miatt a saját életünket egy nagyítón keresztül látjuk, ilyenkor pedig a hibáink is sokkal-sokkal nagyobbnak tűnnek.
Mi ebből a tanulság? A karácsony gyakran tükröt tart elénk, de ne ostorozza magát nagyon, és főleg ne hajtsa bele magát egy negatív spirálba. Nézzen inkább Steve Martin-filmeket!
Cz. F.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
