Jónás Tamás

Az empátiáról

A világ túl nagy, és az élet túl rövid ahhoz, hogy bejárd az egészet. Pedig érdemes. Ahogyan érdemes elhúzni a függönyt az ablakaidon, mert sok mindenre rálátásod nyílik. És ez a rálátás olyan lehetőség, mint egy terített asztal. A mindig éhes lélek számára táplálékot szolgáltat. Kételkedsz benne, hogy a lélek mindig éhes? Éhesebb, mint a tested. Pedig annak is adsz elég ételt, naponta kétszer-háromszor sokat-keveset. Mert szükséged van a testedre: sétálni, olvasni, beszélgetni, sportolni, szeretkezni, olvasni, filmet nézni, hegyet mászni. Megölelni a szeretteid. A lelkedre is szükséged van. És minél nagyobb, erősebb a lelked, annál több mindent tudsz magadhoz ölelni. Később annál több mindent tudsz úgy megölelni, hogy adsz az öleléseddel. Vigasztalsz, vigasztalódsz. Az élet ugyanis egy kicsit minden nap meggyötör. Hiába vagy a lelkedet leginkább megnyugtató személy közelében: látod, hogy öregszik, szenved, fájdalmai vannak, de még az is lehet aggasztó, hogy nem lehetsz vele az érzéseiben, nem tudhatod, mire gondol, mit érez éppen.

Hiába vagy a zsúfolt tengerparton, ha a lelked üres. És hiába mész ki az üres rétre, ha a lelked túlzsúfolt. Egyedül vagy. És az empátia az egyetlen, ami képes lehet ezt a kozmikus egyedüllétet enyhíteni. Sőt eltüntetni!

Gyakran hallom, hogy emberek azt mondják: nekem nem igazán jók az empatikus képességeim. Ne félj attól, ha te is így érzed! Az empátia tanulható. Fejleszthető, mint az izmaid vagy a műveltséged. Minden képességed megvan hozzá. Csak időt kell rá szánnod. Mert ha valóban azt akarod, hogy képes legyél arra, hogy fel tudj emelni egy ötven kilós súlyt, rendszeresen gyakorolsz, futsz, mozogsz, táplálkozol, korán kelsz, hogy még a mindennapi kötelességeid előtt megtehesd azt, amiről úgy érzed, magadnak csinálod, a magad örömére. Pedig nem is a magad öröme ez: ami neked jó, másoknak is jót fog okozni. Ha már nem érzed magányosnak magad, legalább egy — de valószínű, hogy sokkal több — ember magányát is enyhítetted. Erre való az empátia. Ami —ismétlem — tanulható és fejleszthető. A rendszeresség a kulcsszavunk. Végül képes leszel arra, hogy kitaláld a másik gondolatát, megérezd, még ha ezer kilométerekre is van tőled, hogy mit érez! Hát, ez nem remek? És ő is megérzi majd, amit te érzel! Ő is tudni fogja, mire gondolsz. Nem fordult még elő veled, hogy azzal, akit szeretsz, egyszerre mondtatok ki szavakat? Ugye, előfordult. És voltak annál szebb pillanataid? Azt hiszem, nem sok lehetett.

Hogyan kell megtanulni, hogy empatikus legyél? Mint minden más dolgot. Emlékszel még arra, hogyan tanultad meg az anyanyelvedet? A szüleid emlékeznek. Egyszer csak történt egy megmagyarázhatatlan felismerés benned (valószínű, hogy több, sikeretlen próbálkozás után), és nevükön nevezted a dolgokat! Ez a kis csoda, kegyelem mindig megtörténik velünk, ha valamivel komolyan elkezdünk foglalkozni. Nem kell félni attól sem, hogy mit jelent az, hogy komolyan foglalkozol valamivel. Nem erőltetett menet, csak azt jelenti, amit már említettem: rendszeresen, kitartóan figyelsz arra, ami érdekel, amit meg akarsz tanulni, meg akarsz érteni. Nem kell hozzá semmilyen extra képesség, már mindent megkaptál akkor, amikor megszülettél.

Az empátia a lélek nyelve. Az odafordulás, az odaadás művészete.

Tanulni nehéz dolog, nem állítom, hogy olyan egyszerű lesz emaptikussá tenni magad, amilyen egyszerű felkapcsolni a villanyt. Olyasvalamit kell megértened, amiről talán most még nem is tudod, hogy létezik. Ha azt hiszed, hogy nem vagy képes rá, hogy másokat megérezz, hogy másokban felfedezd nem csak a magad érzéseit, hanem a talán számodra egyelőre ismeretlen övéit is, akkor hadd nyugtassalak meg gyorsan: képes vagy rá! Mintha egy olyan szónak az értelmével jönnél tisztába, amit eddig nem értettél. És újabb és újabb szavakéival fogsz, ahogy beszélni kezded ezt a nyelvet. Végül folyékonyan beszélsz, ami képessé tesz rá, hogy a maga teljességében lüktető világot meglásd. És akkor olyan csodákra is képes leszel, mint megmondani, mi történik a következő években, napokban, órákban. És ettől magabiztos leszel, nem fogsz félni, lazán, ernyedt izmokkal jársz az élet színpadán, és élvezed, ami körülötted történik. Sőt annál többet, mert megismervén a dolgok ok-okozati összefüggéseit, azt is tudni fogod, hogy tőled távol mi történik. Azokat a dolgokat fogod ismerni, amelyek valahogy kötődnek hozzád. De minél nagyobb leszel, annál több és több dologhoz lesz közöd. Végül majdnem mindenhez és mindenkihez.

A tanulásnak trükkje van. Olyan dolgot nem tudsz megtanulni, amit nem értesz. De ha már érted, minek kéne megtanulnod? Bevallom, itt van valami mizéria, amit én sem értek teljesen. Annyit tudok, hogy a lelkes élőlények (nem csak az ember!) képes arra, hogy azokhoz a dolgokhoz, amiket már ismer, olyan dolgokat ragasszon, amit még nem ismer, és ha az ismert és ismeretlen aránya megfelelő, akkor beszivárog a tudásába valami új dolog is. A teendő egyszerű: olyan dolgokat kell olvasnod, nézned, érintened, szagolnod, olyan dolgokon kell gondolkodnod, amelyeket nem teljesen értesz, de többnyire érted. A kezedbe veszel egy igazán jó regényt, és nem csak arra figyelsz, mi a sztori, de az is érdekel, hogy a történet szereplői miért úgy viselkednek, ahogyan, és miért nem viselkednek máshogyan. (A jó regények ilyenek, ez lehet útmutató is számodra: sokkal több tudás, sokkal több ismeret van bennük, illetve az írójukban, mint ami az elmesélhető történetből látszódik.) A kezedbe veszel egy verseskötetet, és nem végigrohansz a sorokon, hanem elkezded vizsgálni, vajon miért ez a jelző került a szó elé? Vajon miért itt törik meg a sor? Vajon mit jelent, hogy ez a két szó egymás mellé került? Vajon miért tetszik, amit olvasok? Vajon miért nem tetszik? Ha azt veszed észre magadon, hogy valami csak azért nem tetszik, mert nem érted, akkor olvasd el újra! Olvasgasd addig, amíg bele nem fáradsz, amíg meg nem tanulod. Valószínű, hogy pár nap múlva már dereng az értelme, és nem sokkal később fel is világlik!

Érints meg egy szobrot! Csukott szemmel. Nézz rá távolról hunyorítva. Keresd a súlypontját. Vizsgáld meg, mit takar ki a térből, és mit láttat! Nézd meg a belső fényeit: minden szobornak vannak olyan árnyai, amelyeket önmagára vet. Nézd meg, milyen árnyakat vet a környezetére. Képzeld el, milyen lehet magasról nézve, guggolj le, és alulról is vizsgáld meg. Gondolj bele, hogy ha szél fújná, hogyan zúgnakörülötteés milyen térbeli úton. Mibe tudna belekapni!? Milyen a tárgy áramvonalassága? Járd körül!

Nem baj, hogy ha nem tudod a válaszokat. Nem kell előadást tartanod, és nem kell megmagyaráznod semmit. Közös élményeket keresünk azokkal az alkotásokkal, amelyeket valószínűleg olyan emberek alkottak, akik az empátiában előrébb tartanak, mint mi. Ha nem így van, hamar észeveszed, és akkor kereshetsz másik szobrot, másik regényt, másik festményt, másik fát, másik mozgást, másik tavat… Igen, minden dolgot meg lehet így vizsgálni. Begyűjteni az élményeket, és esténként, elalvás előtt, amikor már senki és semmi nem zavar, átgondolni, miket is éreztél aznap. Mi történt veled. Nem csak olyan értelemben, hogy hol jártál, mit tettél vagy mit tettek veled, de mi történt a testeddel, mi történt a gondolataiddal. Volt, ami felbosszantott? Ott valami fontos dologra akadtál, valamire, ami az elintézetlen dolgaiddal azonos. Volt, ami megnyugtatott? Ott hozzád hasonló színekhez, hangokhoz, emberekhez, gesztusokhoz volt szerencséd.

Egyet biztosan tudok: nem lesz olyan napod, hogy veled nem történt semmi.

És meglátod, eltelnek napok, hónapok, évek, és kialakul benned valami új képesség. Az odaadásé, a megértő figyelemé. A belátásé. Nyugodtabb leszel és figyelmesebb. Már nem az lesz a legfontosabb, hogy elmond, veled mi történt, mert rájössz: mindenkivel ugyanaz történik. Sokkal több és finomabb kíváncsiság lesz benned: vajon azt, ami a másikkal történt, hogyan adja elő. Hol érzel az előadása során nyugalmat, mi bosszant fel. Igen, mint a szobroknál és a verseknél. Minden ember műalkotás. A szeretteink, ismerőseink formálta alkotások vagyunk. A döntéseink hordozói. Látni fogod, milyen esendő, milyen szerethető az ember. Tapasztalni fogod, hogy súlyuk van a szavaidnak. A figyelmednek van a legnagyobb súlya!

És már csak egy kérésem maradt: ne élj vissza majd ezzel az új tudásoddal, csak annyit és azt tedd másokkal, amit te is szeretnél, hogy tegyenek veled.