A héten a novemberben induló 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjából szemezgetünk, hogy a különböző szekciók legizgalmasabb filmjeit ajánlhassuk önöknek. Korábban már bemutattuk a Földünk a tűréshatáron, az Életünk a munka, valamint Az emlékezés formái című szekció legizgalmasabb filmjeit, most az Emberi jogi versenyprogramot vettük szemügyre.

Az utóbbi időben sokszor úgy tűnik, egyre kevésbé érdekelik az embereket az emberi jogi problémák (és a politika is egyre inkább elkeni ezeket, inkább gyűlöletet szít), miközben ezek a problémák talán soha nem látott méreteket öltenek. Nem véletlen, hogy a Verziókon mindig ez az egyik legerősebb  szekció, idén 12 film versenyez ebben.

Nem könnyű alkotások ezek. Nem könnyű a szembenézés sem azzal, hogy nő fel gyermekotthonokban, szeretet nélkül egy holland kislány, vagy hogy működik a kétségbeesett kongói ellenállás, nehéz megérteni a táborokban élő szír menekültek élni akarását, vagy, hogy még mindig mennyire súlyosan nehezednek a délszláv háború árnyai az érintett országok lakóira.

Mind-mind olyan téma, amivel tényleg nem egyszerű szembenézni. De muszáj. Ilyen a világunk, így élnek benne emberek.

Semmi sem mutatja

Még akkor is súlyos traumák lehetnek a háttérben, ha az először nem látszik. „Semmi sem mutatja” – mondják a bajaikkal orvoshoz forduló leszerelt ukrán katonáknak, ha nincs fizikailag látható sérülésük. Sem az egészségügy sem a társadalom nem foglalkozik a belül játszódó mentális problémáikkal.

Alina Gorlova filmjében egy leszerelt nő utókezelését követhetjük végig. Pszichológushoz jár, küzd a poszttraumatikus szindrómával, próbál visszatérni a normális kerékvágásba egészen addig, amíg újra munkába nem áll. Semmi sem mutatja, milyen komoly lelki sérüléseket okozott neki a háború, megmutatja hát mindenkinek a dokumentumfilm. Tulajdonképpen egy háború elleni kiáltvány ez az egy óra úgy, hogy abban egy puskalövés nincs.

A figyelem csodája

Hasonlóan sérült emberekről szól A figyelem csodája című svájci alkotás is, csak itt a főhősök kisgyerekek. Azt látjuk először csak, hogy a szülők mesélik a pedagógusoknak, a gyermekük hiperaktív vagy éppen kórosan visszahúzódó, autista vagy magatartászavaros stb. És a pedagógusok értően és szeretettel hallgatják, majd befogadják és nevelik a kicsiket. Egy tanévet követhetünk végig, ahol először is rácsodálkozunk, milyen kincsek ezek a gyerekek, és hogy milyen nehéz őket nevelni.

Náluk ugyanis nem a betűk megtanulása, a számolás gyakorlása a fő cél, hanem, hogy megtanuljanak lemenni a lépcsőn, tudjanak önállóan enni, vagy a többiekkel játszani. Fernand Melgar rendező a svájci yverdoni iskolát mutatja be, pontosabban az odakerült öt kisgyermeket, ahogy az őket szeretettel gondozó szülők és gyógypedagógusok segítségével megteszik első lépéseiket az önállóság felé. És a film végén a magyarul „Ha jó a kedved üsd a tenyered” kezdetű dalt éneklik együtt örömmel. És ez egy igazi sikertörténet.

Első szerep

Mint ahogy sikertörténet az Első szerep című filmben bemutatott színielőadás létrejötte is. A film elején egy börtönkapu, szögesdrótok, magas falak. Egy fehérorosz női börtönben járunk, ahol néhány – mint kiderült, drogterjesztésért, rablásért, lopásért, emberrablásért elítélt – fogoly színdarabot próbál. Szinte fojtogató, hiszen állandóan rácsokat vagy ipari kamera felvételeket mutató képeken keresztül követhetjük végig a próbafolyamatot, aminek a vége az, hogy a kis előadást börtönön kívül, egy színházteremben adhatták elő a darabot. Évek óta ez az első eset számukra, hogy nem börtön (beszélő) körülmények között találkozhattak szeretteikkel.

Persze a nézőtéren így is sok BV-munkatárs foglalt helyet. Börtönszínházról viszonylag gyakran hallunk, sikeres kezdeményezések Magyarországon is vannak. Nem is ennek felfedezése a fő érdeme Anastasiya Miroshnichenko mozijának, hanem az, amikor a „színészek” őszintén mesélnek, mit élnek át lelkileg a több éves bezártságban, elszigeteltségben. Mint egyikük mondja: „Itt mindent elvesztünk, amitől nők vagyunk, nem vagyunk többé anyák, nővérek, feleségek, aszexuális egyenrobotokká válunk”. Ebből törtek ki, ha csak egy estére is, a darab színpadra állításával. Egyikőjük a film végén (és a bemutató után) szabadul, a többiek újra a varrógépek mellett ülnek a börtönműhelyben. De talán kissé más emberek lettek. És mi is, talán kissé máshogy nézünk rájuk. Ennél többet egy dokumentumfilm nem is adhat.

 A 15. Verzió Dokumentumfilm fesztivál filmjeit megnézheti november 6-11. között Budapesten, illetve november 15-25. között országosan az art mozikban.