Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A rajongók milliói által visszafojtott lélegzettel várt Bohém rapszódia kockáztatni nem merő, látványos tisztelgés minden idők egyik legnagyobb frontembere előtt – Rami Malek kétségtelenül nagyszerű, szimbolikusan is magányos alakításával. Kritika.
Lehetne persze rosszabb is, sokkal rosszabb, hisz ha azt vesszük, hogy milyen hosszú, kacskaringós út vezetett a bemutatóig, Malek szenvedélyesen megformált Mercuryje akár egy működésképtelen képhalom tetején is szorongathatná azt a mikrofonállványt. Hosszú évek óta kínlódtak a tervvel, hol bejelentették a filmet, hol hallgattak róla, jó ideig ugye Sacha Baron Cohen volt kiszemelve a főszerepre, és amikor végre nekiálltak a forgatásnak, a finis környékén a rendező, Bryan Singer eltűnt, mármint, kis időre tényleg nyoma veszett – egyszerűen nem ment el dolgozni. Mint kiderült, azért nem, mert órák választották el attól, hogy róla is cikkezzenek a hollywoodi zaklatási botrányok kapcsán. Dexter Fletcher fejezte be a Bohém rapszódiát, de mivel csak 16 napot forgatott, a direktori kredit Singert illeti.
A koncepció aligha változhatott, s valahogy úgy nézhetett ki, hogy Freddie Mercury és a Queen indulása, tündöklése, belső harcai, a végpont (és a keretjáték) pedig a legendás 1985-ös Live Aid koncert szűk félórás katarzisa, amely egyébként a zenekar nagy visszatérése is volt, miután Mercury szólólemezzel próbálkozott. Ebbe kellett hát mindent belerakni, jelentős csalással azt is, ahogy az énekes megtudta: AIDS-es. A valóságban a Live Aid után közölték vele a diagnózist - a tagoknak pedig Mercury csak évekkel később mondta el - itt már a próbák alatt elmeséli társainak, hogy beteg. Mondhatnánk, hogy nem számít, pedig igenis számít, hisz így a film azt sugallja – s talán ezért rekonstruálták szinte a teljes Live Aid-programot, a kicsit zavaró CGI, vagyis számítógépes segítséggel sokszorosított embertömeg előtt –, hogy Mercury már a Wembley-ben is azért volt olyan elementáris erejű, mert tudta (kimondta), hogy most indul az ő hattyúdala.
Persze, nem ez a legnagyobb baj a filmmel, hanem az, hogy esze ágában sincs mélyre menni, vagy bármit is kezdeni azzal, amivel lehetett volna. Aki picit is ismeri a Queen és Freddie Mercury pályafutását, semmi újat se tud meg róla, sőt azt a nem újat is eléggé fantáziátlanul, lexikonszerűen elhadarva kapja meg: a frontember magánéleti zárkózottsága, szexuális irányultsága körüli szorongásai, s a szélsőségesen exhibicionista színpadi és partijelenléte Malek igyekezete ellenére sem adja vissza azt a komplex portrét, amit kis kreativitással, bátor forgatókönyvvel igenis megrajzolhatott volna a Bohém rapszódia.
Szinte érezni a pipát az egyes jelenetek után, hogy az is megvolt, ez is megvolt – és a dalok, azok a zseniális, óriási dalok, akkor is kihúzzák a pácból a filmet, amikor már tényleg majdnem kínos, hogy csupán Rami Malek imitátori képességeire apellálnak. S hiába aranyosak a többiek is (Brian Mayt – Gwilym Lee, Roger Taylort – Ben Hardy, John Deacont pedig Joseph Mazzello alakításának köszönhetően láthatjuk fiatalkori kiadásban), a Bohém rapszódia a legtöbbször sokkal inkább hasonlít egy lenyűgöző, prózai részekkel tarkított Sztárban sztár-különkiadásra, mint arra a vagány, provokatív életrajzi mozifilmre, amelyet nagyon megérdemelt volna a Queen és Freddie Mercury. És megkockáztatnám, hogy nem feltétlenül Brian May-ék azok, akik tudják, milyen filmet érdemelt volna a zenekar és Freddie Mercury. Elvégre, ők azok, akik énekesük, alkotótársuk 1991-ben bekövetkezett halála óta se tudnak nyugton maradni, s most éppen a kétségtelenül tehetséges Adam Lamberttel sajtolják ki a Queen dalaiból, s Mercury szellemiségének örökségéből azt, ami még maradt benne. És ennek az életműnek bizony bőven vannak tartalékai.
Hát ez az: talán nem a tagoknak kellett volna eldönteni (ne legyenek illúzióink, ők döntöttek), milyen is lesz ez a mozi (Sacha Baron Cohent is Roger Taylor és Brian May golyózta ki állítólag), hanem esetleg rá kellett volna bízni azt egy olyan filmesre, aki gondol is valamit róluk, mert így a végeredmény (amely néhány dal keletkezésének körülményeit ugyan megkapargatja, de azt is csak odadobott, szellemeskedő anekdota-szinten) ugyan szórakoztató, viszont varázslatot csak nyomokban tartalmaz. Tulajdonképpen mindenki nagyon szimpatikus és aranyos volt mindig (jó, kicsit esendő!), Freddie és a többiek is – aki meg nem, azt eljátssza mondjuk Mike Myers és Allen Leech.
Ezzel a filmmel nem lehetett nagyon tévedni: a Queen még mindig menő, s az is marad mindörökre. Freddie Mercury finoman szólva is különleges személyisége archív felvételekkel is sorra gyűjti magának a híveket. Igen, a fiatal generáció tagjai közül is gyűjti, s ha kis esély is van arra, hogy valamit visszakaphatnak bálványukból a vásznon, vagy legalább abból, amit képviselt, jegyet váltanak a filmre. Freddie Mercury nagy rajongójaként én se mondhatom, hogy ne tegyék meg, hisz a Bohém rapszódia professzionális, főszereplőjétől okkal, önmagától oktalanul meghatódott szuperprodukció, amely végrehajtja, amit vállalt – csak hát, a vállalása nem több, mint egy termék legyártása. Újabb lehetőség arra, hogy May-éknek még több pénzük lehessen a bankszámlájukon.
Pedig ez akkor is így lenne, ha nagy film lenne a Bohém rapszódia, s nem valamiféle szentimentális imidzsklip.
