hvg.hu: A Paraziták a paradicsomban egy játékfilmnyi hosszúságú idegbaj, öt pszichopata ember őrjöngése, robbanásig sűrített frusztráció, amelyben az ön által alakított karakter, Betti szinte folyamatosan sír vagy a sírás határán van. Gondolom, ez a folyamatos, idegileg feszített állapot komoly fizikai megpróbáltatást is jelentett színészként.

Marozsán Erika: Igen, borzasztó volt tulajdonképpen! Iszonyatosan lefárasztott (nevet).

hvg.hu: 23 forgatási napjuk volt, ebből nagyjából hány napot kellett sírnia?

Marozsán Erika: Körülbelül tizenötöt. Na jó, csak viccből mondom azt, hogy végig sírni kellett, természetesen nem csak erről volt szó a szerepemben, még akkor is, ha Attila (Kasvinszki Attila rendező – szerk.) mindig azt mondta, hogy „Erika, én téged szét akarlak csapatni”. Az általam alakított szereplő, Betti ugyanis áldozat a filmben, vagy legalábbis ő így éli meg. Ismered azt, amikor körülötted mindenkivel őrjítő dolgok történnek, barátaid sztrókot kapnak, lebénulnak, halálos betegek lesznek, mégis, aki tehetetlenül szemléli a másik szenvedését, néha sokkal jobban gyötrődik. Én ebből indultam ki a karakterem megformálásánál. Betti idegileg annyira gyenge, hogy már minden kicsi dologtól szétesik, aztán néha hirtelen erőre kap, bölcs és józan is lesz, mint egy anya, de mégis inkább a pattanásig feszült állapota a meghatározó.

A történet szerint van egy férje, aki tolószékbe került, van egy teljesen őrült húga, aki terhes és látszólag veri a férje, aki amúgy építész, de a válástól olyan lesz, mintha egy Charlie Chaplin-filmből került volna elő, és mint egy alien, úgy csúszik a földön. No és beköltözik Bettiékhez egy ketrecharcos is, aki annak idején elgázolta Betti férjét, és most kéretlenül jóvá akarja tenni a bűnét. Nem mindennapi sztori, az biztos. Ha szerencsések vagyunk, és a nézők tényleg ráéreznek arra az őrült, de vicces feelingre, amit a film sugall, akkor szerintem lehet belőle egy kultfilm, amit aztán sokáig emlegetnek majd az emberek.

Máté Péter

hvg.hu: Sok év kihagyás után ez az első magyar film, amelyben megint láthatjuk játszani. Mi tetszett meg a forgatókönyvben, ami miatt aztán elvállalta a szerepet?

Marozsán Erika: A film egy nagyon sikeres, közkedvelt színházi darab (Marius von Mayenburg Paraziták c. drámája – a szerk.) feldolgozása, és forgatókönyv formájában ritkán kap ilyen erős művet az ember. Az ennyire mély karakterábrázolások, a nagyívű dialógusok és monológok ritkán fordulnak elő a hagyományos forgatókönyvekben. Az egész ráadásul egy szatíra, tehát mindenképpen izgalmas vállalkozásnak tűnt a film, úgy éreztem, hogy ezt nem szívesen hagynám ki. Másrészt pedig nagyon meggyőző volt, ahogy Attila közelített ehhez a filmhez, vehemens erőkkel próbált rávenni, hogy milyen jó közös munka lesz, és tényleg az is lett. Mert azt egyszerűen érzed, amikor egy rendező az életét is felteszi egy filmre, mert annyira fontosnak tartja. Én ezt éreztem Attilában, ezért akartam dolgozni vele, nem beszélve arról, hogy színészként szívesen segít az ember az első filmeseknek.

hvg.hu: Milyen rendező Kasvinszki Attila? Hogy jellemezné őt?

Marozsán Erika: Nagyon energikus, őszinte ember. A színházi kísérletező hozzáállást hozta magával, nem akart sokat plánozni, kis és nagy közeliket, totálokat felvenni, hanem mozgatta a kamerát, mozgatta a színészeket közben, és nem ijedt meg attól, hogy esetleg vágás szempontjából nem klasszikusan kidolgozott műalkotást fog kiadni a kezéből. Az esetlegességnek és az improvizációnak teret hagyott. Egy filmrendezőnek általában agyban le kell játszania az egész filmet, mielőtt elkezdődne a forgatás, pontosan tudja előre, hogy egy jelenetet milyen technikai kötöttségekkel fog megkoreografálni. Attila azonban nem ilyen alkat és Győri Márk operatőr meg ebben a társa lett, ő sem ragaszkodott a saját szakmai gyakorlatához, hanem engedte, hogy Attila forgatás közben próbálja gyúrni az anyagot, mint egy színházi ember. Hiszen már rendezte színházban a Parazitákat, kívülről-belülről ismeri a darabot, de mégis a filmnek a forma újdonsága miatt abszolút tiszta lappal, új szemmel indult neki.

hvg.hu: A filmben úgy vannak összezárva a szereplők, hogy közben mindegyikőjük a háta közepére sem kívánja a másikat. Képtelenek szabadulni egy számukra kellemetlen helyzetből. Van a történetnek tanulsága?

Marozsán Erika: A főszereplő fiú, Ringó tolókocsiba kerül, és ez függőségi, kiszolgáltatott állapotot eredményez, amely aztán minden szereplőt beleköt egy helyzetbe. Ezzel a szituációval csak felnagyítja az író, hogy valamiért mindig függünk egymástól. Mondjuk, egy kapcsolatból nem jövünk ki annak ellenére, hogy az rossz. A kapcsolatok nagy részében van egy kezdeti gyönyör, ahogy a filmben Betti és Ringó között is van, és sok-sok éven keresztül ezt a pici szépséget dédelgetjük magunkban és próbáljuk újraéleszteni. Néha teljesen váratlanul valóban újra is éled. Két ember között időnként újrafogalmazódhat a viszonyrendszer. Sok hosszú kapcsolatot megéltem, és nekem mindig az volt a legizgalmasabb, amikor egy kiüresedés, rutin után egyszer csak fölfedeztem újra a másikat, és beleszerettem megint. Ennek a lehetőségét az ember nehezen adja fel.

hvg.hu: 12 éve él kint Amerikában. Ennyi idő után már biztos látja, hogy megérte-e kint karriert csinálni, vagy helyette jobb lett volna itthon maradni, és több hazai filmben, színdarabban szerepelni.

Marozsán Erika: Érdekes, hogy most mindenki azt várja tőlem, hogy próbáljam meg összegezni az életem. Pedig ez még Proustnak sem sikerült Az eltűnt idő nyomában regényfolyamában, akkor nekem hogy fog sikerülni? Tény, hogy picit a gyerekem miatt maradtam New Yorkban, mert azt gondoltam, hogy jó lehet majd ott neki, és tényleg jó, jók az iskolák, jó a közeg. Igen, valószínűleg a magyarországi karrierem beáldoztam annak érdekében, hogy a lányom harmonikusabb gyerekkort éljen meg, mert tudtam volna sokkal többet ingázni, de akkor folyton ki kellett volna rángatnom a saját kis közegéből. Lehetett volna például magántanuló, de akkor meg csak az én életemet éljük, és az övét meg nem. Vannak olyan színésznők, akik félévet külön töltenek a gyerekeiktől, mert nagy filmekben forgatnak. Én nem ez az alkat vagyok, minden napot sajnálok, amit nem vele töltök és megszenvedem. Nagy elánnal belevetem magam a munkába, és aztán egy hét múlva már bánom, ha nem vele vagyok.

Forgatok minden évben legalább egy filmet vagy itthon, vagy Németországban, és az elmúlt öt évben ez nekem elegendő volt ahhoz, hogy én is úgy érezzem, hogy a pályám megy tovább, de a gyerekem sem szenvedi meg, hogy egy évben sokszor hosszasan nincs mellette az anyukája.

hvg.hu: Elképzelhető, hogy egyszer végleg hazaköltöznek?

Marozsán Erika: Időnként kacérkodom a gondolattal, hogy milyen lenne megint hazajönni pár évre, színházat csinálni, többet forgatni, magammal többet foglalkozni, de egyelőre még konkrétumot nem tudnék mondani. Amerikában tizenkét évvel ezelőtt leszerződtetett engem egy nagy ügynökség, a velük való munka egy hosszú folyamat. Ráadásul most producerként próbálom meg kint az első filmemet leforgatni, ez is Amerikához köt. Dolgozni akarok, rengeteg ötletem van, és most kézenfekvőbb, hogy ezeket kint valósítom meg.

Máté Péter

hvg.hu: Érzékel bármiféle kézzelfogható változást Amerikában a MeToo-mozgalomnak köszönhetően?

Marozsán Erika: Igen. Producerként én most egy olyan filmben gondolkodom, amelynek a főszereplője egy hatvan év körüli nő. Pár évvel korábban sokkal nagyobb gondot okozott volna, hogy ezzel a témával, ilyen korú főszereplővel bárki elkezdjen házalni, forgalmazót vagy befektetőket keresni. Mert a MeToo-val nemcsak a női egyenjogúság került színtérre, hanem az öregedés diszkriminációja is egyre fontosabb téma lett, a női vélt ideálok is terítékre kerültek, ahogy a feketék sorsa is. Ezek a témák újra a felszínen vannak, és valódi felvevő piacot generálnak.

Szerintem a MeToo nagyon jól megkapargált egy csomó olyan dolgot, ami korábban elindult rossz irányba. De fontos, hogy nem szabad, hogy nagyon leegyszerűsítsük a MeToo-mozgalmat, annak jelentőségét és értelmezését.

hvg.hu: Van-e olyan magyar rendező, akivel szívesen dolgozna a jövőben?

Marozsán Erika: Sok nevet tudnék mondani, például Enyedi Ildikóval nagyon szerettem dolgozni a Terápiában, és örülnék, ha újra forgathatnék vele. Valamiért mellette nagyon nagy biztonságban éreztem magam. A finom részletekben való egyetértés, az ízlésbeli azonosság, a habitusbeli szinkronizáció nagyon kevésszer történik meg a rendező és a színész között, szinte egy a százhoz ennek az esélye, de Ildikó és köztem megtörtént. Persze nem biztos, hogy ő is ugyanezt gondolja. Érdekes, hogy a Terápia egy alkalmazott műfajban, előre lefektetett formátumban és rendszerben jött létre, de még így is boldogság és felszabadító érzés volt Ildikó mellett minden egyes napot eltölteni. Olyan volt, mint amikor azt érzi az ember, hogy megáll a világ, minden lelassul, és semmi más nincs, csak az a pillanat, amit élünk. Ildikó nagyon figyelmes, biztonságosan látja azt a világot, amely mostanában egyre sűrűbb lesz.

hvg.hu: Hogy érti, hogy sűrűbb?

Marozsán Erika: Hogy annyiféle hang, annyiféle rezgés van mindenhol, minden történés sokkal inkább kifelé irányul. Ebben az állandó nyüzsgésben csöndet, egy elmélyültebb, biztonságosabb utat vágni, az olyan megnyugtató érzés.

Máté Péter

hvg.hu: Frusztráló tehát az a világ, amelyben most él?

Marozsán Erika: Most mindenki folyton valamilyen narrációt próbál kitalálni arra, hogy mi is ő valójában. Hogy milyen életet él. Amikor azt mondom, hogy nagyon kifelé élünk, akkor picit azt is mondom, hogy kényszeres narrálása van az életünknek.

A narráció bizonyos fokig nem rossz, mert ezzel reflektálunk az életünkre, de ha ez kényszeres már, és nem merjük odaadni magunkat az üres élménynek anélkül, hogy minden egyes napunkra reflektálnánk, akkor én úgy érzem, hogy elvesztünk valamit. Erre szerintem hamarosan fog jönni valami társadalmi, kollektív válasz.

A gyerekem például – aki New Yorkban nő fel, és hallja ezt az állandó zajt, dübörgést, érzékeli az energiabombát – nem akar vidékről elszakadni, amikor lemegyünk vele lovagolni. Csak úgy ücsörgünk ott a lovardában, pedig az egy nagyon koszos kis ronda lovarda New York határában, de úgy látom, hogy a gyerekem ott, abban a pillanatban tényleg önmaga. Szerintem az ő reakciója jól jelképezi azt, ami esetleg egy közösség reagálása is lehet a mostani világunkra. Ahogy a hatvanas évek hippimozgalma, slow life-ra való törekvése reagált a 40-es, 50-es évek zaklatottságára, úgy nem csodálkoznék, hogy a 2020-as évek megint radikálisan belassulna, egyfajta tömeges kivonulást tapasztalnánk. Persze, ezt nálam sokkal jobban elemzik társadalomkutatók. Ha nem tartanék attól, hogy ebből szalagcím lesz, akkor most azt mondanám, hogy nagyjából én is így tudnám elképzelni az öregségemet, hogy valahova kivonulnék és kerámiákat készítenék, vagy csak egyszerűen a természetben lennék a gyerekemmel.

Máté Péter

hvg.hu: Korábban Az eltűnt idő nyomábant emlegette. Ritkán szoktak ez emberek ezzel példálózni egy interjúban. Mikor olvasta?

Marozsán Erika: Több etapban olvastam. 22-23 évesen kezdtem el, de akkor még túl nagy falatnak tűnt. Aztán 31-32 évesen olvastam újra, mert akkor már egy picit megéreztem ezt az örvényes emlékfelidéződést magamban. A Proust-regény egy szövegáradat, és mindig örvényszerűen visszajut oda, hogy ezek a gyerekkori élmények hol mozognak a testünkben, hogy keverednek elő az emlékképek, és aztán hogy rakódnak vissza, és jönnek ki megint máshol a testünkből. Ez olyan, mint egy hagyma.

Ugyanazt hámozod egész életedben, ugyan azt az egy hagymát, de nem találsz le a közepére valahogy sohasem.

hvg.hu: Most olvas valami jót?

Marozsán Erika: Mindig olvasok legalább öt könyvet párhuzamosan, és folyamatosan emelkednek a stócok mellettem. Nádas Péter a kedvencem, mert minden egyes mondatával tökéletesen egyetértek. Van egy rutinom egyébként, hogy mind a mai napig mesét olvasok a gyerekemnek esténként, és miután ő kilenckor elalszik, én kilenctől éjfélig olvasom a saját meséimet. Az a három óra csak arra használható, hogy olvassak, ez az én olvasási időm. De ehhez persze kell egy gyerek, aki strukturál, én pedig nem megyek el, csak nagyon ritkán, esténként. Ugyanakkor azt is észrevettem magamon, hogy amikor egyedül vagyok napokig, és nincs semmi dolgom, akkor lelkifurdalásom lenne, ha könyvvel a kezemben tölteném el a napot. Még ha semmi értelmeset aznap nem tudok magamból kicsikarni, akkor is azt érzem, hogy az egy luxus, ha csak olvasok. Régen, húszévesen simán megcsináltam, hogy reggel elkezdtem egy regényt, és addig nem szálltam ki az ágyból vagy fotelból, amíg azt el nem olvastam. Kóros tünetnek érzem, hogy manapság sajnálom az időt az olvasásra, és inkább az olyan hülyeségeket csinálom olvasás helyett, hogy például négyszer felmegyek a Facebookra.