Kult Demény Péter 2018. június. 20. 17:36

Aki versben dolgozott – Kányádi Sándor halálára

Demény Péter
Szerzőnk Demény Péter

Azok közé a költők közé tartozott, akiknek az esetében feltétlenül hallani kellett, ahogy a verseiket mondják. Az ember szinte akkor is tudta, ha nem tudta, hogy itt egy udvarhelyszéki fiú-fiatalember-férfi-öregúr beszél. A szerdán 90 évesen elhunyt Kányádi Sándorra emlékezik Demény Péter.

A tablónkon az egyik verse áll: "aki megért / s megértet / egy népet / megéltet". Én mentem el másodmagammal, még otromba kamaszként, hogy megkérjem, írhassuk fel.

Gyűjtögetem az emlékeimet. Nyilván nem lehet annyi, mint a nemzedéktársainak, akik közül már alig élnek néhányan (Benkő Samu és Dávid Gyula jut az eszembe), s akik nehéz korszakokat éltek meg vele együtt — nekem csak annyi van, amennyi egy olyan negyvenesnek lehet, aki a kisebbik fiának az évfolyamtársa volt és a barátja lett.

Az emlékeim azonban jóval korábban kezdődtek, még kisiskolás koromban. Ma már el sem lehet képzelni, mint jelentett akkor Kányádi Sándornak lenni. "Csiricsári népre nem hagyom a tornyot" – hogy ez mit képviselt abban a leszorított, szűk időszakban, melyben az erdélyi magyarság kihalásától, elpusztításától féltünk. Ma már kevésbé vagyok a "képviselős költészet" híve, az emlékeimtől mégsem tudok eltekinteni; már nem is akarok.

Vagy a Halottak napja Bécsben, a Fekete-piros. "Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca / elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány // kutyatej páfrány / tör át a járdán // kit érdekel hogy erre jártál". Az a vers, amelyik így kezdődik, nem lehet rossz.

Szerettem a hangját. Nem a folyton beszélő, civil hangját, hanem a versmondó hangját. Azok közé a költők közé tartozott, akiknek az esetében feltétlenül hallani kellett, ahogy a verseiket mondják. Hitelességet, személyességet, vallomásosságot kölcsönzött a szövegeinek. Az ember szinte akkor is tudta, ha nem tudta, hogy itt egy udvarhelyszéki fiú-fiatalember-férfi-öregúr beszél, s nagyjából sikerült betájolnia Nagygalambfalva környékére.

Aztán a Kuplé a vörös villamosról, a Valaki jár a fák hegyén… és ezzel tulajdonképpen lezárult egy költői pálya – sok költőtársával ellentétben nem akart többet beszélni, mint amennyit a tehetség forróságával tudhatna.

Minden kételyem ellenére már a képviselős költészethez is másképp viszonyulok. Lehetett volna-e másképp, mint így, a Kaláka „szövegírója”, aki nem az együttesnek írja verseit, az ellenben úgy érzi, feltétlenül meg kell zenésítenie őket? Nőtt volna-e fel különben két vagy három nemzedék a Kányádi-verseken? Mondták volna, dúdolták volna annyian, hogy „volt egy fakatona”? Fordult volna-e ennyi figyelem a költészet felé, ha nincs egy Kányádi Sándor? Én nem vagyok biztos benne, hogy igen.

És közben nagy költő volt – ezt nem szeretném elhallgatni, ezt mindenáron ki kell mondani. Akár a már említett versekre gondolunk, akár a Szürkület című, 1978-as Kriterion-kötetére, mely talán a legkiemelkedőbb, akár a fordításaira, melyekben gyakran nagyon könnyedén és szépen eltalál, megüt egy olyan közvetlen hangot, mint amilyenen a költészete szól: „szerelmet játszottam / oj én balgatag / vérem mint az ásott / kútvíz felfakadt” – így nem beszél más, mint aki anyanyelvén beszél, holott ez az általa fordított Erdélyi jiddis népköltészet egyik darabja. Vagy a nagy román költő, Nichita Stănescu utolsó verse: „Olykor nem bánnám részem ha nemlét / meg-nem-született ha lennék / volnék boldogabb / senki se láthatná holtomat // De a vágyak vágyát gyújtva föl / csábított az anyaöl / azzal hogy szül s meg is öl / azzal hogy szül meg is öl”. Akármire gondolunk tehát, látjuk a gyaluló, faragó tehetséget, az embert, aki versben dolgozik.

Legjobb pillanataiban mindent tudott; azt is, hogy Erdély több kultúrájú, több identitású hely, melynek kulturális géniuszát tovább kell éltetni. Őszintén élte, amit megírt egyszer, azt a végül már fárasztóvá vált aforizmát, hogy „a vers az, amit mondani kell” – ő végig úgy írt, mintha mondaná.

És vitte, vitte, vitte a költészetet. Nárcisztikus volt, mondhatnánk, mondtam én is nem egyszer, az azonban kétségtelen, hogy a költészet profitált a lírai nagykövetségéből. Iskolákban, művelődési házakban, egyetemeken, főiskolákon, óvodákban, Isten tudja, hol lépett fel, és ahol fellépett, a világ legeldugottabb zugában is, megtudták, hogy a költők élnek, hogy élő költők is vannak a földön, s a magyar költészet nem ért véget Petőfi Sándor halálával.

Legutóbb egy kocsmában hallottam róla, egy művelt alkoholista az egyik versét szavalta el. Miközben a miccset faltam, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez szép: jó verset hallok (a Szonett egy cigánylányrólt), és köröm közül falom a román ínyencfalatot. Semmi sem lehetett volna jellemzőbb arra, ami ő volt: egy darab művelt, míves, tehetséges, zsigeri, kultúrák közötti, színészi vénával megáldott-megvert magyar költő.

Isten nyugtassa békében!

 

A szerző Marosvásárhelyen élő költő, a Látó folyóirat szerkesztője, műfordító

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Kult Csatlós Hanna 2020. október. 31. 20:00

Feminista volt vagy nőgyűlölő? 100 éves lenne Helmut Newton

A legnagyobb színésznőket vette rá, hogy levetkőzzenek neki, és az ő meztelen modelljeit közölte először divatmagazin. Helmut Newton a náci Németországból menekült el, majd a 20. század második felének legkeresettebb fotográfusává vált. Provokatív, a női testet tárgyként kezelő stílusa miatt már életében nőgyűlölettel vádolták, miközben ő azzal védekezett, hogy csupán az emancipáció előtt tiszteleg. Mit üzennek ma, a MeToo idején a képei?