Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nagy kérdés volt, hogy Ron Howardnak mit sikerült kihoznia a Solo: Egy Star Wars-történetből, miután a Lucasfilm, egészen pontosan Kathleen Kennedy kirúgta a film rendezőit, Phil Lordot és Chris Millert. Nos, az első olyan Disney-féle Csillagok háborúja-filmet, amelynek nincs lelke. Pedig nagyon bizonygatja, hogy van neki. Kritika.
Az utóbbi egy évben azzal volt tele a filmes sajtó: hogy megakadt a gépezet, botrány volt a forgatáson, így a finisben kellett elhagynia a fedélzetet a Lego-kaland két lökött lebonyolítójának – és Ron Howard aztán legalább 70 százalékban újraforgatta a produkciót. Kevés ideje volt rá, ám az Apollo-13 rendezője ugye látott már bajban űrhajóst, anno majdnem ő rendezte a Baljós árnyakat, egyébként is képes – túlságosan is képes – megbízható hollywoodi szakmunkásként viselkedni, abban biztosak lehettünk, hogy a Lucasfilm számára biztonságos térbe kormányozza majd az Ezeréves Sólymot. Ez is történt. A Solo: Egy Star Wars-történet olyan biztonságos film, mintha nem is létezne.
Ezzel pedig az az egyetlen probléma, az viszont igen aggasztó, hogy pont a Star Wars legmenőbb, leghumorosabb, legemberibb karakterével történik mindez: azzal a Han Solóval, akihez nem csak a kisfiúk, hanem a papájuk is szeretne hasonlítani, a mama meg persze boldogan venné, ha otthon lakna vele két Harrison Ford is. Igen, Harrison Ford, s nem egy Alden Ehrenreich, aki egyébként nemcsak a hírek szerint, hanem láthatóan is megküzdött a szereppel, és ezért el is nyerheti szimpátiánkat – csak hát a coolságért küzdeni teljesen reménytelen küldetés. Az vagy van, vagy nincs, megszerezni nehezebb, mint egyszerre felrobbantani öt Halálcsillagot. Ehrenreichnek nem is sikerül. De haragudni tényleg nem lehet rá. Hiszen mégiscsak úgy hívják itt, hogy Han Solo!
Haragudni az egész filmre sem lehet egyébként, legfeljebb csak szomorú, hogy így sikerült. Tisztességes semmi az egész: a Star Wars tisztességesen semmi változata. Ott van minden, amire vágytunk. Az, ahogy Han összeismerkedik és összebarátkozik Chewbaccával, ahogy megszerzi híres pisztolyát, s persze a sci-fi filmtörténelem talán legvagányabb járgányát, a Sólymot. Mindent láthatunk hát benne, amit látni szerettünk volna (kicsit még többet is igazából) – csak ezeket a pillanatokat sokkal izgalmasabbnak, szellemesebbnek láttuk a belső mozinkban.
Technikailag nem hazudott senki: a legújabb kori Star Wars-széria második antológiafilmje valóban egy csinos heist-western, vagyis cowboyok ügyeskednek, kalandoznak benne űrhajókban, hogy megszerezzenek valamit simliskedéssel meg lövöldözéssel, a szokásosnál kicsit koszosabb talaj közeli helyszíneken, sok akciójelenettel – számos feleslegesen hosszú és a közepesnél jelentéktelenebb akciójelenettel. Mindez persze azt a célt szolgálja, hogy Hanból Han Solo váljék, csak hát, hiába kapunk magyarázatot sok mindenre (néhány dologra igencsak fantáziátlant), a 135 percnek a javarésze a „legyünk túl rajta” jegyében telik. Nekik, meg nekünk is.
Amikor meg nem, akkor Lando Calrissiant és női robotját, L3-37-et láthatjuk. Érdekes lenne tudni, az ő párosuk energikussága, bizarrsága mennyire Lordék hagyatéka, mert valóban tagadhatatlan, hogy Donald Glover frenetikus Lando: csupa élet, csupa csicsa, mégis csupa elegancia. Nem véletlenül jelentették be nemrég, hogy valamiféle külön filmet biztosan kap a jövőben. Megérdemli. Mint ahogy a szélsőségesen feminista, épp ezért feledhetetlen L3-37 (a virtuális jelmez mögött Phoebe Waller-Bridge öltözteti tovább a droidot) is olyan figura, akihez hasonló sokkal több kellett volna a filmbe: friss, eredeti, kicsit provokatív és imádnivaló.
Csapda az egész. Mert a Star Wars-mánia úgy működik, hogy a rajongó azt is belelátja, beleérzi, ami nincs is előtte. Howard munkáját pedig bőven van mivel kipótolni. Így hát, amikor Chewie és Han találkoznak – bár ez kétségtelenül sikerültebb momentum egyébként is –, az ember akaratlanul, szinte a vásznon látottaktól függetlenül elmosolyodik, s hevesebben ver a szíve. És így van ez rengetegszer a filmben: amikor Solo híres kockáit először meglátjuk, amikor először szóba kerül az Ezeréves Sólyom, majd amikor „meglátják egymást”, amikor először beülnek, amikor először elrepülnek. Ezeket a helyzeteket nem lehet nem szeretni. Bármennyire is csak úgy vannak. De ugyanez a helyzet Woody Harrelsonnal, Emilia Clarke-kal és Paul Bettany-val is, vagyis az ő karaktereikkel, akik új belépők ugyan, de mind azért fontosak, mert valami olyat hoznának ki Han Solóból, pontosabban valami olyat építenének fel benne, amelyet mi már jól ismerünk a későbbi (korábbi) filmekből. Csak ez az igyekezet is az, ami: igyekezet. S véletlenül sem könnyed, hatásos, poénokkal teli mesemondás.
Kínlódás. Futás a legenda után. Ami, aki, egyelőre utolérhetetlen. Így legalábbis bizonyosan az marad.
Pedig folytatni akarják. Alden Ehrenreichnek még két filmre van szerződése, s a Solo: Egy Star Wars-történet befejezése is arra enged következtetni, hogy az eredeti elképzelések szerint nem mostanában érné be a csempész az 1977-es Egy új remény történetét. Nagyon sok múlik majd a bevételen. Igazából minden azon múlik.
De most akkor minek drukkoljon az ember? Félelmetes szitu egy rajongónak: azt akarni, hogy egy Star Wars-mozinak ne legyen folytatása? Tisztességtelen helyzet.
Ez majdnem olyan, mintha győzne a Birodalom.
