Nem kell hosszasan magyaráznom, milyen ellentmondásosak az érzéseim, ha olyan ember nevét pillantom meg egy köztéri emléktáblán, akit személyesen jól ismertem. Ez a mostani tábla esetében hatványozottan így van. Hiszen milyen képtelen és feloldhatatlan szomorúsággal tölt el sokunkat még most is, hogy Megyesi Gusztáv, az elmúlt három és fél, négy évtized kiemelkedő publicistája, az Élet és Irodalom vezető munkatársa, tíz-tizenkét egykor volt vagy ma is létező újság mindig nélkülözhetetlen szerzője másfél éve nincs közöttünk már? Guszti, ez a testiekben a betegsége elhatalmasodásáig, lelkiekben az utolsó napokig erőteljes, kirobbanthatatlan kedélyű, energikus, az én szememben a valóságos koránál mindig fiatalabb férfi, akivel a kétezres években szerencsém volt sokat utazni sokfelé, de soha egyszer sem hallottam tőle, hogy ne, abba az utcába vagy ahhoz az épülethez már ne sétáljunk el, ahogyan soha nem mondta azt sem, hogy késő van, gyerekek, térjünk inkább nyugovóra, holnap is lesz nap, épp ellenkezőleg, minden ilyen lehetséges extra alkalomnak lelkes kitalálója, új és új verziókkal előálló mozgatója és kaján kihasználója volt – ha élne, még mindig csak hatvanhét és fél éves lenne. Ereje teljében lévő író volna, akinek minden nap minden órája új ötleteket és új ösztönzéseket adna, nekünk, olvasóknak meg rendre, voltaképpen felfoghatatlan, értelmezhetetlen gyakorisággal új és új Megyesi-gyöngyszemeket.

Ehhez a házhoz kötődött, a Fő tér 2-höz, az óbudai elöljáróság, a tanács, az önkormányzat mindenkori vezetőjének hivatali épületéhez simuló patinás lakóházhoz, a régi Óbuda egyik megmaradt kis darabjához. Szülei itt éltek a második emelet egyik udvari lakásában, ő ide született, élete egy rövid pesterzsébeti kitérőtől eltekintve meg az utolsó néhány hónapot leszámítva mindvégig ebben az óbudai lakásban telt. Pályája során sokféle újságírói műfajt és formát kipróbált. Fiatal éveiben a riport műfaját vitte tökélyre, a Klauzál téri zászlóüzem vagy a rakodók, akik mindenkit csókoltatnak, az ő feldolgozásában azonnal beugrik mindannyiunknak, akik most itt állunk. Amióta én ismertem, 2000 ősze óta mindig itt, nem valamilyen szerkesztőségi szobában, kávéházban vagy kocsmában, hanem ebben a házban, a lakásában, a saját asztalánál dolgozott. Az ő legkedvesebb kései műfajához nem volt másra szükség, csak egy számítógépre meg a működő internetre, nyomtatott újságokra, rádióra meg tévére, és mindig képes volt megtalálni, kimazsolázni a mások által talán észre sem vett hírekből azokat az apró mozzanatokat, amik köré azonnal a létező világ legkerekebb és legevidensebb, és egyáltalán nem utolsósorban, legironikusabb magyarázatát tudta odaépíteni. Máskor megcsinálta ugyanezt a mutatványt a nagy hírekkel. Hányszor sóhajtottunk fel: Úristen, mit írna ebből a Megyesi! Vagy még optimálisabban: Mit fog írni ebből a Megyesi! És másnapra, harmadnapra vagy a következő hétre ott volt, nyomtatásban megvolt, pontosan az az írás került ki a keze alól az újságok oldalaira, ami az ő semmi mással össze nem téveszthető, örök és mindenkori védjegye lett az évei során.

Vajda József, Népszava

Ha a szomorúságommal kezdtem, akkor az örömömmel kell befejeznem. Mert nagyon örülök, hogy ez a tábla ilyen gyorsan, másfél évvel Megyesi Gusztáv halála után erre a házra felkerült. Húsz-harminc vagy ötven év múlva, amikor mi, akik még ismertük őt, már nem leszünk, az akkor erre járóknak hirdetni fogja, hogy ebben a házban lakott régen egy kiváló, a kortársai közül kiemelkedő ember. A munkájában ő persze mindig a fennálló kritikusa volt – írásai ezért fognak tudni érvényesen beszélni a Kádár-korszakról vagy a rendszerváltás utáni időszak különböző etapjairól, kis hősökről, nagy gazemberekről, a mi elmúlt évtizedeinkről azoknak az erre sétálóknak is. Ha most itt állna köztünk, egy darabig csendben bámulna maga elé, talán odasúgna előbb valamit a mellette állónak, aztán felnézne a táblára és elmosolyodna. Ugye, most csak hülyéskedtetek? Nem, Guszti, nem hülyéskedtünk: ennek a táblának éppen ott a legigazibb helye, ahol ebben a pillanatban van.

*

(Az Élet és Irodalom munkatársának emléktábláját a 168 Óra szerkesztőségével és az Óbuda-Békásmegyeri Önkormányzattal avatták fel május 8-án Óbudán, a Fő tér 2. számú ház előtt. Az újság részéről Csuhai István beszélt, amelynek szövegét az ÉS jóváhagyásával közöltük. Avatóbeszédet mondott még Bús Balázs, az önkormányzat polgármestere és Tóth Ákos főszerkesztő.)