Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Pink Floyd-dalparádéval, lenyűgöző vizuállal és vastag politikai beszólásokkal tért vissza Budapestre Roger Waters. Semmi olyan nem történt, amire ne számítottunk volna – beleértve a közéleti kiszólásokat is –, viszont ettől még jó volt nekünk.
Minden idők egyik legnagyszerűbb – és ezt se felejtsük el: egyik legöntörvényűbb – dalszerzője öt év szünet után tért vissza Budapestre. 2013-ban a Puskás Ferenc Stadionban adott nagyszabású koncertet – akkor is azzal a lemezanyaggal érkezett a magyar fővárosba, mint két évvel korábban, a The Wall-lal. Az a lemez emelte az egekig a zenekart, és tette jégre a Pink Floyd klasszikus felállását, egyben zárta le az együttes pályájának lényegi részét. A dalokat Waters már egyedül írta, a konceptmű történetét is ő alakította ki, a stúdiómunkában is teljesen perifériára szorította társait. A néhai Richard Wright billentyűs annyira összeveszett vele, hogy az album 1979-es kiadásakor már nem is volt a zenekar tagja, s a turnén is már csak mint fizetett kísérőzenész vett részt.
Szerda este, szemben az öt és a hét évvel ezelőtti koncertekkel, igazi, a rajongók legkéjesebb álmait beteljesítő Pink Floyd-válogatást kaptunk – Waters legutóbbi szólólemezének, a Radiohead producerével, Nigel Godrich-csel készített, kifejezetten nagyszerű Is This The Life We Really Want? dalaival körítve. Egész pontosan annak az albumnak a körülbelül egyharmadával, négy számmal (például ezzel, meg ezzel). Az, hogy más Waters-lemezekről nem hangzottak el dalok, azért meglehetősen sokatmondó.
A basszusgitáros-gitáros-énekes hiába írt fantasztikus, a poptörténelem törzsanyagába tartozó Pink Floyd-dalokat, azok után, hogy az 1983-as The Final Cut című albumot követően – amelyet aztán már tényleg gyakorlatilag szólólemezként írt és rögzített – perben-haragban feloszlatta zenekarát, nem következett sikeres szólókarrier. Viszont következett később évekig tartó jogi procedúra a Pink Floyd név használatáért, melyet aztán társai nyertek meg. Azután még három Pink Floyd-sorlemez jelent meg, végül a Waters–Gilmour–Mason–Wright-négyes 2005-ben elásta a csatabárdot, és a londoni Live 8-en színpadra lépett (de közösen már sosem dolgoztak, Richard Wright 2008-as halála amúgy is feleslegessé is teszi a további spekulációkat).
Waters hiába írt szólóban míves zenei anyagokat – a tavaly megjelenttel együtt négy klasszikus rocklemezt, két filmzenét és egy operát –, a dalok egészen egyszerűen nem kanonizálódtak úgy, ahogyan az egészen a 70-es évek végéig szinte minden egyes Pink Floyd-album és azok emblematikus dalai beégtek a kollektív popkulturális tudatba. A legutóbbi Waters-lemeznek is leginkább az a skillje, azon túl, hogy jó dalok vannak rajta, hogy hangzásában megidézi a klasszikus Pink Floyd-stílt.
No, és akkor körbe is értünk. Ami a stílt illeti, meg tegyük gyorsan hozzá: a dalokat, ezekért érkezett a lazán telt háznyi közönség az Arénába. És, ahogy már említettem, a közönség meg is kapta, amire vágyott: a legfontosabb Pink Floyd-lemezek legfontosabb dalait. A Meddle című albumról beválogatott One Of These Daystől eltekintve kizárólag a The Wallról, a Dark Side Of The Moonról, a Wish You Were Here-ről, és az Animalsről hangoztak el Pink Floyd-számok. A koncert teljes számlistáját itt meg is tekinthetik.
Azt nyilván mondani sem kell, hogy mindezt egy elképesztően felkészült zenekartól, amelynek a tagjai – emeljük ki a David Gilmour szerepében érkező szóló gitáros-dalszerző-énekest, Jonathan Wilsont, akinek legújabb lemeze, a Rare Birds éppen idén jelent meg, s aki szerepel Waters legutóbbi lemezén is –, ahogy kell, rendesen odatették magukat. Nem fáradt hakni volt ez – de az, azt hiszem, amúgy is távol állna Waters szellemiségétől.
És persze nem lepődtünk meg a grandiózus vizuális megoldásokon, a koncert második felében a nézőtér felezővonala fölött, a levegőben kiemelkedő (az Animals album borítójáról ismerős) Battersea erőműről, amelynek falára aztán később a természetesen menetrendszerűen érkező Donald Trump-bashing keretében az amerikai elnök legostobább mondatai közül vetítettek ki számosat – van miből válogatni. Volt lézer, több fajta kiszerelésben is, többek közt lézerpiramis, és volt drónnal vezérelt repülő malac, à la ugyancsak Animals, amely egy nagy háborús malacpersely-bankot szimbolizált, ahol felül kell bedobni az adódollárokat, és aminek a fenekén jönnek ki a fegyverek. És persze elhangzott az obligát Trump egy disznó is. Ha pedig a politikai ki- és beszólásoknál tartunk, a kivetítőn feltűnt többek közt (természetesen Trump mellett) Sztálin, Mao, Erdogan és Berlusconi is.
Azon sem lepődtünk meg persze, hogy a Közel-Kelet és a harmadik világ szegénységét és háborús nyomorúságát számtalanszor meg/beidéző háttérvetítésen jó párszor felbukkant az Izraelt a palesztin területektől elválasztó fal (Roger Waters Izrael-kritikájáról többször írtunk a korábbiakban), ám, ahogy Waters általában beszélt a népeket és közösségeket elválasztó falakról, nem tudott nem eszünkbe jutni az Orbán-kormány által emelt kerítés, és általában az elmúlt években két kézzel szórt menekültellenes gyűlöletpropaganda. Ahogyan a 2013-as Puskás Ferenc stadionbeli koncert után újra bedobott geg is magáért beszélt és tág asszociációs teret nyitott. A The Wall egyik kulcsdaláról, a Mother című számról van szó: „Anya, bízhatok a kormányban?” Kurvára nem – tűnt fel a válasz a vásznon. Hát, ja.
