James Hetfield éveket töltött terápián, hogy megbirkózzon a haraggal, a mások iránti dühvel. A Metallicának azóta is állandó pszichológusi segítség kell, hogy a korábban komoly konfliktusokba keveredő frontembere és dobosa, Lars Ulrich ne pusztítsa el egymást és a bandát. Így már az Aréna felé menet elhatároztam, hogy ez a koncert most számomra lesz terápia. Aki klasszikus koncertkritikát akar olvasni, tegye meg máshol.

Botfülű vagyok, hiányzó ritmusérzékemen kamaszkorom óta nevetnek barátaim. Azok a barátaim, akikkel ott voltunk az MTK stadionjában a Metallica 1993-as magyarországi koncertjén. Abban az időben tucatszor tekertem vissza a kazettát a walkmanben, hogy az Enter Sandman lassan felépített berobbanását halljam. És ekkor ismertem meg a Tankcsapdát is, mivel apám egy estén belefeledkezve a számba, amit a rádióban hallott, azzal a csatakiáltással lépett be a lakásba, hogy

dugd fel a botodat magadnak, seggfej!

Mindenre fel voltam készülve csütörtök este, még a keserű csalódásra is, de arra nem, hogy a két élményemet épp a Metallica olvassza majd egységbe, mikor elénekli a Legjobb mérget.

Ez az élmény a családban marad. Nem én mondom ezt, hanem James Hetfield, aki koncert közben utal ugyan arra, hogy a banda a vadságot szereti, és a halál közeléből érzi legjobban, mennyire pulzál benne az élet, de nem a rocker szöveg a maradandó. Az énekes-gitáros ugyanis többször is a „Metallica családként” értelmezi a bandát és hallgatóságát. És az üzenethez illik a színpad és a teljes látványvilág.

A száz négyzetméteres, fehér padlózatú színpad az aréna közepén áll, amikor lemennek a fények, és csak a banda van megvilágítva, olyan, mintha egy lakásba látnánk be a köddé vált falakon át. Középen egy kör alakú emelvényen a dob, amely 90 fokokat forog a koncert alatt, hogy mindenki ugyanannyit kapjon Ulrich arcából, jobb és bal profiljából és hátából. Ebből is látszik, hogy Hetfield mellett ő a legfontosabb bandatag.

Úgy tartják, kettejük konfliktusa mellett a Lennon–McCartney- vagy a Jagger–Richards-viszony felhőtlen barátságnak hat. Az énekes egyszer azt mondta, őt csak az bosszantja fel rettenetesen, ha nem figyelnek rá, és Ulrich soha sem figyel senkire. Az egójukat vissza kell venniük, hogy működjenek. A centrális színpad a dobbal ezt szolgálhatja. Hetfieldé a főszerep, de Ulrich van a középpontban.

Kirk Hammett szólógitáros és Robert Trujillo basszusgitáros jár körbe, ahogy Hetfield is, akinek minden oldalra van egy kikészített mikrofonja. Mindenkihez szólni akarnak, mindenkinek személyes élményt adnának. Az egyes számok hangulatát pedig ötvennél is több, kocka alakú, 1x1 méteres kivetítő segíti. Nem a színpadi akciót látjuk rajta, ahhoz mindenki megfelelően közel áll és ül. Az egykori albumok dizájnja elevenedik fel, kapunk pár filmrészletet (A jó, a rossz és a csúf legendás jelenetét például), háborús rémségeket és középkori Ádám–Éva-ábrázolást. A kockák ereszkednek és emelkednek, szűkítik és tágítják a teret, és néhol hízelegnek, amikor az évtizedekkel ezelőtti MTK-stadionbeli koncert plakátját láthatjuk, vagy a Metallica híres logója jelenik meg magyar nemzeti színeken.

Egészében is azt érzi az ember, hogy itt a maximális kiszolgálása a cél. Ötvenévesek elmúltak már, Hetfield szóba is hozza, mutogat Ulrichra, hogy mennyire idős már (miközben kettejük közül a dobos a fiatalabb), és bemutat egy 12 éves srácot a közönség soraiban. Család – ismétli az üzenetet.

Családi vállalkozás – teszem halkan hozzá, düh nélkül. A banda nem akart belepusztulni a heavy metálba, de szögre sem akarták akasztani a szegecses mellényt. Hetfield elment az anonim alkoholistákhoz, nem iszik, nem drogozik. Kaliforniában van egy irodaházuk, ahol a banda épp úgy dolgozik nyolc órában, ahogy a hangtechnikusaik, menedzsmentjük, közösségimédia-szerkesztőik. A legújabb divat szerinti pólókat lehet kapni, feltöltik a napi színes videóikat, és jótékonykodnak. Budapesten is juttattak bő négymillió forintot a Gyermekétkeztetési Alapítványnak.

Ez a fajta profi munkává alakított rockerség a koncerten is lejön. Nemrég járt Budapesten, talán utoljára, Ozzy Osbourne, akinek úgy rögzítik a mikrofonállványt, hogy az járókeretnek is beillik: belekapaszkodhat, hogy még bírja. Előtte a kontrollmonitoron hatalmas betűkkel fut annak a tíz számnak a szövege, amelyet ötven éve énekel szerte a világon. Hetfield persze könnyen virgonc, 15 évvel fiatalabb, mégsem látszik, hogy egyszer még azon kell drukkolni a koncertjén, hogy ne előttünk essen össze.

A Metallica olyan műsort rakott össze, amely másodperc pontosan működik. Apró világító drónok emelkednek ki a színpadból, és köröznek pár számra a zenészek felett, máskor nyílt láng vagy tűzijáték csap fel. Ahogy a technika, úgy a banda is pontos. Matematika uralja a koncertet.

És akkor most kéne a zenéről, a hangzásról írnom, de a barátaim, testvéreim is kinevetnének. Helyette marad első csúcspontnak az együtt elkiabált Tankcsapda-szám. Míg nem tudom, kértek-e hozzá fordítást, ez egy pillanatra lehetőséget ad a Legjobb méreg szövegének átélésre. Mennyire aktuálisnak érzem most is részeit.

Majd a legvégén eljön a pillanat, amikor visszarepülök a kamaszkoromba, és lassan kibontakozik az Enter Sandman.

A banda rendesen megdolgozott a család egyben tartásáért. Hogy ez a nézőkben milyen érzéseket keltett, nehéz lenne megmondani. Mindenki reagált a maga módján. Engem emlékeztettek rá, hogy vannak távoli rokonaim Kaliforniában, és néha jó őket viszontlátni. Egy valódi terápiához azonban katartikus élmény is kellett volna a profizmuson túl.