hvg.hu: Lengyel Balázs rendező és Lovas Balázs forgatókönyvíró gyakorlatilag önre írta a Lajkó – cigány az űrben szerepét. Mit szólt a felkérésükhöz?

Keresztes Tamás: Végtelenül zavarba ejtő volt, hogy szinte castingolás nélkül egyszer csak odaadnak nekem egy ilyen szerepet. Lengyel Balázs részéről ezt olyan nagyvonalú gesztusnak tartottam, és ez olyan jelentős bizalom volt az irányomba, ami aztán magát a munkát is nagyban segítette.

hvg.hu: Érdeklik a kritikák a filmről?

K. T.: Amit csak lehet, elolvasok. Eddig négyet vagy ötöt olvastam a Lajkóról, és azt látom, hogy elég sokféleképpen ítélik meg: volt, aki nagyon szerette és dicsérte a filmet, de ennek az ellenkezőjét is tapasztaltam.

hvg.hu: Zavarja a filmes és a színházi kritikáknál, ha nem írnak jót?

K. T.: A színháznál kényesebb ügy a kritika, mert ha valami ott nagyon betalál – régebben volt ilyenre példa –, azt viselnie kell az embernek a színpadon, a kritika alapján akár bizonyos mértékben később formálódhat is az előadás. A filmnél utólag már nem tudunk mit csinálni.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A Lajkóban gyakorlatilag az összes jelenetét fapofával csinálja végig, és ez már önmagában nagyon szórakoztató. Az arca a film egyik humorforrása, de más szerepekben is nagyon plasztikusan használja a mimikáját, amit szeretnek is a rendezők. Hogy viszonyul a saját arcához?

K. T.: Azzal valószínűleg mindenki találkozott már, hogy milyen élmény, amikor a saját hangunkat visszahalljuk. Nem egy kellemes érzés ez. Nagyon sokáig én is ugyanígy voltam nem csupán a hangommal, hanem azzal a jelenséggel is, ami én vagyok. Nehéz volt a néző szemével néznem saját magamat, de mára ez a kellemetlen érzés csillapodott, és megtanultam picit józanabbul látni önmagam, a mimikámat, a mozdulataimat, a hangsúlyaimat, mostanra megszoktam a gesztusaimat is. Nem tudom, hogy pontosan mit jelenthet az én jelenségem egy rendező számára, de általában a Buster Keaton-össéget szokták felhozni velem kapcsolatban. Talán van valami burleszkes bennem, ami egy némafilmes figurára emlékezteti a nézőket. Ennek az is az oka, hogy tudok bohóckodni a mozdulataimmal, és színházban ezt több ízben ki is használom.

hvg.hu: Gyakran kap olyan szerepeket, amelyeknél van valamilyen csendben, háttérben megbújó eszelősség.

K. T.: Lehet azért, mert van bennem is egy csendes eszelős. Főként fiatalabb koromban jellemző volt rám, hogy csendes voltam és szorongós, nehezen tudtam közösségekben úgy részt venni, hogy azokban feloldódjak. A mai napig vannak ennek nyomai, a harsány tömeget most sem szeretem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy gondot okoz felszállni egy buszra, nem ilyen mértékű a dolog, csak valahogy abban nem szoktam tudni jól részt venni, amikor az idő kitöltése okán indokolatlanul harsány egy társaság.

hvg.hu: Gálvölgyi János mondta egyszer egy interjúban, hogy ő premier után nem szokott ott maradni a banketteken, hanem azonnal hazamenekül. Ilyenkor kifújja magát, van benne egy nagy lelki/szellemi „kiürülés”. Önt is hasonlóan elvonulós típusnak képzelem.

K. T.: Maximálisan megértem ebből a szempontból Gálvölgyi Jánost, bár én nem szoktam elvonulni premierek után. Szerepfüggő, hogy mennyi idő, amíg leveszem a karaktert magamról. Van olyan szerep, ami nem megterhelő, és akkor nem nehéz bemenni a színházba, és sokkal magától értetődőbb kijönni is onnan. De van olyan szerep is, amely már sokszor napközben is teherként van rajtam, vagy akár az előző napokban is ott ül a vállamon. Az Egy őrült naplója például eleinte ilyen megterhelő darab volt. Bár már nem szorongat annyira, de azért az előadás előtti napon már beköltözik a fejembe.

hvg.hu: Az Egy őrült naplójában nemcsak játszik, hanem díszlettervező is, és a dráma zeneisége is az ötlete nyomán valósult meg. Azáltal, hogy a saját fantáziáját ennyi dimenzióban ki tudta vetíteni a darabra, otthonosabban mozgott Popriscsin világában?

K. T.: Irtó nagy munka volt összerakni ezt a monodrámát, otthonosnak semmiképpen nem éreztem azt a melót, amit ebbe bele kellett tennem, de az is igaz, hogy Bodó Viktor rendezővel nagyon a sajátunknak tudjuk az Egy őrült naplóját. Hosszasan készültünk rá, másfél-két évig beszéltünk róla folyamatosan, belőlünk, kettőnkből nőtt ki az előadás. Viktorral régóta ismerjük és értjük egymást, jól egymásra tudunk hangolódni, és nagyon érteni vélem a Viktor humorát is, az egész lényét. Alkotótársak vagyunk, ezért volt nagyon jó élmény ezt a darabot együtt csinálni.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A Katona József Színházban december óta játsszák az Ascher Tamás Háromszéken című, Pintér Béla-darabot. Mit szólt, amikor önre osztották Ascher szerepét, és bele kellett bújnia egykori tanára és jelenlegi rendezője bőrébe?

K. T.: Amikor elkezdtem a szerepet próbálni, hirtelen azt vettem észre, hogy

úristen, a 14 év alatt, amióta a Katonában dolgozom, belém költözött az Ascher Tamás!

Ha ez alá nem valami lidérces horror filmzenéjét képzeljük el, akkor ez pont, hogy nem egy ijesztő felfedezés volt a számomra, hanem egy nagyon is jól eső tapasztalás. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire ismerem az ő mozdulatait, a testtartását, a többi színészre, a világra irányuló figyelmét. Valahogy olyan magától értetődő módon, szépen meglett a figura.

hvg.hu: Ascher Tamás mit szólt az alakításához?

K. T.: Biztos, hogy volt benne egy adag szemérem és aggódás azzal kapcsolatban, hogy ő mint Ascher Tamás lesz az egyik főszereplője egy színdarabnak. Igyekezett nem beleszólni a készülő munkába, de néha azért érdeklődött, és beült a próbára. Aztán amikor megtörtént a bemutató, és gratuláltunk egymásnak a színészekkel, láttam, hogy ott áll és néz engem. Majd egyszer csak a fejéhez kapott: „Te jó ég, én meg itt nézem kívülről magam, ahogy gratulálgatok másoknak”. Őszintén elfeledkezett arról, hogy én nem ő vagyok. Az imént szó esett arról, hogy milyen különös élmény viszontlátni magunkat. Valószínűleg Ascher Tamásnak még különösebb lehetett nézni a darabot, mert közöttünk ő az egyetlen, aki ritkán látja magát kívülről.

hvg.hu: Feleségével, Jordán Adéllal sokszor szerepel ugyanabban a darabban, például az Ascherben is. Jordán Adél egy korábbi HVG-interjúban azt mondta, hogy egyszer kifejezetten rossz élmény volt együtt játszania önnel. Hogy éli meg a közös munkát, szokta zavarni?

K. T.: Valóban furcsa érzés olykor. Azt szokták mondani, hogy a magánéletet ne vidd be a színpadra, és mostanában azért úgy is vannak leosztva a szerepeink, hogy nem kell annyira erősen találkoznom Adéllal a színpadon. Ha takarásban vagyunk, akkor viszont néha érzek valami zavart köztünk. Én ilyenkor halkan fel-alá járkálok, úgymond pihentető üzemmódban vagyok, amíg be nem kell újra mennem a színpadra. Néha elmegyünk egymás mellett, és váltunk Adéllal pár szót, ilyenkor szoktam azt érezni, hogy na, most egy pillanatra behoztuk a magánéletünket. Otthon viszont szeretünk beszélni a szakmáról, és szoktunk is, de arra most már próbálunk vigyázni, hogy ne instruáljuk egymást.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Másfél évtizede játszik a Katonában, fellép a Jurányiban, ha pedig úgy adódik, akkor még filmet is forgat. Nem fél, hogy a nagy hajtásba esetleg idő előtt belefásul?

K. T.: Ennek megvan a veszélye, vigyáznom kell. Beszéltem Máté Gáborral (a Katona József Színház igazgatója – a szerk.), mert most voltak a szerződtetési tárgyalások, és megegyeztünk, hogy jövőre nem fogok újat próbálni, hanem csak a futó darabokban leszek benne. Most nem szeretnék megint egy újat létrehozni. 40 éves lettem, és úgy érzem, hogy azok az előadások, amelyekben most játszom, nekem színészileg elég kihívást vagy játékosságot jelentenek jelenleg, ez így most kielégítő. Nem érzem azt, hogy valamit még nem mondtam el, és azt a jövőben még valamilyen szerepben muszáj megosztanom a közönséggel.

Szükségem van arra, hogy keletkezzen egy kis szerepéhségem, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejemet.

Ez a társulati lét egy folyamat, a tempó visszafogásával pont, hogy nem kivonni akarom magam a társulatból, hanem alkalmasabbá tenni magam a társulatban az ott létre. Nagy valószínűséggel a következő évben már nagyon fogok vágyni arra, hogy játsszak.

hvg.hu: Hogy kell elképzelni a szerepéhséget? Egyik reggel arra ébred, hogy III. Richárdot akarja alakítani?

K. T.: Nem, ez csupán egy belső nyugtalanság. Amikor szerepéhségről beszélek, akkor nem egy konkrét szerep felhabzsolásáról beszélek, hanem csak arról a vágyról, hogy megint a színpadon lehessek.

hvg.hu: Amikor bemutató van, és egy adott szerepben először lép színpadra, akkor mit érez?

K. T.: Nálam ez úgy szokott lenni, hogy ha én jól próbálok, akkor a bemutatóra már annyira elfáradok, addigra már annyi feladatot adtam magamnak az adott szereppel kapcsolatban, hogy már különösebben nem érdekel, hogy beülnek-e a nézők. Nyilván van bennem egy drukk, de nem izgulok. Az izgalom tébolyító és a koncentrációt folyton kilökni próbálkozó energia, a drukk meg olyan, mint amikor a távolugró még egy utolsót összpontosít, mielőtt nekiiramodna az ugrásnak. Ahogy egy távolugrónál is a sok-sok belerakott munka élménye sűrűsödik a drukk pillanatában, úgy a sok munkának is a színész részévé kell válnia, mire fellép. A munkával ott a színpadon már nem szabad foglalkoznia, csak tudnia kell koncentrálni, és egyben maradni.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Külföld felé kacsintgatott valaha? Gondolkodott azon, hogy kint is kipróbálja magát?

K. T.: Az a borzasztó helyzet van, hogy nem beszélek nyelveket. Így alakult. Nem tudom, hogy alakulhatott ennyire így. Németül kellett tanulnom a gimnáziumban, nem tanulhattam angolul, mert abban a csoportban már nem volt hely. Viszont csapnivaló diák voltam úgy nagy átlagban mindenből, németből meg ráadásul meg is buktam, évet ismételtem miatta a gimnáziumban. Sok éven keresztül tanultam a nyelvet, de annyira nem ragadt rám belőle semmi, mintha beoltottak volna ellene. Pedig erőt kéne vennem magamon, hogy legalább ne adjanak el külföldön.

hvg.hu: Az Élet.történeketek.hu monodráma-sorozatban is rendezett egy részt. Vannak rendezői ambíciói?

K. T.: Az Orlai Produkció sorozatában egy este két színész mesél el egy-egy élettörténetet. Az egyik ilyen történetet Lázár Kati mondja, és ott valóban közreműködtem, de szemérmetlenség lenne azt mondani, hogy rendezője voltam a darabnak. Inkább csak egyfajta külső szemként működtem közre, segítettem Lázár Katinak, hogy tudjon hangosan gondolkodni a szerepéről. Ugyanakkor Hámori Máté, a fiatal, nagyon figyelemre méltó karmester megkeresett engem, hogy segítsek jövőre Bartók népdal-feldolgozásainak, illetve nagyzenekari kórusműveinek a színpadra vitelében. Máté azt szeretné, hogy ezek a művek ne csak hallhatóvá, de láthatóvá is váljanak a színpadon, hogy ez több legyen, mint egy koncert. Egy jó ideje kacérkodom a rendezéssel, és most talán apró léptekkel, de mintha valóban haladnék afelé, hogy aztán egyszer nagyszínpadi darabot rendezzek.