Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Teljes a lista, a legjobb film kategória idei Oscar-jelöltjei közül mind bemutatkozott a magyar mozikban. És az egyik legjobb a legvégére maradt: a Lady Bird bűbájos, egyenes és nyíltszívű, magával ragadó coming of age film, amelynek titka könnyen megfejthető. Sőt nevesíthető. Greta Gerwignek hívják. Kritika.
Lehetett azt sejteni, hogy az amerikai függetlenfilm 34 éves üdvöskéje, miután számos emlékezetes filmben szerepelt, és némelyikhez forgatókönyvet is írt (köztük a nagy szerelemmel, Noah Baumbachhal közösen a kvázi kultfilm Frances Ha-t), egyszer önállóan is rendez majd. A bemelegítés már megvolt jóval korábban, 2008-ban, amikor Joe Swanberggel együtt játszották a Nights and Weekends főszerepeit, és maguk is rendezték a filmet. Azóta elismertsége, rajongói köre egyre csak nőtt – ám arra aligha számított bárki, hogy a kaliforniai lányból New York-i művésszé cseperedett Gerwig első saját filmje a Rotten Tomatoes kritika összesítő oldalon minden idők legerősebb kritikai fogadtatású filmje lesz, 5 Oscar-jelölésig jut, és bizony nem csak a #metoo-kampány tematizálása miatt lesz esélye arra, hogy akár a legjobb rendezés aranyszobrát is magához ölelhesse.
A Lady Bird, ez a szerény, pici, de nagyon is vagány film idáig jutott. Leginkább azért, mert nem lehet, és nem is kell neki ellenállni. Egyszerűen csak egy őszinte, ám vállaltan érzelmes mozgóképes visszatekintés a múltba, amikor mindannyian voltunk tinédzserek, és ha szerencsések voltunk, olyasmikkel küzdöttünk, mint a címszereplő diáklány, Christine McPherson (Saoirse Ronan erre a feladatra született, nem is kérdés).
Vagy inkább azt mondanám: könnyen lehet, hogy a legtöbb néző kiegyezne olyan kamaszkorral, mint amit Greta Gerwig másfél órában bemutat nekünk. És nem csak emlékeinkben lenne jó Lady Birdnek lenni, mert a film erős vágyat ébreszt a felnőttben is, hogy de szép is lenne visszatérni oda, de jó lenne kamasznak lenni még egyszer, ott lenni, ahol még nem lehetett tudni, hova juthatunk majd, ha egyszer tényleg kipróbálhatjuk szárnyainkat.
Valamennyire önéletrajzi film. Pontosabban számos egyezést mutat Gerwig múltjával, de mivel tényleg nem történik benne semmi különös, mármint semmi olyasmi, ami ne történne meg úgy általában sokakkal, ez első látásra inkább csak érdekesség. Sorban jönnek a kis-nagy események: az első nagy veszekedés a szülőkkel (leginkább a túlpörgött édesanyával, akit Laurie Metcalf alakít, egészen fantasztikusan), az első szerelem, az első csalódás, a második szerelem, az első szex, a második csalódás, az első barátság. Aztán az első csalódás, amit mi okozunk, az első igazán komoly próbálkozás a kitörésre – és az első ráébredés arra, hogy ahhoz, akik lehetünk később, milyen sokat tett hozzá az a hely, ahonnan jöttünk.
Igen, rengeteg olyan nézőpont létezik, ahonnan idegesítően idealista tanmese is lehetne a Lady Bird, hát, mi tagadás, eléggé jó dolga van benne a kiscsajnak. Bár szülei anyagi gondokkal küzdenek, de mi ez ahhoz képest, amivel sok-sok millió gyerek küzd sok-sok másik országban, sőt, még Amerikán belül is – viszont Gerwig coming of age sztorija mégsem tűnik értelmiségi nyavalygásnak. Hisz nem szégyellni kell, ha valakinek megadatik, hogy normális kamaszkora legyen, hanem így kell róla a moziban mesélni. A pattanásos küszködésről, útkeresésekről. Úgy, hogy benne legyen minden, ami az efféle filmekben lenni szokott (lázadozósdi, csípős dumák, menő soundtrack, megkönnyezhetően érzelmes pillanatok), és úgy, hogy közben meg mégis nagyon erősen valakié legyen ez a történet: kockáról kockára érezhető legyen, hogy valaki 2002-ből magával hozott tapasztalata, álma lett belefűzve, belerendezve a filmbe. Apácákkal, kórussal, színes hajjal, mindennel.
Hisz az Oscar-esélyekhez, kritikai ünnepléshez, a hatáshoz, amelyet a Lady Bird kiváltott, leginkább az kell, hogy valaki úgy tudjon írni és rendezni, mint Greta Gerwig. Aki el tudja velünk hitetni, hogy ez a film csak úgy kijött belőle, és a miénk is lesz hirtelen, helyettünk is belőle jött ki. Mert neki van olyan tehetsége hozzá, amivel a szokványosat, a hétköznapit is különlegessé tudja tenni érzékenyen, látványosan. Pont annyira különlegessé, mint amilyennek a saját kamaszkorunkat érezzük, éreztük mi is. Hogy meglegyen a felismerés: ezt én is megcsinálhattam volna. De így biztosan nem tudnám.
Pedig tényleg mennyire egyszerű. Mennyire zseniálisan egyszerű ez a film. Van benne például egy jelenet a végén, amivel Gerwig kimond valamit, amit ki se kellene, de valamiért mégis hiányolnánk, ha nem lenne ott. Valahogy oda kellett raknia, kellett egy pillanat arról a folytonosságról, amit anya és lánya között a film mindvégig érzékeltet – hogy ők egyek valamiben, valamikben. Hogy ők nagyon összetartoznak, nem csak a családi kötelékek miatt. Szóval, lehetett sejteni, hogy lesz majd egy ilyen pillanat a Lady Birdben, és lehetett volna ez egy hosszú, vagy rövidebb beszélgetés is, de nem, Gerwig ennél sokkal ügyesebb. Úgy oldja meg, ahogy sokan nem mernék megoldani – mert a legtöbbeknél ez a megoldás maga lenne a védhetetlen giccs. Nála meg a filmművészet. Nem árulom el, pontosan mi ez a jelenet, de kell hozzá egy autó. És egy híd, amely a szülővárosba vezet.
Ez a pillanat egyébként arra is jó, hogy ha addig nem, hát legkésőbb ekkor, a befejezés előtt néhány másodperccel végképp ráébredjünk: a Lady Bird kiválóbb film annál, hogy csak simán jó legyen. És felismerjük azt is, hogy Greta Gerwig egyetlen rendezéssel is többé tudott válni holmi divatos ígéretnél. Ő már most az, aki: fontos filmrendező.
