Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Gondolt már arra, hogy a szomszédjában minden iratuktól, pénzüktől és méltóságuktól megfosztott szolgálók dolgoznak? A modernkori rabszolgaság bárhol, egy kis településen, vagy egy nagyvárosban is felütheti a fejét. Erre hívja fel a figyelmet a rangos Sundance-en sikerrel vetített magyar film, az Egy nő fogságban. Na meg arra, hogy a pokolból kivezető úton a bizalom visszanyerése a legnehezebb feladat.
“Az Egy nő fogságban (A Woman Captured) több mint ígéretes elsőfilm, amely különösen intim viszonyt teremt a főszereplővel” – írja a rangos szakmai lap, a Hollywood Reporter Tuza-Ritter Bernadett Sundance-en bemutatott filmjéről.
A már közzétett angol nyelvű kritikákból is érződik, mekkora lehetőség is rejlik abban, hogy a modernkori rabszolgaság lélektanát boncolgató Egy nő fogságban – magyar egészestés filmek esetében egyedülálló módon – a Sundance fesztivál versenyprogramjában kapott helyet. Ez a kiemelt fesztiválszereplés ritkán elérhető közönségekhez juttathatja még el a magyar alkotást, amelynek világpremierje még 2017-ben volt a legrangosabb európai dokumentumfilmes seregszemlén, az amszterdami IDFA-n.
Az Egy nő fogságban hatásától valóban nehéz szabadulni a vetítések után: a film rendezője ugyanis egy ponton túl a főszereplő, az évek óta egy családot 24 órában szolgáló, kisemmizett Maris egyetlen bizalmasa lesz. A film így valójában egy barátság, és az örökre elveszettnek hitt bizalom visszanyerésének története, ahogy a hazugságokhoz szokott Maris egyre több mindent oszt meg életéről, és sanyarú életkörülményeiről a rendezővel.
„A Sundance fantasztikus élmény volt, a vetítéseink mind telt házzal mentek, és a közönség nagyon jól értette a filmet. A vetítések után többen meg is kérdezték, hogyan tudnának segíteni a film főszereplőjén, illetve a hasonló sorsú embereken. A legmeghatóbb pillanat azonban az volt, amikor odajött hozzánk egy hölgy és azt mondta: "Köszönöm, hogy megcsináltátok ezt a filmet. Én is egy túlélő vagyok." Ez egy olyan pillanat volt, ami megerősített abban, hogy minden nehézség ellenére nagyon jól tettük, hogy megcsináltuk ezt a filmet” – mesélt amerikai élményeiről a rendező.
Egy arcon a teljes élet
Tuza-Ritter Bernadett még egy egyetemi feladat miatt látogatta meg a saját szolgálókkal büszkélkedő asszonyt, Etát, a helyszínen pedig hamar eldőlt, hogy az egyik fizikailag és szellemileg is terrorban tartott embert, Marist fogja követni kamerájával. A filmezéshez persze külön engedélyt kellett kérnie a ház úrnőjétől, majd egy idő után pénzért cserébe forgathatott tovább.
“Azonnal Marissal kezdtem forgatni, az volt a koncepcióm, hogy csak rá akarok koncentrálni, az ő érzelmeit akarom megmutatni. Az arca rendkívül kifejező, annyira rá van írva az élet” – meséli a kezdeti forgatási időszakról Tuza-Ritter Bernadett, aki szerint Marisnak is egyre fontosabbá vált, hogy film készül róla.
“Fokozatosan fogadott a bizalmába. Az nagyon fontos volt, hogy mindig örült a jelenlétemnek, így én sem éreztem azt, hogy bajba keverném amiatt, hogy vele forgatok. Egyre többet árult el, egyre keményebb történeteket osztott meg. Mivel a Marishoz hasonlóan szolgaságban tartottak méltóságuktól megfosztott, megalázott embernek érzik magukat, nem lehetett csak úgy kérdezősködni.”
Van egyáltalán segítség ilyen helyzetben?
A rendező a bizalom mellett azonban valami mást is elért Marisnál. A jelenlétével, beszélgetéseikkel katalizálta Marisban az elhatározást, hogy megpróbálkozzon a szökéssel. “Nem akartam neki soha megmondani, hogy mit csináljon. De eleve képviselek egy értékrendet, amiben odafigyelünk a másikra, és ezt ő is érzékelte. Képtelenség lett volna csak szemlélőként jelen lenni egy ilyen helyzetben. Minél durvább szituációba került (Maris a filmben többször is elárulja, hogy megverték – a szerk.), annál többször tettem le a kamerát. Sok olyan döntést hoztam, amikor a film háttérbe szorult. Nem akartam molesztálni a kamerámmal, amikor épp az élete egyik súlyos fejezete zajlott” – avat be a forgatás részleteibe a rendező.
“A bántalmazások persze soha nem akkor történtek, amikor ott voltam, de Maris mesélt nekem erről. Mondta, hogy a karja emiatt van bekötve. De azt is tudtam, hogyha nem ő megy el személyesen feljelentést tenni, vagy nem visz orvosi látleletet a rendőrséghez, akkor nincs esélye. Később próbáltam szervezeteket megkeresni, de ők meg azt kérték, hogy az áldozat telefonáljon. Amikor meg Maris telefonált, azért nem tudtak neki segíteni, mert nem családon belüli erőszakról volt szó. Az egész helyzet abszurd. Rengeteget segítene, ha valahol lenne legalább egy szám, amit a rabszolgaságban tartott emberek vagy az őket észlelők felhívhatnának. A jelenség ugyanis nem egyedi, a filmmel is azt akartam bemutatni, hogy ez nem csak a harmadik világban, hanem akár a szomszédunkban is simán megtörténhetne.”
A Vukból leste el a gonosz ábrázolásának módját
A rendező maga is háttértudás nélkül lett tanúja a modernkori rabszolgaságnak, így azt reméli, hogy a film a nézőkben folyamatosan felmerülő kérdéseket követi. Az egyik legfőbb kérdés pedig természetesen a rabszolgatartó személyének lelkivilágára kíváncsi. Ebből végül csak egy kis részlet került be a filmbe, mivel a rendező szerint nem akarta a szenvedő félről elterelni a figyelmet. A már fentebb említett amerikai kritika az év máris egyik legemlékezetesebb gonoszaként írja le Az Egy nő fogságban rabszolgatartóját, ami főleg úgy bravúr, hogy a nő arcát egyetlen pillanatra sem mutatja a kamera.
A fenyegetettség, kiszolgáltatottság érzése így még inkább arcul csapja a nézőt a film egyes jeleneteiben. A gonosz ábrázolásának módszerét Tuza-Ritter Bernadett egyébként mesékből kölcsönözte, például a Vukból, ahol a rossz szereplők lábát láthatjuk csak.
„Ugye nem csapsz be?”
A film azonban aligha futhatott volna ekkorát, ha a főhős végül nem a szökés mellett dönt. “50 ezer forinttal meg a ruhával, ami rajtam van, világgá megyek” – mondja sajátos, keserédes humorával Maris már szökése közben a filmben, nem sokkal azután, hogy végleg meggyőződik a rendező jószándékáról.
“Engem is szíven ütött, hogy a szökés kellős közepén még feltette a kérdést, hogy ugye nem csapom be. De teljesen megértettem, hiszen az élete során többször is súlyosan átvágták” – magyarázza a megdöbbentő pillanatot Tuza-Ritter.
A szökés nélkül maga a film sem készült volna el, a rendező szerint így lett pozitív, példaértékű kicsengése a történetnek, amely remélhetőleg sokakat ráébreszt arra, hogy “a jelenség nem csak a hírekben létezik, hanem itt van köztünk, kézzelfoghatóan”.
A filmet azóta természetesen Maris is látta, aki a rendező szerint büszke a végeredményre, amit a vetítés után sommásan úgy kommentált: “ez az igazság”.
Az Egy nő fogságban-t Magyarországon legközelebb február 9-én a Magyar Filmhéten vetítik.
