Visszatérnek a mozikba a Valami Amerika hősei. Herendi Gábor szerint a brand azért sikeres, mert a ritmusról, a hamis illúziókról és a látomásról szól.
A rendező szerint az első két rész jól reflektált a rendszerváltás utáni hangulatra, amikor bejött a friss levegő, és a szélhámoskodó, nagymenő Alexekkel bejött a szemét is. Ma is idéznek belőle mondatokat, mémeket generált, bent maradt a köztudatban. De az első, 17 éve látható film előkészítése közben az volt a szorongató érzése, hogy a színészek kicsit szégyellik a Valami Amerikát.
„Szabó Győző alter srác volt a Katona József Színházban, Ónodi Eszter sztár ugyanott. Hujber Ferencnek egy komoly művészfilmes rendező azt mondta, ha benne lesz a filmben, soha nem foglalkoztatja, és be is tartotta a szavát. A 3. részre mindenki az első füttyre jött. A törzsgárdával évek óta nem találkoztunk: az első olvasópróbának vicces újraegyesülésiturné-hangulata volt, és már akkor tudtuk, hogy minden újra működik” – mondja Herendi Gábor a HVG-nek adott interjújában.
Úgy véli, a Valami Amerika egy kicsit a filmszakmán belüli emberi-szakmai viszonyokról is szól, de ugyanezt érezte a Magyar vándor idején is. „A legenyhébb megjegyzés az volt: hogy jövök én ahhoz, hogy elpoénkodom a magyar történelem szimbolikus pillanatait? Mindkét politikai oldal önmagát kereste a tejszínhabban. A zsöllye jobb annyira felháborodott, hogy tévévitát kezdeményezett hallatlan disznóságaimról, a zsöllye bal azt üzente, hogy nem voltam elég merész. Mindenki jobban járt volna, ha csak nevetnek a filmen.”
Bár a Kincsemet több mint 450 ezren látták, a forgatás előtt azt mondták Herendinek, hogy őrült.
Kit érdekel egy döglött ló, akiről a 40 éven aluliak, a moziba járók túlnyomó többsége nem is hallott? Számomra az volt a kihívás, hogy stilisztikailag elrugaszkodhassak az 1880-as évekbeli kulisszától azért, hogy leporolhassam a kosztümös-történelmi film nem túl divatos zsánerét. Egyetlen kikacsintását sem szégyellem, sem a lájkolást, a szelfizést, sem a „mizuzást”.
Herendi azt mondja, természetesen egyetlen film sem létezik az alkotója nélkül, egyetlen filmet sem lehet leválasztani a készítőjéről, de igyekszik megbarátkozni azzal, hogy neki nincsenek hivatásos rajongói, nem állítják meg az utcán autogramért. Egy kicsit örül is annak, hogy nem őt ismerik fel, hanem a filmjeit.
Milyen verzió élt a fejében a Kincsem befejezéséről? Mit gondol arról az ősi dogmáról, hogy a filmművészetnek nem része a közönségfilm? Válaszok a friss HVG hetilapban!