Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Rangsort felállítani képtelenség lenne egy olyan évben, amelynek mind a 365 napjára jut legalább két sorozatpremier. Emlékezetes pillanatokból azonban így sem volt hiány 2017-ben, és újra bebizonyosodott, hogy a kreatív szórakoztatóipar legnagyobb nevei vagy új utakat kereső tehetségei továbbra is ebben a műfajban élhetik ki magukat igazán.
Idén oda jutottunk, hogy lehetetlen megjósolni, hol lesz a határa az egy évben bemutatott sorozatok számának. Ha csak a tévéipar csúcsát jelentő amerikai piacot nézzük, akkor ott 2016-ban majdnem 500 szériát sugároztak a különböző felületeken. Ráadásul még tovább fokozódott presztízsharc a nagy gyártók között: az HBO, a Netflix, az Amazon és a Hulu nem csak a nézőkért, hanem a díjakért, a szakmai elismerésért is hajtanak. Egészen elképesztő összegeket ölnek saját tartalmaikba, mellettük azonban az európai sorozatgyártás, a dokumentumszériák vagy a kisebb gyártók sem akarnak lemaradni.
Ennek a jelenségnek mi nézők nagyrészt a hasznát élvezzük, hiszen a nagy versenyben egyre nívósabb műsorok készülnek. Azonban látszanak már ennek a folyamatnak a hátulütői is, hiszen 2017-re világos, hogy az igazán kreatív ötleteket, jól megírt történeteket, karaktereket a mozifilmekre hasonlító 6-10 részes miniszériákban (mint tavaly az American Crime Story vagy idén a Hatalmas kis hazugságok) kell inkább keresni. A több évados, nagy rajongótáborral rendelkező szériák többsége már inkább biztonsági játékot űz, és sok gyártó a rizikó helyett a műfaji elemeket ügyesen felmondó produkcióknak szavaz bizalmat.
Mindez azt eredményezi, hogy képtelenség minden egyes jó vagy kiemelkedő szériát követni, simán eltűnhetnek a süllyesztőben értékes alkotások is – érdeklődés hiányban vagy a szerényebb marketingkampány, sajtóvisszhang miatt.
A fenti okok miatt a hagyományos ranglistázás helyett idén inkább momentumokat emelnék ki 2017 emlékezetes sorozataiból. Volt közöttük nagyon erős, közepes, és gyenge is, de mindegyik jól szimbolizálta, milyen is volt a felhozatal. Azokat a sorozatokat, amelyeket korábban bővebben kiveséztünk (Bojack Horseman, A hátrahagyottak, Better Call Saul, Narcos) és amelyek idén is kiváló évadot produkáltak, ezúttal nem említettük külön, a Twin Peaks visszatérő évadának pedig inkább a filmek között a helye.
A külön sorozatot érdemlő sorozatgyilkos: Mindhunter
David Fincher (Hetedik, Zodiákus) mestere a krimi és thriller ötvözésének, ezt eddig is tudtuk, de a Mindhunternél saját magához képest is bátran nyúlt a korábbi FBI-ügynök John Douglas memoárjaihoz. A sorozatgyilkosok pszichéjében kutakodó, a gyilkosságok indítékait egészen a gyerekkorig visszavezető ügynököket bemutató sorozat még azt is megengedte magának, hogy akár a szuperintelligens, hatalmas alkattal rendelkező Edmund Kemperből is külön sorozatot érdemlő karaktert faragjon. A gyilkost alakító Cameron Britton sok percet nem kapott ugyan a szériában, de ezekre a pillanatokra valószínűleg mindenki elevenen emlékszik, aki megnézte a jövőre új évaddal folytatódó Mindhuntert.
Itt nézhető: Netflix
Egy megindító és formabontó epizód: Master of None
Nagyon sok epizódot lehetne választani a Master Of None második évadából, azonban a végül az Emmy-díjat is besöprő, coming out-történet (Thanksgiving) különálló kisfilmként is bőven megállná a helyét. Ez a bő félóra tényleg bebizonyítja, hogy egy sorozatepizód is lehet lehet érzékeny, magán túlmutató művészi alkotás.
Bővebb kritikánk
Itt nézhető: Netflix
Egy remekül megírt és remekül eljátszott karakter: GLOW
Alison Brie karaktere először saját identitásával, aztán szedett-vedett pankrátortárasaival küzd a GLOW-ban: kevés ilyen hiteles és szépen felvezetett karakterfejlődést láthattunk az idei felhozatalban. Azt meg már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy a lecsúszott, különös víziókkal megáldott rendezőt, Sam Sylviát alakító Marc Maron és Alison Brie párbeszédei szinte kivétel nélkül élményszámba mentek.
Bővebb kritikánk
Itt nézhető: Netflix
Lenyűgöző színészi alakítások és kivételesen fontos szerepet játszó zene: Hatalmas kis hazugságok
A stáblistát olvasva persze minimum hatalmas alakításokat vártunk a miniszériától, de főleg Nicole Kidman és Reese Witherspoon tett ki nagyon magáért. Bár néhány dolgot (például a teljesen feleslegesen bevágott kihallgatás-jeleneteket és a bűntényre fókuszáló flashbackeket) simán kidobhattak volna a vágóasztalon, a Hatalmas kis hazugságok a színészek teljesítményének és Jean-Marc Vallée érzékeny rendezésének köszönhetően volt abbahagyhatatlan széria. Azzal pedig, hogy a szokásos aláfestő zenét (score-t) teljesen elhagyták a sorozatból, megágyaztak a sztorit szépen vezető, jelentéssel felruházott soundtracknek. Már a főcímben felbukkanó Michael Kiwanuka-dal vagy később a Leon Bridges-, a Charles Bradley- vagy a Flaming Lips-számok is gyönyörűen árnyalják a cselekményt, nem beszélve a zeneőrült kislány Chloe (Darby Clamp) karakteréről, aki ha kell, a felnőtteket is kioktatja felületes ízlésük miatt.
Bővebb kritikánk
Itt nézhető: HBO Go
A sorozat, amiben a legtöbb potenciál maradt: A szolgálólány meséje
A Margaret Atwood regényét adaptáló A szolgálólány meséjéről beszéltek a legtöbbet 2017-ben. Atmoszférában valóban kiemelkedő volt a széria, amely alaposan beletrafált a korszellembe is, a nők elnyomására épülő militarista, szélsőséges vallási nézetekre alapuló rendszer bemutatásával, de főleg a sorozat második fele után áll fenn továbbra is a kérdés, valójában egy szépen kivitelezett disztópiaadaptáció marad, vagy az évtized meghatározó szériájává válik a A szolgálólány meséje.
Bővebb kritikánk
Itt nézhető: HBO Go
Amikor David Simon megint ugyanazt csinálja, de még így is a képernyő elé szegez minket: Fülledt utcák (The Deuce)
Aki ismeri David Simon eddigi szériáit, a Drótot, a Treme-t, a Show Me A Hero-t, annak a hetvenes évek züllött New Yorkjába kalauzoló, The Deuce szinte semmilyen meglepetést nem nyújt. Marad a többszereplős, mozaikszerű történetmesélés, a társadalom szinte minden rétegét bemutató karakterek és a szociális érzékenység. A fent felsorolt sorozatokhoz képest talán a téma miatt (nagyrészt a pornó hőskorát bemutató forgatási jelenetek) most több a humor és könnyedség, így valahol a 3. vagy 4. rész táján jövünk csak rá, hogy ezek az élettörténetek már megint beszippantottak minket.
Bővebb kritikánk
Itt nézhető: HBO Go
Egy a teljes zűrzavarból büszkén visszatérő széria: Mr. Robot
Ahhoz képest, hogy a első évadot mekkora felhajtás övezte, idén már alig lehetett hallani a Mr. Robot harmadik évadáról, itthon is csak azért, mert Orbán felbukkant az évadnyitóban. A figyelemhiány nem véletlen, hiszen a hekkerszéria második évada néhol már maga sem tudta eldönteni, hogy a skizofrén főhősről, a világot irányító érdekcsoportról vagy valami egészen másról akar-e szólni. A harmadik évad ehhez képest felüdülés, és az évad középső része kifejezetten ambiciózus lett. Az egyik rész például kis trükkel vágás nélkülinek tűnő akciófilmet (5.), egy másik epizód (8.) egy gyönyörűen fényképezett, lassan kibontott karakterdrámát hoz. Ebben az évadban ráadásul a nagyon szórakoztató mellékszerepben feltűnő Bobby Cavanale is színesíti a szereplőgárdát, így a Mr. Robotot végre nem csak Rami Malek viszi a hátán.
Itt nézhető: Amazon Prime
A valószerűtlen, mégis működő szereplőpárosok: Stranger Things / The Punisher + a legjobb haj különdíja (Stranger Things)
Ahogy az várható volt, az első évad bombasikere miatt a legnagyobb hájp idén a Stranger Things 2. évadát övezte, ezeknek a várakozásoknak utólag belegondolva képtelenség lett volna megfelelni. Az ST2 így is tisztességes évadot hozott, de kevésbé a történet főszála miatt, inkább a szereplők mellékkalandjainak köszönhetően. Steve és Dustin barátsága, csajozási technikákról szóló dialógusa (na és persze az a hajszerkezet!) például biztosan a tévés történelem részévé vált.
Itt nézhető: Netflix
A Marvel-sorozatok újabb példánya, a The Punisher egészen más okokból került a hírekbe, hiszen a hírhedten fegyverőrült főszereplőt, Frank Castle-t követő széria premierjét a Las Vegas-i tömeggyilkosság miatt halasztották el. A The Punisher persze nem erőszakot reklámozó széria lett, amit mi sem bizonyít jobban, hogy ennek a sorozatnak köszönhetjük az idei felhozatal egy másik nagy, rengeteg helyzetkkomikumot és drámát rejtő párosát: a problémáikat különbözőképp, vagy fegyverekkel (Castle) vagy számítógépes kódokkal (Micro) kezelő bizarr főszereplőduót.
Itt nézhető: Netflix
A legnagyobb csalódás: Philip K. Dick’s Electric Dreams
Ahhoz képest, hogy ezt a különálló sztorikat elmesélő szériát úgy harangozták be, mint ami a Black Mirrorhoz hasonló színvonalat hoz, azért ez egy szerény antológiasorozat lett, ami főleg Dick rajongóinak lehet csalódás. Hiába a neves szereplőgárda, ez a sorozat is bizonyítja, hogy nem a díszletek vagy a digitális trükkök tesznek igazán lebilincselővé egy sci-fit. Egyedül a The Commuter epizód emelkedett ki az amúgy nagyon hullámzó színvonalú részek közül.
Itt nézhető: Channel 4
A legbizarrabb gonosz szereplő (Top of The Lake: China Girl)
Zavaróan egyenetlen évadot hozott a Top of The Lake második, ezúttal Sidney alvilágában játszódó évada, így a széria nem Elisabeth Moss vagy Nicole Kidman alakítása miatt maradt emlékezetes. Sokkal inkább az értelmiségi szülők rémálmaként leírható, egy bordélyház életét szervező, német akcentusú, a bűnözést és provokálást saját küldetése részeként felfogó 'Puss' (David Dencik) jelenléte hozta a krimisorozat legjobb pillanatait. Ilyen sokoldalú és okos gonoszt kívánunk minden bűnügyi sorozatnak.
Itt nézhető: Sundance TV / BBC
