Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A magyar tejágazat kipróbálta a „hadiszocializmust” 1917 őszén: a rekvirálás az 50-es éveket idézte, az áralku inkább a 70-eseket. De 1917-ben Budapesten valóságos őrület lett úrrá: az Andrássy úton lovas rendőrök rontottak az utcalányokra, a belügyminiszter kilakoltatta volna Pestről az idegeneket, lakásokat is rekvirált volna, miközben a külvárosokban a vérhas terjedt.
A nyomor olyan méreteket öltött Budapesten, a politikai feszültségek olyannyira kiéleződtek, hogy nemcsak villamosokat vertek szét a választójogért tüntetők 1917 júliusában a Kiskörúton és a Rákóczi úton, hanem augusztus végén elárasztották az utcákat az „utcai leányok” is.
A korabeli sajtó nem a nők helyzetével foglalkozott – hiszen akkor arról is írni kellett volna, hogy milyen körülmények között tengődtek azok a milliók, akiknek családtagjai a fronton küzdöttek. De annak sem néztek utána, hogy milyen bűnözők szerveződtek rá a kiszolgáltatott nőkre. Ehelyett a bulvárlap, Az Est 1917. augusztus 31-én, a „Lovasrendőrök attakja az utcai leányok serege ellen” című cikkében így írt: „Az utóbbi hetekben elviselhetetlenül mozgalmasak voltak az éjszakák a körútnak a Dohány utca és Népszínház utca közötti részén.” „Az utcai leányok százával tódultak ki” a körútra, „a lakókat éjjeli nyugalmukban háborgatták”, és a járdát is „lefoglalták”.
Katonai rendőröket és rendőrlovasokat vetettek be
„A rendőrség a katonai rendőrséggel egyetértőleg az elmúlt napokban megtisztította a körútnak ezt a részét” – írta Az Est, hozzátéve: naponta 50-60 nőt vittek be az erkölcsrendészeti osztályra, de aztán onnan elengedték őket. Az éjszakákon át folyó razziák nyomán a Dohány utca és Népszínház utca közötti terület ugyan „csendesebb lett”, de aztán „a lányok mintha összebeszéltek volna, csapatostul jelentek meg az Andrássy-útnak az Oktogon és Opera közötti részén. Néhány napig itt járkáltak százával, úgymint azelőtt a Körúton”.
Ez már sok volt a hatóságoknak: „rendőrök, katonai rendőrök és lovasrendőrök vonultak fel az Oktogon és Opera közötti területre. A lovasrendőrök kergették széjjel a leánycsapatokat”. Ötven-hatvan nőt ismét előállítottak és razziát tartottak a nyilvánosházakban is.
A lap szeptember 5-ei száma már egy átfogó budapesti razziáról számolt be: rendőrök és katonai rendőrök járták éjfél után a várost, s „megállították a gyanús külsejű járókelőket”, „bementek a zugszállodákba és a nyilvános házakba is és mindenünnen összeszedték a kétes elemeket”. A bevitt háromszáz emberből 120 volt katonaszökevény, harminc rendőri felügyelet alatt álló nő”.
Vérhas terjedt a külvárosokban
Ennél komolyabb veszélyekkel is szembesültek a budapestiek, illetve az akkor még olyan önálló elővárosok lakói, mint Csepel, Kispest, Soroksár, Budafok vagy Rákospalota. A főváros tiszti orvosi hivatalának kimutatása „nagyon szomorú statisztikát mutat a vérhas elterjedéséről” (126 új eset volt). „A kedvezőtlen egészségügyi viszonyok hírére a szabadságon lévő dr. Szabó Sándor tiszti főorvos is hazajött” – írta Az Est, amelynek a szakember elmondta: a Budapest körüli „községekben már július elején fordultak elő vérhas megbetegedések, sőt epidemikus jelleget is öltöttek.”
„A közönség nem igen tartotta be az előírt óvóintézkedéseket”, így történt, hogy „a fővárosnak azon bejárói tájékán, a melyek a fertőzött községek felé esnek, felszaporodtak a gyomor és bél megbetegedései” – mondta Szabó doktor.
„Tejet csak forralva szabad fogyasztani”
Augusztus első felében 450 gyomor- és bélhurutról szereztek tudomást a hatóságok. „Az esetek közül bakteriologice csak 83 eset bizonyult valódi vérhasnak, a többi pedig bélhurutnak” – tette hozzá a főorvos, aki szerint „étkezés előtt és után mindenki mossa meg a kezét és csak jól megfőzött és megsütött ételt egyék, gyümölcsöt pedig szintén megfőzve, vagy meghámozva.” „A tejet is csak forralva szabad fogyasztani” – mondta Szabó.
A tejjel amúgy is érdemes volt vigyázni 1917-ben Budapesten: a Közélelmezési Hivatalban éppen „dr. Nagy Ferenc alelnök elnöklete mellett értekezletet tartottak a tejellátás rendezése ügyében”. Itt a termelők 25 filléres tejáremelést akartak, de ezt a többség túl magasnak tartotta. „Végül is abban állapodtak meg, hogy méltányosan felemelik a tej árát oly módon, hogy a tehenészetek is megtalálják számításaikat, de azért a szegényebb néposztály se legyen ezáltal megterhelve.” A cikk végén olvasható, hogy az újságíró értesülései szerint maximum 10-15 fillér körüli áremelés volt várható.
Hadiszocializmus vagy közös gazdaság?
Magyarország ekkor ízelítőt kapott a német elnevezéssel „hadiszocializmusnak” nevezett rendszerből, persze csak „részterületeken”. Honvári János említi a Magyarország gazdaságtörténetéről szóló monográfiájában, hogy egyes élelmiszereknél már 1915-ben bevezették a hatósági árakat. Minthogy a maximált árakon a termelők nem akarták áruikat értékesíteni, 1916-17- folyamán már rekvirálásokat rendeltek el, a jegyrendszer részleges bevezetése mellett.
A központi szabályozás terjedésének fő oka a kényszer volt (nem valamiféle szocialista vagy kommunista ideológia), hiszen a központi hatalmakat blokád alá vették az antant országai, így a nyersanyagok és élelmiszerek beszerzése megnehezedett.
„A nemzetközi blokádra való reagálás kényszere alatt egy önigazgatásból és állami igazgatásból, tervgazdaságból és piacgazdaságból álló összetett gazdasági formáció jött létre, amelyet megszépítve ’közös gazdaságnak’, kritikai éllel pedig ’hadiszocializmusnak’ neveztek. A magángazdaságból megmaradt a tulajdon, a tőkebevitel, a nyereségre törekvés; a vállalkozások fölött azonban mint védőernyő magaslott a nemzeti érdek és az állami irányítás” – így jellemezte ezt a (részben Magyarországra is jellemző) rendszert Wolfram Bickerich a „Műlekvár és hadikenyér” című írásában, amely magyarul 2010-ben jelent meg.
A romlott tejet drágábban árulták, mint a frisset
Az Est tudósítása rámutatott a „magyar” hadiszocializmus sajátosságaira. Az 1917-es „tejértekezleten” megtárgyalta ugyanis a „csődöt mondott tolnamegyei tejrekvirálást”, amikor a termelőktől elkobzott „tej nap-nap után megsavanyodva érkezett a fővárosba”.
A Közélelmezési Hivatal 65 Tolna megyei község tejét rekvirálta a főváros javára, ám a tejvállalatok nem jelentették az áru megromlását. Ennek oka az volt a lap szerint, hogy az édes tej literjét alig több mint 80 fillérért kellett volna adniuk, a megsavanyodva érkező rekvirált tejet viszont „lefölözik, felkavarják és habart tej címén literenként 2 korona 10 fillérért adják el a tejivó csarnokokban”. Vagyis a romlott – de nem szabályozott árú – tejet több mint kétszer drágábban árulták, mint a frisset. Dr. Nagy Ferenc ezért sürgős vizsgálatot rendelt el.
Betiltották a sajtkészítést
Az értekezleten „szóba került még a határszéli megyék ausztriai kivitele is, a melyet szigorúbban fognak ellenőrizni a jövőben”. A magyar agrárium a háború alatt ugyanis jobban működött, mint az osztrák, és nálunk nem volt olyan nagy a hiány. Emiatt azonban beindult a csempészet is. Az Est értesülései szerint „a visszaélések megakadályozása végett a vaj és sajt szállítását igazolványhoz kötik. Hiába volt ugyanis eddig maximális ára a vajnak, hiába tiltotta be a Közélelmezési Hivatal a sajtgyártást, minden pincében sajtot gyártottak és kicsempészték Ausztriába, a hol busás áron fizették. Az új rend végre ezt az anomáliát is meg akarja szüntetni.”
Az osztrákok tehát számos terményt és terméket nélkülöztek, a magyar döntéshozók viszont korlátozták a kivitelt. Emiatt számos osztrák család a gyerekeket és a nőket Budapestre küldte, ahol lakást béreltek, szállodába költöztek, s így jutottak hozzá Bécsben hiányzó élelmiszerekhez.
Magyar belügyminiszter: „aki csak azért van itt, hogy egyék, annak távoznia kell”
Minderre 1917. szeptember elsején Ugron Gábor magyar belügyminiszter reagált Az Estnek: a Pesten tartózkodó idegenek „ha nem adnak megfelelő igazolást, két heti határidőn belül, akkor eltávolíttatom őket. A ki csak azért van itt, hogy egyék, annak távoznia kell. Ezzel már mindjárt több lesz a hely.” Beszámolt egy új jogszabályról is, „melyben elrendeljük, hogy minden lakást, a mely megfelelően kihasználva nincs, el lehessen rekvirálni, illetőleg ki lehessen adni.” (A sors tragikus fintora, hogy 1951-ben Ugron Gábort magát fogják a kommunista hatóságok Budapestről kitelepíteni.)
A miniszter 1917-es ötlete azonban még a magyar rendőrséget is meglepte. A rendelet végrehajtása körül „technikai nehézségek merülnek fel”, ezért Sándor László budapesti rendőrfőkapitány tárgyalni akart a belügyi tárca vezetésével és kijelentette: „Semmiféle intézkedés addig nem történik, a míg a végrehajtás módozatai iránt folyamatba tett tárgyalások eredményre nem vezetnek.”
A bécsi lapok pedig fel voltak háborodva. A Neue Freie Presse szerint az osztrákok azért küldték Budapestre „asszonyaikat és gyermekeiket, hogy ott legalább egy kis időre kipihenjék az élelmiszerbeszerzés gondjait és kínjait”. „Ha Magyarország kötelezte volna magát arra, hogy az élelmezési politikában elismerje a közösség szükségét, (…), akkor ezt Ausztriában és Németországban soha nem felejtették volna el” – írta a jelenlegi Die Presse elődje.
Magyar válasz: „idegen evők” és „hastömő idegenek” – tiszteletet Magyarországnak!
Erre válaszul Az Est vezércikke így szólt szeptember 7-én: „Ausztria még mindig azt hiszi, hogy neki a mi rovásunkra minden szabad, míg mi szentségtörést követünk el minden olyan intézkedéssel, a melynek éle Ausztria ellen irányul.”
A cikk szerint „Budapesten szinte katasztrofális a lakáshiány, a vidékről feljövő lakosság nem kap szállást a szállodákban, mert az idegen evők foglalják el a szobákat”, természetes ezért, „hogy alkalmatlanok és kártékonyak közöttünk a hastömő idegenek.”
A cikk hozzáteszi: „Sem erőszakkal, sem hízelgéssel, sem ravaszsággal nem lehet többé megakadályozni bennünket abban, hogy állami függetlenségünknek s a monarchián belül összes jogainknak teljes tiszteletet és érvényesülést ne szerezzünk, Magyarország inasévei lejártak. Magyarország felszabadult.”
Ennél a magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor mérsékeltebb hangot ütött meg. Kijelentette: „Semmiféle kivételes intézkedéseket sem az osztrák állampolgárokkal, sem a németekkel, sem általában szövetségeseinkkel szemben nem léptetünk életbe. (…) Visszaélések ellen irányul az egész intézkedés, amelyeket Ausztria és Németország éppen úgy üldöz, mint mi.”
(A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.)
