alt-J: Relaxer

Három évvel ezelőtt akörül lamentáltunk itt a hvg.hu-n, hogy vajon egylemezes csoda marad-e a 2010-es évek egyik legizgalmasabb, leginnovatívabb gitárzenekara, ami ha úgy vesszük nem is klasszikus gitárzenekar, hiszen – ahogy 2014-ben írtuk – "valami egészen elképesztő, rendkívül izgalmas és szórakoztató stílusötvözetben utazik – klasszikus gitárpop, artpop, folk, elektronika, R&B, néhol még középkori kórusmotívumokat is hallunk". 

Akkor arról beszéltünk, hogy a 2012-ben fantasztikus bemutatkozó lemezzel (An Awesome Wave) startoló négy-, később háromtagú együttes "egyébként tisztességesen összepakolt, itt-ott kifejezetten izgalmas, szép és érzékeny" második lemeze, főleg annak a laposabb második fele "nem éri el a frenetikus bemutatkozó album színvonalát".
Nos, mindenkit megnyugtatunk: az alt-J ugyan nem ismételte meg a Mercury Prize-győztes An Awesome Wave instant csodáját, de nem marad egylemezes zenekar, nem szürkül végképp bele a mezőnybe, nem jelentéktelenedik el. Megteremtette a fenntartható jelenlét feltételeit.

A nyolc számot tartalmazó lemez dalai továbbra is a már megismert értelmezési tartományban – lásd: gitárpop, folk, elektronika, R&B, stb. – mozognak, semmi olyat nem hallunk, amit már ne hallottunk volna az alt-J-től, épp csak az van, hogy ezek a motívumok most a szívünknek kedvesebben, izgalmasabban, frissebben kapcsolódnak össze, ráadásul az alt-J három év alatt bölcsebb is lett, amennyiben rájött arra, hogy ebből az ingergazdag, különös, különleges mélységekbe kalauzoló popzenéből bőven elég nyolc adag egy lemezre (és nem majd kétszer annyi, tizenhárom, mint az előző lemez esetében). 

 Paul Weller: A Kind Revolution

Paul Weller, a modfather, az angol rock emblematikus figurája 58 éves és csúcsformában van (egy évekkel ezelőtti koncertfelvételen egy rajongója azt mondja: Angliában mindenki Paul Weller akar lenni, és amit azt illeti, bizonyos generációs megkötéssel, nem is téved nagyot). „David Bowie-tól eltekintve nehezen találunk olyan brit szólóelőadót, aki ennyire színes, hosszan tartó és eltökélten előre tekintő karrierrel rendelkezik” – írta róla tavaly a Daily Telegraph. Hát igen.

Két évvel ezelőtti Saturns Pattern című lemezével is nagyot gurított, pályafutása egyik legjobb lemezét hozta össze – ahogyan egyébként három korábbi albumán (22 Dreams, 2008; Wake Up The Nation, 2010; Sonik Kicks 2012) is nagy formában volt –, és most sem adja alább. Persze, ami teljes pályafutását illeti, igen magasan van a léc.

Weller az elmúlt negyven év egyik legizgalmasabb könnyűzenésze, Nagy-Britanniában valóban egyenesen nemzeti intézmény. A hatvanas évek örökségét punkosan újragondoló Jam tinédzser gitáros-énekesként indult a hetvenes évek végén, aztán sikerei csúcsán – sose félt változtatni – feloszlatta zenekarát, és a soul-popos Style Counciallal folytatta a nyolcvanas években, melynek végén zenekarát is felszámolta, s a kilencvenes évek elején szólópályára lépett. Az elmúlt közel negyedszázadban tulajdonképpen végig aktív maradt, ez a mostani a tizenharmadik saját nevén megjelent nagylemeze, melyek közül – hogy egy olcsó fordulattal éljünk – egyik sem tucatáru. Még azok sem, amik nem lettek tökéletesek.

Weller kontextusába mindig is sok minden fért bele, a folktól a soulon és a pszichedélián át az artpopig és a punkig. Sőt, inkább az van, hogy az évek alatt létrejött egy Weller-világ, ami önismétlés nélkül tetszőleges irányokba mozdítható, vagy hangsúlyeltolható, végül mindig pontosan tudjuk, hogy ki is az alkotó.

A most megjelent lemez eggyel-kettővel kevésbé elszállt, mint a két évvel ezelőtt megjelent album, klasszicizálóbb, hagyományosabb, de semmivel sem unalmasabb, mint a kísérletező Saturns Pattern. A legtöbb dalban a bivaly gitárzene találkozik a soullal és az R&B-vel, itt-ott vonósok, zongora, orgona, fúvósok, meg azok az apró, finom distinkciót adó hangszerelési-produceri megoldások, amik hangzásban is elemelik a zenét a megszokottól. És ha már David Bowie-t emlegettük az elején, emeljük ki a Bowie művészete előtt is tisztelgő Nova című számot, az a lemez egyik csúcspontja.

Harry Styles: Harry Styles

Nem pontosan láttuk jönni, hogy a OneDirection egyik tagja vállalható, sőt, nagyon is élvezhető poplemezt fog összerakni 2017-ben, de, ez történt, úgyhogy megemlékezünk róla.

Az első fecske a Sign Of The Times című dal volt, arra kaptuk fel a fejünket április elején. Egy drámai és nagyívű, mit több, grandiózus szám, szimfonikusokkal nyakon öntve, David Bowie és Elton John kora-hetvenes évekbeli munkásságának a modorában, a végén egy kis Prince-féle Purple Rain-hangulattal.

Ebből még persze következhetne egy érdektelen nagylemez egy-két működőképes dallal, az azonban már nem sokkal később, a további lemezelőzetes számok ismeretében nyilvánvaló volt, hogy egyrészt nem az lesz, másrészt meg, hogy ami Harry Styles pályafutását illeti, 180 fokos irányváltás következik a néhai – vagy nem néhai, hanem csak meghatározatlan időre hibernált állapotba helyezett – fiúcsapat világához képest.

Amúgy a pályamódosító Robbie Williams juthat eszünkbe erről az egészről. Egyfelől akár a zenéről is, de még inkább arról, ahogy Styles fiúcsapat-tagból szólóelőadó lett. Bár, ellentétben Williamsszel, akinek az új művészi inkarnációja mögött egy ember, Guy Chambers állt, Styles lemeze csapatmunka: igazi luxuskülönítmény irányította az átváltozást, hogy csak két nevet emeljünk ki, Jeff Bhasker producer, aki Kanye Westtel, Jay-Z-vel, és Mark Ronsonnal dolgozott, valamint Kid Harpoon producer-dalszerző, aki a Florence and The Machine felől ismerős.

A cím nélküli Harry Styles-debütalbum nem zseniális és korszakalkotó lemez, de hallgatható, tele van élvezetes számokkal, és jó példa a megfelelő ízléssel levezényelt stílusváltásra, popkulturális rebrandingre, valamint jó hír azoknak, akik hiányoltak egy vállalható mainstream fiatal férfi popelőadót. És – ha a Robbie Williams-narratívát is idevesszük – része egyébként az amúgy a kortárs popban-rockban diszkréten, de biztosan nyomuló kilencvenes évek időutazásnak is. 

Roger Waters: Is This The Life We Really Wanted?

Ha azt állítjuk, hogy Roger Waters 25 év szünet után megjelentetett új szólólemeze a dalszerző-gitáros-basszusgitáros-énekes legjobb Pink Floyd-lemeze a hetvenes évek vége óta, akkor azzal egyrészt máris eláruljuk, hogy milyen dalokra és hangzásra számítson a befogadó (igen, olyanra), másrészt nem mondunk túl nagyot, hiszen csupán az 1983-as The Final Cutot soroljuk e mögé a valóban elképesztően Pink Floyd-os lemez mögé (Waters ugye onnantól kezdve nem vett részt a zenekar munkájában), harmadrészt akár kritizálhatnánk is ezzel a kijelentéssel Waters új lemezét. De ez nem áll szándékunkban.

Az Is This The Life We Really Wanted ugyanis igen jó lemez. Azt ugyan nem tudni, hogy egyenesen brief volt-e az album produceri munkálatait irányító producer, a leginkább Radiohead- és Beck-munkáiról elhíresült Nigel Godrich irányába, hogy ilyen legyen a végeredmény, de az kétségtelen, hogy nem lehet nem a Pink Floydra gondolni szinte bármelyik dal hallatán. Ez állhatna akár rosszul is a lemeznek, de nem áll neki rosszul. Ami biztos: Waters – akinek a hangja egyébként szépen öregedett – eredetileg egy sokkal absztraktabb, rádiójátékszerű konceptlemezt akart készíteni, ám Godrich rávette, hogy egy hagyományosabb rocklemezt célozzanak be. Jól tette. (Itt egy minivideó a lemez készítéséről.)

Ami pedig a szövegeket illeti, Watersről nem most derül ki, hogy igen érzékeny a közérzeti, a közéleti, sőt, a nettó napi politikai témák iránt – erről szól a fél életműve dalokon innen és túl –, így arra sem kapjuk fel a fejünket, hogy az Is This The Life We Really Wanted, melynek már a címe és a lemezborítója is (utóbbi egy kitakart titkosított dokumentumra hajaz is egy-egy erős jelen idejű felvetés, telis-tele van politizáló szövegekkel – drónok, Afganisztán, Guantanamo, terrorizmus, agyatlan politikusok, menekültek, gyerekkatonák, börtönbe zárt újságírók, és így tovább – melyek hol költőiek és líraiak, hol direktek és dühösek; egy-egy így vagy úgy erőteljes pillanatkép mind. Ahogy a lemez egésze is az.

Blondie: Pollinator

A 2014-ben Budapesten is koncertező New York-i Blondie poptörténet-formáló szerepe elvitathatatlan. Mint a koncert idején írtuk, Debbie Harry és társai a punk, a new wave és a diszkó között egyensúlyozó zenéje egyszerre volt trendformáló és előremutató a 70-es évek végén és 80-as évek elején. A zenekar hatása megszámlálhatatlanul sok zenekaron kimutatható, és ez 1982-es feloszlásuk után csak tovább erősödött. Ettől persze lehetne ma már egy érdektelen, csak a múltjából élő formáció, de az a helyzet, hogy a négy évtizeddel a zenekar feltűnése után megjelent Pollinator kifejezetten jó lemez, ami az eredeti zenei képletre épül, de ma is üdítő, úgy visz vissza a nyolcvanas évekbe, hogy közben 2017-ben is simán buliznánk ezekre a dalokra.

A dalszerző-gitáros Chris Stein és Debby Harry (ők annak idején egy párt alkottak) 1997-ben rántotta össze újra a zenekart, és onnantól számítva az idei az ötödik új Blondie-lemez. Az előző, kevésbé sikerült Ghosts of Download után most biztosra mentek: szerzőként olyanok segítettek be nekik, mint a Smiths egykori zeneszerző-gitárosa, Johnny Marr (My Monster), Sia (Best Day Ever), vagy a TV On The Radio-agy Dave Sitek (Fun), vendégként pedig feltűnik Joan Jett, Laurie Anderson és a Strokes-szólógitáros Nick Valensi.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy egy kifejezetten érdekes, eklektikus album a Pollinator, amelyen éppúgy szerepelnek punkosan beindult dalok (például a Joan Jettel közösen énekelt Doom or Destiny, a Gravity, vagy a Fragments), mint szintis pop-rock (Long Time, amely erősen hajaz a zenekar máig legnagyobb slágerére, a Heart Of Glass-ra), new wave-es (My Monster), vagy épp diszkós számok (Fun).

Debbynek pedig még ma is elhisszük, hogy egy igazi New York-i femme fatale, aki néha azon mereng, hogy „mi viszi előre a világot, a gravitáció vagy a szerelem?”, máskor egyszerűen megállapítja, hogy bár a pasija jóval magasabb nála, ha lefekszenek, eltűnik ez a különbség.

És mindez hamisítatlan blondie-s kontextusban, úgy, ahogy a világ azt a hetvenes évek végén is szerette.

Kasabian: For Crying Out Loud

A Szigetre augusztusban visszatérő leicester-i zenekar mára egy vagon díjjal büszkélkedhet, a legnagyobb fesztiválokon megkérdőjelezhetetlen headliner, utóbbi négy albuma brit listavezető volt. Szóval a csúcson van. A hatodik album a főember, Serge Pizzorno szándéka szerint egy „visszatérés az alapokhoz”-stílusú dalcsokor. Tulajdonképpen jól hangzott az előzetes nyilatkozataiban, hogy mostanában sok ESG- és Talking Heads-felvételt hallgatott, ezek hatására döntött úgy, hogy az előző, 48:13 című erősen elektronikus hangzáshoz képest újra a gitárok kapják a főszerepet a Kasabianban. Sőt, azt is kijelentette: "Fogalmunk sincs, hová tűntek a gitárzenék, de mi most szeretnénk megmenteni az utókornak valamit belőlük. Egy nagyon pozitív albumot akartunk összerakni, ami tele van reménnyel és gitárokkal, hogy megmutassuk az embereknek: mindkettőnek megvan a létjogosultsága." Az album tényleg vidám, bulizós, de nem ez fogja megmenteni a gitárzenét, ha az egyáltalán rászorulna.

Ma már annyira Pizzornoról szól egyébként a Kasabian, hogy nem csak gitározik, billentyűzik, énekel, de ő volt a producer, a felvételeket pedig a saját stúdiójában, a leicesteri Sergery-ben készítették. Ő írta az összes dalt, mint mondta hat hét alatt. "Minden felesleges sallangot kidobtam, ezek teljesen klasszikus szerkezetű számok, nincs kísérletezés” – mondta.

És valóban, abszolút kiszámítható dalokról van szó. El tudom képzelni, hogy a fesztiválokon bejönnek majd, mert olyan, mintha mind a 12 számban kínosan ügyelt volna rá a szerző, hogy a nagy össznépi énekléseknek legyen helye, de ettől inkább unalmas lett az összkép, mint beindulós.

Ezen belül van dühösebb, már-már punkos alapú dal, például a nyitó III Ray (The King), a slágergyanús, dallamos Bless This Acid House, és van természetesen líraibb elszállás is, mint a Wasted, a The Party Never Ends, az albumot pedig egy erősen Beatlesre hajazó szerzemény, a Put Your Life On It zárja. Talán a szaxofonnal megtámogatott, nyolcperces diszkós-új hullámos Are You Looking for Action? a legérdekesebb dal a lemezen, valószínűleg pont azért, mert itt érződik a legkevésbé ez a „mentsük meg a gitárzenét”-koncepció.

A Kasabian a For Crying Out Louddal nem sokat tett hozzá az életművéhez, valószínűleg ettől még – egy ideig – imádni fogják a rajongók és a koncertszervezők, ha azonban hosszabb távban gondolkodnak, vagy úgynevezett művészi fejlődésben, akkor ennél sokkal izgalmasabb anyaggal kell jelentkezniük.

Ryuichi Sakamoto: async

A 65 éves japán mester íves karrierje során volt már a szintipop úttörője (Yellow Magic Orchestra), a hiphop iránymutatója (Riot in Lagos című dalának beatje megelőzte korát), és Oscar-díjas filmzeneszerző is (Az utolsó császár), sőt a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! című David Bowie-filmben még színészkedett is az ikonikus dallamok megalkotása mellett. Az utóbbi években, vagy inkább már évtizedekben azonban az elektronikus és a klasszikus zene ötvözésével (és ez addig nem feltétlenül hangzik jó elegynek, amíg meg nem hallgatjuk Sakamoto munkáit) ért a csúcsra.

Legújabb, csak szólóban már a huszadik lemeze ékes példája annak is, amikor nem lehet szétválasztani a zenét az előadó magánéletétől. Sakamotót (a könnyebb guglizhatóság kedvéért eltekintenénk a magyar átírástól, Rjuicsi úr) 2014-ben diagnosztizálták száj-garat rákkal, így az async ambient, experimentális dalaiból nem véletlenül árad egyszerre a baljós sötétség és az életigenlés. A zenész maga úgy írta le az albumot, mint egy képzeletbeli Tarkovszkij-film soundtrackje – a kevés hagyományos melódiát tartalmazó dallista egyik legfülbemászóbb darabja, a solari valószínűleg a legegyértelműbb lenyomata ennek.

„It’s like church in space” – foglalja össze öt szóban egy Youtube-kommentelő az album grandiózus, orgonás-fehérzajos nyitószámát (az andata minden jövőbeli bestof-lemez kötelező darabja), de a ZURE monoton kattogására, a stakra megállíthatatlan szintetizátoraira vagy a Life, Life álomszerű költeményére is azonnal a világűrbe képzelhetjük magunkat. És Sakamoto zenéje mindig is a hasonló belső utazásokról szólt, még ha most egy kicsit zavarba ejtőbb is a zajok és a dallamok aránya.