Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Milyen félelmeik vannak a fiatal színészeknek? Hogy fogadják őket az idősebb kollégák? PÁR excellence című párosportré-sorozatunkban tehetséges pályakezdő művészeket mutatunk be, akik generációjuk meghatározó alakjaivá válhatnak a következő években. Ismerjék meg a Katona József Színházhoz frissen szerződtetett Rujder Vivient és Dér Zsoltot.
Vivien és Zsolt végzősök az egyetemen Máté Gábor osztályában, ám már magabiztosan sétálnak felénk a Katona József Színház előterében. Itt töltik szakmai gyakorlatukat, egy ideje rendre szerepelnek előadásokban, nem vitás, ők már ide tartoznak.
A 23 éves Vivien már a Kantin asztalánál ülve meséli, hogy jutott el a balettől a színészetig. "Tízéves korom óta táncoltam, amikor azonban elmentem felvételizni a Győri Balettbe, nem vettek fel. Akkor úgy döntöttem, megpróbálom a Színház-és Filmművészeti Egyetemet, és az elsőre sikerült.” A 27 éves Zsoltnak nem ment ennyire egyszerűen. Ő először az Ascher–Novák–Selmeczi-osztályba szeretett volna bekerülni. „Kegyelemből elengedtek a felvételi harmadik rostájáig, de onnan kivágtak. Azt tanácsolták viszont, hogy mindenképpen menjek jövőre is. Én azonban úgy megsértődtem, hogy öt évig nem mentem. Aztán Máté Gáborhoz már jöttem.”
Azt mesélik, nem volt konkrét tervük arra, hol szeretnének játszani, különben is sokat hallgatták korábban: tele van a szakma, örüljenek, ha akad valami a számukra. Ha van bennük félelem, az inkább a közelgő szeptemberhez kötődik, amikor már nem lesz iskola, csak a színház:
Új napirend jön tehát, egy hivatalosabb, felnőtt lét.
Szabad gyengének mutatkozni
Ettől még a szinte családi alkotóműhelyből bekerülni az ország egyik vezető színházába stresszes lehet. Ijesztőnek tűnhet már az első találkozás, pláne a közös munka a tapasztaltabb kollégákkal, ők mégis azt mondják, sose éreztek nyomasztó súlyt, vagy azt, hogy az idősebb színészek előtt mindenáron bizonyítaniuk, teljesíteniük kell.
„Mi abban nevelkedtünk – kezdi Vivien –, hogy merjünk rosszak lenni, mert abból lehet felfelé menni. Kirekesztettséget nem, kedvességet mindig éreztem. Szeretnek tanítani minket az idősebbek, a Bádogdob alatt például Bezerédi Zoli szokott nekem odasúgni egy-egy mondatot, ha valamit nem mondtam tisztán. Az első gyakorlatomat az Orlainál töltöttem, és nagyon féltem Hernádi Judittól. Először persze ő is végigmért, de aztán egyből befogadott.”
Zsolt szerint a színészek – amint meglátnak egy új kollégát –, „végigdetektorozzák” egymást. „Én a Faustban voltam itt először. Mikor jött a jelenetem, akkor Bodnár Erika, és mások is beültek, hogy megnézzék. Tudtam, mindenki elraktároz rólam valamit, ettől eleinte nagyon megijedtem, de rájöttem, hogy felesleges ebből bármilyen következtetést levonni."
Nyilván nem volt azonban minden egyszerű. Szintén Zsolt meséli: "A Faust alatt szenvedtem, mint a kutya, hogy milyen pocsék vagyok. Addig úgy éreztem, könnyen működök, 'középmagas szőke fiú, kicsit náci, kicsit görbe, minden sikerül neki', de akkor Schilling Árpád azt mondta, hogy oké, kurva rossz, amit csinálok. Teljesen igaza volt, egyáltalán nem működött a dolog. Rosszul éreztem magam, és írtam Máténak, hogy sajnálom, de ez nem megy. Ő meg azt válaszolta, hogy teljesen hülye vagyok, ha ilyeneken gondolkodok, felejtsem már el. Felvetette, mi lenne, ha ezt meg azt a szót megnyomnám? Mert úgy gondolta, hogy ebben a szövegben az időt kell kiemelni. Onnantól kezdve már csak állva kellett maradni valahogy a színpadon.”
Mindig más küldetéstudat
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy Zsoltnak és Viviennek milyen elképzelései vannak a színház céljairól, hogy mit tartanak fontosnak megmutatni magukból, illetve hogy kinek és mit szeretnének nyújtani estéről estére.
Vivien szerint erre iszonyúan sok válasz létezik, de neki az a legfontosabb, hogy a néző ne egy általános színházi élménnyel gazdagodjon, hanem legyen rá valamilyen hatással az, amit lát. „Még úgy is jó, ha nem jön vissza. Ha nem jön be többet ide. De az ne legyen, amit én tapasztaltam, még gimis koromban – és most bocsánat mindenkitől –, hogy vettünk valamelyik színházba egy éves bérletet, megnéztünk egy cukimuki zenés-táncos előadást, és annyi jutott el hozzám, hogy milyen jók a jelmezek. Csak egy mesét láttam, de azt, hogy az előadás a színházról vagy a világról vázolna valamit, azt nem.”
„Nekem tökre nem ez a hozzáállásom” – vágja rá Zsolt, mire Vivien megkérdezi: „miért, te önmegvalósítasz?” „Nem önmegvalósítok – folytatja –, hanem most oda jutottam el, hogy a játék öröméért játszom, semmi másért. Volt idő, mikor érdekelt a hatás, de nálam félévente mindig van egy ilyen „turnusváltás”, hogy éppen miben fogalmazódik meg számomra a színészet célja. Egyszer, 16 évesen olvastam egy interjút Nagy Zsolttal, ahol nagyon erős, gyönyörű dolgokat mondott, és arra gondoltam, hogy basszameg, nekem is kéne egy ilyen mondat! Amivel így lehet menni. Ő azokat akkor komolyan mondta, én meg egyfajta pózként vettem magamra, de végül elkezdtem keresni, hogy számomra mi a fontos.”
„De az is lehet, hogy előadásról előadásra más a küldetéstudat – mondja Vivien – a Sirály alatt (2015-ben bemutatott egyetemi előadás, Zsótér Sándor rendezésében – a szerk.) én nem foglalkozom a nézőkkel, búrában létezem. Nem érdekel, hogyan állnak fel, vagy hogy mennek ki onnan, mert azt érzem, az értünk van, nekünk van, a Zsótérral van, és nem csak kifelé szól.”
House of Cards a Katonában
Május végén a Katona Zsámbéki rendezésében a Borisz Godunov című előadást mutatja be. „Nem csoda, ha a nép egy idő után már közömbösen, sőt gunyorosan figyeli, ahogy újabb és újabb uralkodók és bitorlók váltják egymást a trónon” – áll a szórólapon. Zsolt szerint az egész olyan, mint a House of Cards, csak itt, a Katona színpadán: „Egy szinte üres színpadon állnak egyszerre igen ismerős politikai figurák a mindenkori világ- és magyar történelemből és mindentudóan mosolyognak egymásra, hogy „érted, hogy értem”!
Közben meg nagyon sokrétű a darab, egyáltalán nem arról van szó, hogy egy az egyben ráhúznánk a mai politikára. Nem mintha nekem ezzel bajom lenne. Úgy gondolom, hogy Magyarországon majdnem minden pozíciót – nem feltétlenül színházi vagy igazgatói, de nem tudom, a hentesiparban ez hogy megy – áthat a politika.
Jó dolog lenne, ha azt el tudnánk érni, hogy sehol ne fordulhasson elő, hogy egy színháznak a repertoár kialakításánál át kelljen gondolnia, hogy vajon mit vár el tőle a helyi képviselő-testület.
Játszom az előadásban például bojárt, igazából ötöt. Sok bojár vagyok, de sajnos nem én vagyok az all of bojár – vannak mások is” – viccelődik Zsolt, akinek a bojárkodás mellett Varatinszkij szerepe jutott.
„Mindenki szervezkedik, és a maga hasznát lesi. Ennek az örvényét a Zsámbéki valami szuper humorral csinálja. Ott ül, csavargatja a botját – van egy ilyen klassz kis botja, mint a Harry Potterben Lucius Malfoynak – és hihetetlenül jó sztorikat mesél, amelyek mindig kapcsolódnak a darabhoz. Iszonyúan vagány. Egy trónszéken ülő hatalmasságnak hittem sokáig, de a próbán a leglazábban szól mindenkihez. Bármikor azt tudja mondani, hogy oké, ezt és ezt nem tudom még. A fiatal rendezők mindig azt hiszik, hogy valamit azonnal mondaniuk kell, ezzel is mutatva, hogy ők olyan sokat tudnak. Itt nincs erről szó, ez a könnyedség átragad ránk is” – mondja, de bólogat Vivien is: „és elképesztően okos dolgokat tud mondani olyan hangsúllyal, hogy milyen szép időnk van ma. Kíváncsi ránk, felüdül a mi sztorijainktól. Minden szava kincs.”
Ettől még nem ő a sátán
Az ifjú színészek a próbák mellett azért a tüntetésekre is szakítanak időt: Zsolt például többször részt vett az áprilisi demonstrációkon, de hozzáteszi azt is, szerinte nagyon butuskán tüntetünk. „Nem arról beszélek, hogy kocsikat kellene felrobbantani, vagy rászarni a Sándor-palotára...” Vagy festékkel dobálni? – kérdezem. „Szerintem lehet azt is. Valószínűleg ezeknek a dolgoknak valóságosabb értéke tud lenni. Azt gondolom, hogy így eredményeket nem fogunk elérni (ez szomorú), de azt tanuljuk éppen, hogy mi az élni a demokráciához való jogunkkal. Nem bűnös cselekedet kimenni az utcára, és azt mondani: én most azért jöttem, mert szeretném artikulálni azt az állampolgári jogomat, hogy valamivel nem értek egyet.
Egy csomó mindent kitalálnak, civiltörvény, meg Lex CEU, és mindig elbukjuk az ilyen ügyeket, mert cinikus és elkeserítő politikai elitünk van. Abban reménykedek, hogy a mi generációnk „kinevelődik” a demokráciában. Hogy az én gyerekemnek már teljesen természetes lesz, hogy ha valamivel nem ért egyet, akkor ő nyugodt lelkiismerettel – attól függetlenül, hogy jobb- vagy baloldali –, kimehet és különböző minőségekben elmondja, hogy mit gondol. És hátha nem fognak rá ujjal mutogatni. Jó lenne, ha ahhoz lennénk szokva, hogy az ember kinyilváníthatja a véleményét, és ettől még nem ő a sátán.”
Vivien és Zsolt a Katona előadásain túl más produkciókban is felbukkannak – Vivient például a Tóth János című sorozatban is láthatjuk, emellett mindkét fiatal eljár castingokra is: „lehet, hogy az egyikből lesz is valami, de erről még nem beszélhetek. Milyen vagány, hogy ezt így kimondhatom!” – lelkendezik Zsolt.
