Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyiküket a legnagyobb élő rappernek tartják, aki megújította a műfajt, a másik kollektíva pedig zeneileg és körítésben is megelőzte eddig korát. De megérdemlik ezt a felhajtást új albumaik miatt is? Egyáltalán el kell-e ájulni Kendrick Lamar és a Gorillaz friss dalaitól? Összemértük a Humanzt a DAMN.-nel.
Kéthetes különbséggel fut be 2017 két legjobban várt albuma, amelyekről szinte minden megjelenés előtt kiszivárgó, elejtett információmorzsát napokig boncolgatott az online közösség. Kendrick Lamarnak elképesztő várakozásoknak kellett megfelelni azok után, hogy a To Pimp a Butterfly-tól a hiphopra kevésbé érzékeny közönség is hátast dobott.
A Gorillaz masszív életművét pedig az utolsó nagylemez, a 2010-es Plastic Beach (a 2011-es The Fall inkább kiegészítő, "hobbiprojektként" értékelhető) óta még egy generáció fedezte fel magának, így Damon Albarn és Jamie Hewlett – akik hét évvel ezelőtt állítólag összevesztek mert Hewlett szerint a projekt túlzottan is az élő prezentáció felé ment el az alapkoncepciót jelentő rajzfilmszerű megformáltság rovására – mindig a trendek előtt egy lépéssel járó projektjének egészen új környezetben kellett nagyot szólnia.
Kendrick Lamar végül a felvezető, és szintén rengeteg utalással teletűzdelt HUMBLE. klipje után nagypénteken rukkolt elő a DAMN. címet kapó albummal, míg a Gorillaz hiába állt már rég készen a Humanz zenei anyagával, valószínűleg a multimédiás körítés miatt vár egészen április 28-ig a hivatalos megjelenéssel.
Meghallgatva a két albumot, úgy tűnik, mindkét erős koncepciójú lemez szembement némileg a várakozásokkal. Lamar a kaleidoszkópszerű, nagyszabású lemeze után most egy zeneileg kevésbé színes, a szövegekben személyesebb, önelemző, a vallási témákkal erősen átitatott világot kreált a DAMN.-re. Albarn pedig úgy döntött, amit lehet, a lehető legegyszerűbb eszközökkel vesznek fel zenésztársaival, nem akarta túlgondolni a zenei alapokat, hogy így erősítse a lemez világvége-parti hangulatát.
Pontokban szedve „versenyeztetjük meg” a két lemezt, de annyit már így előre elárulhatunk, hogy mindkét album megérdemelte az óriási felhajtást, akár évek múlva is bátran elő lehet szedni őket.
U2 egy hiphoplemezen, most komolyan? Avagy ki választott jobban vendégelőadókat?
Igazságtalan ebből a szempontból összehasonlítani a két lemezt, hiszen a Gorillaz már kezdetektől virtuális kollektívaként működik, az egész életmű varázsát az adja, hogy mennyire különböző eladók találkoznak egy albumon, vagy akár egy számon belül.
De Kendrick Lamar sem vall szégyent ezen a téren, a soulos, jazzes Butterfly-jal több közreműködőjének is nagy karrierlökést adott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a lemez szinte összes számában basszusgitározó Thundercat nemrég az Akvárium kistermében csinált telt házas koncertet saját zenekarával, mint ahogy a billentyűs, Robert Glasper is nagy sikerrel koncertezett a Müpában, de Kamasi Washington és Anna Wise nevét sem ismernék ennyien, ha nem tették volna hozzá a magukét ahhoz a kavalkádhoz.
Lamar ezúttal nem gyűjtött maga köré ennyi embert, kevesebb az élő hangszer, a bravúros jazzes témák, de Rihannával és főleg a U2 szerepeltetésével elég nagyot kockáztatott. Végül valójában akármekkora sztárokról is van szó, alig tűnnek fel a lemez sűrűségében. Bonóék szerepeltetése az utcai bosszútól Amerika véres történelméig jutó szöveggel és több váratlan stílusbeli váltással operáló XXX.-ben utólag egyáltalán nem tűnik már meglepő húzásnak, hiszen a U2 kezdetektől fogva hasonló témákkal foglalkozott dalaiban. Az pedig már külön bravúr, hogy ekkora egók is alárendelték magukat a fő víziónak. Rajtuk kívül persze még tartogat érdekességet a DAMN. kreditlistája. James Blake kézjegye a ELEMENT.-en érezhető, a LUST.-on pedig a hiphopba erősen beágyazott kollektíva, a Badbadnotgood és a tavaly berobbanó producer, Kaytranada is közreműködik.
A Gorillaz-lemez szokásához híven nem fukarkodik a vendégekkel, 5 dal ráadásul (amelyek nem passzoltak annyira a főlemez koncepciójába) csak a deluxe kiadványon kapott helyet. Damon Albarn bevallása szerint saját, tizenhét éves lányát is le akarta nyűgözni a vendégekkel, a hiphop-rajongó Missy pedig örülhet, mert Vince Staples, Danny Brown vagy a hamarosan Lamarral turnéra induló D.R.A.M. is beszállt a Humanz munkálataiba. (Mellesleg milyen remek hír, hogy idén a Gorillaz mellett Staples és Brown is Budapestre látogat). Ezzel Albarn célja is nyilvánvaló: egy, a hiphopra érzékenyebb, a Plastic Beach óta zenefogyasztóvá érő generációt is be akar vezetni a Gorillaz-univerzumba.
Főleg Staples sztorija érdekes: a 23 éves rapper újgenrációs Gorillaz-rajongó, aki megjelenése után évekkel kattant csak rá a Plastic Beachre. Miután személyesen is találkozott Albarnnal, maga ajánlkozott fel a közös munkára, amely ráadásul a Humanz egyik legfelszabadítóbb pillanata lett: a sötét világvége bulihangulatnak megalapozó („The sky's falling, baby / Drop that ass 'fore it crash”) Ascension egyértelműen az egyik legnagyobb kedvenc lesz a lemezről. Alig veszt bárhol is lendületéből is a Humanz, az egy szem lassú számra (Busted and Blue), több szám is a szándékosan a Gorillaz-életmű táncosabb felét folytatja (Ilyen a Kelelával és Brownnal felvett Submission vagy a szintén 25 alatti Kali Uchisszal rögzített She's My Collar).
A nagy legendák közül pedig Grace Jones felbukkanása hozza a legváratlanabb fordulatot: a Charger kitekert dubja, és Jones összetéveszthetetlen hangja elsőre furcsa, sokadik hallgatásra ellenállhatatlan elegy. De nem mehetünk el szó nélkül Noel Gallagher vokálozása mellett sem. Bő két évtizede, 1995-ben, a britpop-háború csúcsán az egykori Oasis-vezér még AIDS-et kívánt Albarnnak (és blurös zenésztársának, Alex Jamesnek), a brit sajtó szította a tüzet a két zenekar között, azóta viszont kibékültek, most pedig már azt üzenik mindenkinek a zárószámban: „we got the power to love each other”. Ez a szöveg maga a lázadás az ellenségképekre kiéhezett 2017-es közhangulatban.
Az apokaliptikus éjszaka vagy a mély önvizsgálat az erősebb koncepció?
Damon Albarn ezúttal nem akart sokat pepecselni a dalokkal, miután korábbi szólólemeze, az Everyday Robots vagy a Blur-visszatérés is rengeteg időt és energiát emésztett fel. 2016-ban a Humanz demóit az iPadjén már el is készítette, a cél egyértelmű volt: a Plastic Beach-hez képest tempósabb, élő hangszereket mellőző számokkal akarta elérni a lemezen átvonuló koncepciót.
Arra kérte a közreműködőket is, hogy egy olyan őrült éjszaka partizenéjét képzeljék el, amikor a világ a feje tetejére áll, és minden addigi logika és racionalitás érvényét vesztené. Naná, hogy Trump megválasztása is illett Albarn apokaliptikus forgatókönyvébe, de mint elárulta, szándékosan vágott ki minden, az elnökre vonatkozó hivatkozást a lemezről, mert nem akart még több figyelmet irányítani a világ jelenlegi leghíresebb emberére.
A multimédiás tartalmak terén pedig nincs mese, a Gorillaz-univerzum megint a világ előtt jár egy lépéssel: a felvezetés során volt már élőben közvetített interjú a képregény-karakterekkel, virtuális túrával egybekötött, globális lemezmeghallgató parti, 360 fokban élvezhető klip, és még ki tudja, mivel rukkolnak elő az elkövetkező napokban. Nem csoda, ha Albarn a Gorillaz jövőjét akár saját maga nélkül is el tudja képzelni. Szerinte már nem állunk távol egy teljesen virtuális, hologramokkal előadott Gorillaz-koncerttől, ő pedig, ha eljön az idő, szívesen átadja egy fiatalabb előadónak a zenei irányítást a projektben.
A DAMN. ebből a szempontból sokkal keményebb dió. Lamar kevés interjújának egyikében elárulta, hogy olyan lemezt akart csinálni, amiben évekkel később is lehet találni valamilyen rejtett utalást. Elnézve az eddigi fogadtatást, már most darabjaira szedték a szövegeket, és az biztos, hogy a DAMN. most kevésbé filozofikus témájú, sokkal sztorizósabb, személyesebb, amit a rapper így indokolt: „addig nem tudom megváltoztatni a világot, amíg én nem változom meg”.
Vagy ahogy a záró DUCKWORTH. című szám (amelyben zenésztársa, a TDE kiadó alapítója, Anthony „Top Dawg” Tiffith és apja hátborzongatóan sorsszerű közös történetét ismerhetjük meg, ami tökéletesen passzol a lemez narratívájába) elején felhangzik: „It was always me vs the world / until I found it's me vs me”. De lehetetlen lenne feltörni a teljes lemez kódrendzserét, a DAMN. egyszerűen azért született, hogy mélyre áss nem csak a számok jelentésében, hanem hallgatóként magadban is.
Azért van konkrét utalás is persze: üzenetértékű, hogy Lamar az első két számba beágyazta Geraldo Rivera, a FOX News riporterének híres kiakadását, amelyben a Grammy-fellépés miatt a rasszizmusnál is ártalmasabbnak nevezte a rapper zenéjét. De az egész DAMN. fogadtatása során eddig Lamar édesanyjáé a legszellemesebb reakció, amit nem csoda, hogy maga a rapper is kitett saját Twitterére:
— Kendrick Lamar (@kendricklamar) 2017. április 22.
És mindez hogy néz ki élőben?
Azt, hogy általában milyen színpadi produkcióra képes Lamar és a Gorillaz, viszonylag pontosan tudjuk. És már azt is láttuk, hogy idén milyen koncepciót tolnak élőben. Egyébként pedig, ha koncertpotenciáljaikat kell összehasonlítanunk, nos, nem könnyű egyiket a másik elé sorolnunk, főleg azért nem, mert almát a körtével összevetni nem kifejezetten egyszerű. Mondjuk azt, hogy egyik jobb, mint a másik.
Lamar a korábbi zenekaros kiszereléssel ellentétben egyedül – egy-egy vendégközreműködővel – lépett színpadra egy hete a Coachella fesztiválon, egészen elképesztő, larger than life vizuális körítéssel – ez, mármint a „csak én és a közönség” koncepció részben passzol az új album végtelenül személyes narratívájához, másfelől pedig, ami a nem-zenekarosságot illeti, ugyancsak illeszkedik a DAMN. kevésbé organikus, tömbszerűbb megszólalásához.
A Gorillaz pedig tulajdonképpen ott vette fel a fonalat, ahol azt néhány évvel ezelőtt lerakta. Bár a korábban már említett Hewlett-Albarn koncepcióvita (ha volt ilyen) elcsitult, a Gorillaz élőben maradt az, ami volt, nagyszabású zenekaros produkció, extravaganza, vokalistákkal, vendégelőadókkal, és persze a produkció rajzfilmes-képregényes alapvetését képviselő, sőt a nem jelen lévő közreműködőket is megjelenítő háttérvetítésekkel. És persze Damon Albarnnal, aki maradt a produkció színpadi fővezére és ceremóniamestere is. Ha minden igaz, ezt a produkciót láthatjuk majd június 16-án Budapesten.
Van azért minek örülni – itt van például négy nagyszerű album
