Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Száz évvel ezelőtt éppen húsvétkor tartott titkos kongresszust a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A tömörülés bizonyos érdekei hiába vágtak egybe az egész Monarchia hadicéljaival, a nyilvánosság elé nem léphetett a magyar kormány tiltása miatt. Nagypénteken az USA belépett az első világháborúba, közben Oroszországban liberális reformokat helyeztek kilátásba és még a német császár is a választójog kibővítését javasolta.
Az első világháború tombolása közben – a harcok végére 1,7 millió orosz esett el és 4,9 millió sebesült meg -, 1917 februárjában a cári birodalom fővárosában forradalom tört ki, a forradalmat nem is sejtő orosz uralkodó márciusban lemondott, az önkényuralom összeomlott. Mementó-sorozatunk idei első két részében erről számoltunk be, meg arról, hogy sokan az angol kormány mesterkedését látták az események hátterében.
Az angolok rendkívül aktívak voltak Péterváron a februári forradalom időszakában. A korabeli sajtó számtalan pletykát, híresztelést – ma már jobbára ellenőrizhetetlen értesülést írt meg az angolok szerepéről. Így például felmerült, hogy ha az oroszok nem bírnának a keleti fronton a németekkel, akkor angol csapatok és haditengerészeti egységek szállnák meg Oroszország északnyugati részén, a Finn-, illetve a Rigai-öbölben számos szigetet, és ott haditengerészeti támaszpontokat alakítanának ki.
Az is felmerült a Pesti Hírlap korabeli tudósításaiban, hogy a cár bukása előtt az angol nagykövet arra akarta rávenni az orosz uralkodót, hogy száműzze a saját – németbarát – feleségét. Sokkal valószínűbb értesülés lehetett az, amely a Manchester Guardianra és az angol parlament alsóházi vitájára hivatkozik, miszerint Milner lord pétervári küldetésekor a britek reformokra, a Dumával való kiegyezésre és a Dumának felelős kormány kinevezésére akarta rábírni a cárt. Ám az uralkodó erre nem volt hajlandó, s Milner Pétervárról való elutazása után pár nappal kitört a forradalom.
Ám csakis palotaforradalomnak nem nevezhetjük az 1917. februári pétervári eseményeket. Több százezren sztrájkoltak, nők tüntettek a nőnapon, hozzájuk fegyvergyári munkások csatlakoztak, majd a pétervári katonák is a forradalom mellé álltak.
Egy későbbi hírből kiderül, hogy az angolok tudhattak a munkásszerveződésekről, és ezért igyekeztek a cárt reformokra bírni – hiába. E vádakat a brit nagykövet, Buchanan ellen a mensevik vezető, Szkobelev fogalmazta meg az 1917. március 27-ei Pesti Hírlap szerint.
Az események ezek után két szálon bonyolódtak: Péterváron egyrészt az addig csak formális szerepre kárhoztatott törvényhozás, a Duma tagjaiból álló ideiglenes kormány alakult. A Lvov herceg vezetésével megalakuló kabinet az angol háborús célokat támogatta. A brit parlament nyilatkozatban üdvözölte március 22-én az orosz forradalmat és „szabad intézményeit”.
Ugyanezen a napon, március 22-én viszont a francia Le Temps „nagy veszedelemről” számolt be Oroszországból: „Nem lehet megérteni, minő jogon diktál a munkások és katonák bizottsága olyan határozatokat, amelyekről bizonyos, hogy nagyon zavaros körülmények között hozattak.”
A Temps jól látta a helyzetet: Péterváron ugyanis kettős hatalom alakult ki. A munkás- és katonatanács (a petrográdi szovjet) vezetői ellenőrizték a postát, a vasutat és távíróvonalakat. A szovjet a mérsékeltebb munkásmozgalmárok, a mensevikek kezében volt 1917 elején. A munkások azonban kevésbé voltak lelkesek a háború folytatásától, hol békét követeltek, hol esetleges a védekező háborút támogatták. Májusban a mensevikek már az ideiglenes kormány mellé álltak, de március végén, április elején még a helyzet állandóan változott.
Béke vagy háború?
Ezzel szemben a Pesti Hírlap szóhasználata szerinti maximalisták (őket ma bolsevikként emlegetjük) a „szocialista munkástanács vezetőit” aggasztották: „Az a veszély fenyeget, hogy a maximalisták, akik nagyon erősen dolgoznak a béke érdekében, az összes munkásokat magukkal ragadják.”
Az ideiglenes kormány pedig közben az antant nyomása és a változó munkáskövetelések között próbált egyensúlyozni. A mensevikek a védekező háború folytatását még hagyták volna, de Miljukov 1917 áprilisában tett nyilatkozatát a háború expanziójáról már elutasították, és az annexió és hadisarc nélküli békét követelték.
A németek számára – és a magyar parlament számára is, ahogy az ellenzék által benyújtott nyilatkozat megfogalmazta – létfontosságú lett volna a mielőbbi béke, hiszen 1917 húsvétján, nagypénteken az USA belépett az első világháborúba, ezzel gyakorlatilag megpecsételte a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország sorsát.
Apponyi a magyar integritásról
A magyar parlament még az ellenzék indítványát is elfogadta ekkor, a Pesti Hírlap április elsejei lapszáma szerint. Az Apponyi Albert gróf, továbbá a polgári politikus Vázsonyi Vilmos és a függetlenségi párti Károlyi Mihály gróf (ők akkor egy oldalon álltak) terjesztette elő – sokak mellett - a javaslatot, amely üdvözölte az az „új Oroszországot”, és a magyarok békekötési készségét is hangsúlyozta. Ám Apponyi gróf a parlamentben ezt mondta a javaslatukról: „Magyarország kész a további harcra is, ha integritását fenyegetik”.
Apponyi Trianonban elmondott híres beszéde is részben ezen a gondolaton alapult, miközben az antant hatalmai már 1916-17-ben eldöntötték: az Osztrák-Magyar Monarchiát nem hagyják meg addigi formájában. Így Apponyinak már esélye sem volt a helyzet gyökeres megváltoztatására az 1920-as békekonferencián.
Ez különösen annak fényében fontos, hogy az orosz ideiglenes kormány antantbarát külügyminisztere, Miljukov több nyilatkozatából összeállt a kép: az orosz diplomácia irányítója elárulta, hogy önálló csehszlovák és jugoszláv állam kialakítása az új orosz kormány célja. „A német Ausztriát és Magyarországot ethnográfiai határai közé kell korlátozni. Az olaszokat Olaszországgal, a románokat Romániával fogják egyesíteni.”
Miljukov azonban „túl sokat beszélt” pár nap múlva „főnöke”, Lvov herceg aláírásával újabb kormánynyilatkozat jelent meg, amely a pétervári szovjet követeléseit is igyekezett figyelembe venni, s alapvetően az „orosz nép döntésére” bízta a háború folytatásának ügyét, miközben egyidejűleg hangoztatta azt is, hogy Oroszország teljesíti az antant felé vállalt kötelezettségeit is.
A németek átdobják Oroszországba Lenint
A németek ekkor kritikus lépést tettek. Fritjof Meyer politológus és a Spiegel újságírója Az első világháború – A XX. század őskatasztrófája című, 2010-ben magyarul is megjelent tanulmánykötetben írja, hogy ekkor Svájcból átszállíttatták Németországon, Svédországon és – az autonómiája visszaállítására készülő – Finnországon keresztül Oroszországba Lenint.
A bolsevik vezető feladata kimondatlanul is az volt, hogy bomlassza fel a keleti frontot. Lenin a petrográdi Finn pályaudvarra érkezve, 1917. április 17-én azonnal proklamálta is a háborút folytató ideiglenes kormány megbuktatását. (Meyer tanulmányát, miszerint Lenin német ügynök lett volna, korábban már a hvg.hu-n is ismertettük, az ezzel ellentétes magyar történészi álláspontot is bemutatva.)
Ludendorff, a német hadsereg 1917-es parancsnoka, így vélekedett: „Katonailag Lenin odautazása indokolt volt, Oroszországnak buknia kellett. Kormányunknak azonban vigyáznia kellett, nehogy mi is bukjunk.”
Vilmos császár kiterjesztené a választójogot
Ludendorff ezzel nyilvánvalóan arra utalt, hogy a bolsevizmus szellemének kiszabadítása a palackból nagyon veszélyes volt a német autoriter rendszer számára is. Nem véletlen, hogy II. Vilmos császár egy április 8-i hír szerint elrendelte, hogy kancellárja dolgozzon ki porosz választójogi reformot, és a reform célja az legyen, hogy szélesítsék ki a választójogot Poroszországban.
Vilmos császár persze nemcsak az orosz forradalom miatt lett engedékeny: április 6-án, nagypénteken beállt a német-amerikai hadiállapot, Wilson ekkor írta alá a hadiállapotról szóló proklamációt. Az amerikai képviselőház pedig 373:50 szavazattal döntött a háború mellett.
Egyetemi autonómia Oroszországban
Oroszországot az ideiglenes kormány igyekezett liberalizálni ezekben a napokban: 1917 áprilisában számos korábbi, polgári jogokat korlátozó tilalom feloldására készült az igazságügyi miniszter, Kerenszkij. Törvényjavaslatot készített elő, „amely minden osztály-, vallás- és nemzeti egyenlőtlenséget meg fog szüntetni” – írta a Pesti Hírlap. Lvov herceg pedig április 5-én közölte egy küldöttséggel, hogy az alkotmányozó országgyűlésre szóló választásokon a nőknek is lesz szavazójoguk.
Egy április 7-i hír szerint „a közoktatásügyi miniszter bizottságot nevezett ki a felsőbb oktatás reformjának keresztülvitelére. Az egyetemek autonómiát fognak kapni.”
Mindeközben Magyarországon…
Mindeközben Magyarországon az a Tisza István kormányzott, akinek a kultusza a 2010-es években erősödött fel itthon. Ő nem hajlott azonban a reformokra.
Fő ellenfele, a Függetlenségi és 48-as Párt élharcosa, Károlyi Mihály gróf ekkor követelte ismét az általános és titkos választójog bevezetését. Tisza egy ideig ellenállt, majd 1917 májusában, az ellene szervezett tiltakozó tüntetések hatására megbukott.
Titokban tanácskoztak a szocdemek
A Pesti Hírlap április közepén írt vezércikkéből egy korábbi, húsvéti (1917. április 8-9-ei) eseményre is fény derült: „Most került csak nyilvánosságra a tény, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt húsvét két napján titokban országos kongresszust tartott Budapesten, mely manifesztumszerű határozatában állást foglalt a béke, az orosz forradalom s a magyar demokrácia kérdéseiben.”
A lap szerint „Magyarország demokratikus átalakulása ép oly természetes folyománya a háború tanulságainak, mint nemzeti megerősödése. De a közvélemény egyikre sem lát hajlandóságot a mai párturalmi kormánytól, amely csak a régi szellemben akar tovább kormányozni. S amidőn szociáldemokratáink a politikai szabadság biztosítását, az egyesülési és gyülekezési jogot s a sajtószabadságot kérik, akkor nem exkluzív pártkívánságot, hanem rég hangoztatott nemzeti közóhajt fejeznek ki.”
A vezércikk szerint e „rendezetlen állapot valósággal komikus színt kapott most, mert a szociáldemokraták csak titkos kongresszust tarthatnak akkor is, mikor határozatukkal tulajdonképpen a központi hatalmak hivatalos álláspontját támogatták s mikor ezt az állásfoglalást tüntető nyilvános kongresszuson nem megakadályozni, hanem félhivatalosan rendezni kellett volna.”
A lap szerint „nem kell félni a sajtószabadság visszaállításától, ami alatt nem a tisztán katonai célzatú cenzúra eltörlését értjük, mert erre háborúban szükség lehet, hanem a Tisza-féle reakciós sajtótörvény hatályon kívül helyezését”. Jellemző a korabeli cenzúrára, hogy a cikk utolsó bekezdése, a kihúzott sorok helyén nagy fehér folt tátongott.
A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.
