Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Edouard Louis meleg, feminin kisfiúként nőtt fel Franciaország egy szegénynegyedében. Sérelmeit és régi énjét önéletrajzi könyvvel zárta le, célként azt is kitűzve, hogy azoknak is segít, akik őt bántották. A világsikerű könyvből készült darabot Budapesten mutatják be először színpadon. A szerzővel és a rendezővel, Rába Rolanddal az elnyomott munkásrétegről, az erőszakban felnövő meleg fiatalokról és a láthatatlan erőszakról beszélgettünk.
„Azt szeretném, hogy a könyv vagy a darab után az emberek dühösek legyenek, üvöltsenek. Az volt a célom, hogy az emberek lássák, hogy milyen gonosz ez a világ” – meséli Edouard Louis, aki ezt is tekinti az alkotás egyik lényegének: „Ne művészkedj, ne légy újságíró, ne politizálj, ha nem tudod felzaklatni az embereket.”
Edouard Louis Eddy Bellegueule-ként született Franciaország egy szegénynegyedében. Eddy olyannak született, ami zavaró volt mind szülei, mind egész környezete számára – meleg és feminin kisfiú volt.
A fiú végül ki tudott törni a szegénynegyedből és szép lassan, de biztosan Edouarddá változott. Az átlényegülés, az új én és új élet megtalálásnak egyik alapköve volt a Leszámolás Eddyvel című életrajzi regény, amelyben leírta gyerekkora minden megpróbáltatását, kezdve a kirekesztéstől, szexualitásának megrázó felfedezésén át egészen egy társadalmi csoport tagjainak helyzetéig, akik számára legtöbbször úgy látszik, nincs remény a normális életre.
A könyv az egész világon óriási sikert aratott, két éve Magyarországon is megjelent – akkor figyelt fel rá Orlai Tibor, aki márciusban a Jurányi Ház színpadán mutatja be Eddie megrázó történetét monodrámaként Nagy Dániel Viktor főszereplésével, Rába Roland rendezésében, Leszámolás velem címmel.
„Ez is egyfajta emberi katasztrófatörténet”
„A katasztrófafilm manapság sokak körében népszerű műfaj. Ez is egyfajta emberi katasztrófatörténet, ergo ilyen értelemben is lehet érdekes vagy vonzó. Megvizsgálhatjuk benne, hogyan megy tönkre valaki csak azért, mert annak született, aminek. Hogyan konfrontálódik ő saját magával, és a környezete hogyan konfrontálódik az ő 10-12 éves gyerektulajdonságaival” – mondja a készülő darabról a rendező.
„Azért vállaltam el, mert lehetetlennek tűnt, hogyan lehet ma Magyarországon – vagy bárhol a világon – egy ilyen történetet színpadra vinni úgy, hogy se szentimentális, se visszataszító ne legyen, hanem olyan, mint a regény: megdöbbentő és magával ragadó.”
A könyv sikere miatt Louis bejárta a világot – legutóbb az USA-ban, Chilében, Argentínában és Japánban volt a Leszámolás Eddyvel könyvbemutatóján. Bárhol jár, ugyanazt tapasztalja: a világ tele van erőszakkal és kirekesztéssel. Ennek tudja be a könyv sikerét Magyarországon is, ami végül színpadi adaptációhoz vezetett – előbb, mint szülőországában, rögtön Norvégia után.
„Franciaország hasonló problémákkal küzd: a szélsőjobboldal erősödése, a rasszizmus, gyűlölet – az a fajta valóság, amiről a könyvben is beszélek. Az a rasszizmusból fakadó erőszak, amelyről Kertész Imre is beszél, nem különbözik attól, amit leírtam a francia helyzetről. Megértem, hogy szeretik a könyvet Magyarországon, mert arról az erőszakról szól, amely láthatatlan alapját képezi az életünknek, ami mi magunk vagyunk.”
„A történet azokról a hangokról és sikolyokról szól, amiket sose hall az ember”
Franciaország szegénynegyedében felnőve Louis testközelből ismerte meg a közösségben rejlő erőszakot, a könyvben mégsem támadja azokat az embereket, akik őt világéletében bántották. Célja inkább az volt, hogy hangot adjon ezeknek az embereknek és felhívja rájuk a figyelmet: „A történet azokról a hangokról és sikolyokról szól, amiket sose hall az ember.”
Louis szerint a gyermekkorát megkeserítők éppúgy áldozatok, ahogy ő. Az pedig, hogy a szegénynegyedek lakóival senki nem törődik, Louis szerint nem csak az ő gyerekkorára vetett sötét árnyékot, de beleszól a világ alakulásába is.
„Anyám mindennap elmondta, hogy senki nem beszél rólunk, senki nem törődik velünk. Ez a kirekesztettség, hátrahagyottság erőszakba torkollik. Ezek az emberek keresnek valakit, aki legalább eljátssza, hogy képviseli őket, hiszen a kormány és a művészet nagy része mind-mind ignorálják ezeket az embereket, sose beszélnek róluk. És ezek az emberek szavaznak ma Trumpra vagy Marine le Penre, köztük anyám, az apám, a bátyám, mindenki.”
A színpadi változatban Rába maga is nagy figyelmet szentel a családnak. Ám míg a könyvben a szereplők a fejezetekben elszórtan bukkannak fel, az előadásban ez másképp lesz: „Mi közvetlenül egymás után, a darab legelején mutatjuk be, hogy milyen az apa és az anya háttere, honnan jöttek, kicsodák ők, és milyenek a főhős testvérei. Az ő történeteikből is kirajzolódik Eddy karaktere, illetve szerepe ebben a családban. A színpadi megvalósítás olyan megközelítésekre is lehetőséget ad, amiket a regényben nem, vagy nem így találunk meg.”
Louis szerint a színházi adaptációk is eszközök abban, hogy a világ jobbá váljon. Eddy egyre több országban találja meg útját a színház felé, így még több beszélgetést tud eredményezni azokról az emberekről, „akikről sose hallunk, akikről sose olvasunk, akik a maradékok, akiket hátrahagytak”. Hite szerint, ha ezek az emberek több szót kapnak és figyelmet, „nem fognak olyan gyűlölettel teli emberekre szavazni, mint Trump.”
„Mindez bárhol játszódhatna, illetve játszódik is”
Ám mind ha a könyvről, mind ha a darabról van szó, nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a történet középpontjában mégiscsak egy meleg fiú áll. Bár Louis élete minden bizonnyal heteroszexuálisként is nehéz lett volna egy szegénynegyedben, a könyv gerincét, az igazi megaláztatásokat szexualitása adja. Volt, hogy ez az erőszak látványos volt. De volt, hogy abszolút nem. Utóbbiról szól igazán Eddy története.
„Szeretném, ha az emberek látnák, hogy az erőszak egyik veszélye az, hogy legtöbbször láthatatlan. A szüleim nagyon ritkán mondták azt, hogy ’Te csak egy buzi vagy!’ vagy hogy ’Utálunk, mert buzi vagy!’. Legtöbbször inkább csak annyit mondtak, hogy ’Miért vagy te ilyen?’, ’Miért teszed ezt velünk?’, ’Ne légy nőies!’, ’Ne hozz már szégyent a családra!’. És persze ha megkérdezném a családomat, hogy volt-e arról benyomásuk, hogy erőszakosak voltak, azt mondanák, hogy nem, mert ’Csak kérdéseket tettünk fel!’, ’Csak mondtunk neked valamit!’ A Leszámolás Eddie-vel minderről a láthatatlan erőszakról szól, amit az irodalmon keresztül próbáltam láthatóvá tenni.”
Ezt az erőszakot máig átéli a legtöbb homoszexuális fiatal, szerte a világon – legyen szó Franciaország szegénynegyedeiről vagy akár Magyarország fővárosáról. Ezért is szól Rába szerint a darab a magyar közönséghez is:
„Világszerte sok hasonló kisfiú és kislány él, akik nagy szegénységben, a szüleik, vagy a helyi közösség szigorú elvárásainak súlya alatt próbálnak boldogulni. Ebben a konkrét esetben kulcsfontosságú tényező Eddy homoszexualitása, de valójában bármilyen másságról lehetne itt szó. A történet Franciaországban játszódik, nem is akartuk átültetni magyar viszonyokra, mert így is tökéletesen egyértelmű: mindez bárhol játszódhatna, illetve játszódik is.”
„Az LMBT-problémák mindenki problémái”
Kérdés, hogy miért nincs ezen nagyobb hangsúly napjainkban, sőt kérdés lehet az is, hogy mindezt miért nem teszik az LMBT-emberek közbeszéd témájává. Louis szerint viszont az LMBT-társadalmat igazságtalan lenne harcra szólítani, még ha az ő személyes harca kivételesen eredményes is: „Nem mi választottuk meg, hogy milyen világban élünk. Ezért nehéz az emberekre ráerőltetni a harcot. Egy olyan csatába küldik őket, amit nem ők választottak. […] Ha az emberek nem akarnak harcolni, megértem őket.”
Louis szerint éppen az akadályozhatja meg jogosan az LMBT-közösséget abban, hogy meséljen élményeiről, hogy már vannak élményei, amelyeket nehéz újra és újra felidézni. Ezen felül a harc alapvetően nem is csak a melegekre tartozik: „A heteroszexuális emberek pont annyira felelősek, mint az LMBT-közösség tagjai. Mondhatják néhányan, hogy az LMBT-emberek nem küzdenek eléggé, de az LMBT-problémák mindenki problémái. Sőt, nagyobb problémát kellene hogy jelentsen a heteroszexuálisok számára.”
„Amikor a szüleim egy könyvvel láttak, lebuziztak”
Louis szerint a szexualitás kérdése ma minden problémát és harcot átitat.
A könyv egyfajta posztmarxista üzenettel is bír, mondja félig nevetve, félig zavarban: szexuális forradalom nélkül nem létezhet az egyenlőségért folyó forradalom. A szexualitás ugyanis összefügg minden társadalmi osztállyal kapcsolatos dologgal. Minden osztálybeli identitás összefügg a szexualitással.
„Az apám számára igazi, munkásosztálybéli férfinak lenni azt jelenti, hogy visszautasítja azt a nőiességet, amit ő összeköt a polgári réteggel. ’Én nem vagyok olyan, mint a polgári férfiak, akik megcsókolják egymást. Én nem vagyok olyan, mint a polgári férfiak, akik keresztbe teszik a lábukat. Én nem vagyok olyan, mint a polgári férfiak, akiknek elég egy kis adag, mert a munkásosztálybeli férfiként nekem sok étel kell, amitől jóllakom’.”
Ez a hozzáállás sorsdöntő lehet. Louis szerint a családja férfitagjai férfiasságuk miatt mondanak ellent az iskolarendszernek és kerülik is el azt: „Mindez a viselkedés megakadályozza azt, hogy más legyen a sorsod, jövőd, életed. Ez az iskolarendszerhez való hozzáállás összefüggött a férfiassággal és a genderrel. Amikor a szüleim egy könyvvel láttak, lebuziztak.”
A harc eme arca ma már tisztán látszik és a XXI. század hozadéka. Példának a Black Lives Matter amerikai mozgalmat emeli ki, ami a feketék esélyegyenlőtlensége mellett ma már az LMBT- és genderkérdésekkel is komolyan foglalkozik.
„Az erőszak elleni harcnak sosincs vége”
Az irodalom Louis szerint nem egészen így működik. „Mostanában az a benyomásom, hogy a művészeteken, irodalmon belül egyre kevesebben beszélnek a társadalomról és a világról. Ha legitim akarsz lenni az irodalomban, nem szabad beszélned ezekről a dolgokról és az erőszakról, mert ha elköteleződsz, az támadássá válik. Minél kevésbé vagy elkötelezve a társadalom problémái iránt, annál legitimebb vagy. Ezt akarom visszafordítani, ebből akarok kitörni”.
Pedig harcolni kéne, hiszen a demokrácia ezen harcok árán lesz demokrácia. „A világ jobbá tétele egy olyan feladat, aminek sosincs vége. Újra és újra el kell kezdened. Jacques Derrida francia filozófus úgy határozta meg a demokráciát, miszerint annak sosincs vége, és ez a demokrácia középpontja. Akkor fogunk igazi demokráciában élni, ha megtanuljuk, hogy az erőszak elleni harcnak sosincs vége, sose fejezhetjük be.”
