„A gyönyörű nyílt tekintetű szereplők. Pont ezektől lesz zavarbaejtő azok számára, akik már képtelenek hasonlóan élni. ” (Egy Facebook-komment)

Már szinte hallom, hogy jaaaaj, mindig kell egy pár fanyalgó, hát miért nem lehet felhőtlenül örülni, ezeknek semmi se jó, sőt semmi se szent – de mégis azt mondom, hogy a 444-es Anarki kollégának mélyen igaza van, a Mindenki nem igazán jó film. Nem is rossz, egyáltalán nem, egy tehetséges kezdő gyakorlómunkájának főleg nem, de az Oscar-díj igen erős túlzás.

Elmondom, szerintem miért nem jó ez a film, aztán, hogy miért baj az, hogy ennek ellenére Oscart kapott.

Deák Kristóf a legjobb rövidfilmért járó Oscar-díjjal.

AFP / Frederic J. Brown

A Mindenki rajongói főként azzal szoktak érvelni, hogy nagyon hatott rájuk a film, esetleg felidézett gyermekkori élményeket, és egyetértenek az üzenetével. Ezeket értem, de egyik sem érv a film minősége mellett.

Nem érdekes, hogy kinek „tetszett”, és kinek nem. Az sem, hogy hatásos-e. Én a lehető legnyitottabb szívvel-szemmel néztem meg mindkét alkalommal, akartam, hogy vigyen magával. Készen álltam a katarzisra, és elérzékenyültem a végén én is: az ember nagyszerű és tehetséges gyerekeket lát, kristályosan csengő hangokat hall, a zsarnok leszegett fővel távozik, kinek ne szökne könny a szemébe?

Csak hát nem ettől jó egy film szerintem.

Bizony létezik olyan, hogy konkrét művészi teljesítmény, van objektíve jó, illetve gyenge alkotás, az ízlésünktől függetlenül. Őszintén szólva, azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretik a Beethoven-szimfóniákat, egyiket sem, pedig tudom, hogy tökéletes darabok.

Egy mű attól jó, ha például világossá teszi, aztán betartja a saját szabályait, ha a jelentésszerkezete konzekvens, ha hihető, ha minden apró mozzanata megokolt, és a mű egészét szolgálja. Egy tündérmesében megengedhetők az egydimenziós karakterek, esetleg a melodramatikus fordulatok, egy realista drámában nem.

Ez a film az első perctől realista dráma akar lenni, miközben sematikus, érdektelen karaktereket mozgat egy teljesen hamis helyzetben. Az igazi gyerekek nem így működnek, nem így viselkednek, nem így beszélnek (a felnőttek sem), a konfliktusok nem ilyen tempóban-módon keletkeznek és kulminálnak, egy kórus végképp nem működhet így, de még egy próba sem.

Mindenki / Meteor Filmstúdió

Itt van mindjárt a joviális igazgató bácsi (köpenyben!), aki azonnal felveszi a sok versenyt nyert kórusba az újonnan érkezett kislányt, merthogy Zsófika szeret énekelni. Mi van? A karnagy nénit (Szamosi Zsófia amúgy maximumot hozza ki ebből a szerepből, le a kalappal) meg sem kérdezi, de nincs köztük konfliktus, mert minek az.

Az osztály azonnal befogadja a kislányt, semmi bullying. A gyerekek világa – egy kis, kerettelen és tovább nem gondolt folyosói évődést leszámítva – éteri és steril. Kis körökbe állva tapsikolnak az udvaron, mindnek szép copfban a haja, senki nem irigy senkire. „Tetszik a karkötőd.” Zsófi és Liza pillanatok alatt összebarátkozik, és mikor maguk vannak, klasszikusokat hallgatnak rajongva, fejhallgatóval. Nyilván.

Nincsenek bemutatva a szereplők, nem tudjuk meg, miért váltott iskolát év közben Zsófi. Meghalt valakije, költöztek, váltak? A karnagy néni meghallgatás nélkül beállítja a kórusba, a többi új társával együtt. Merthogy többen is beléptek egyszerre, természetesen a legnagyobb és legfontosabb verseny előtt egy héttel. Próba után Erika néni futtában meghallgatja kislányt, majd lelki törést okozva közli, hogy tátognia kell. Még mindig nem tudjuk meg, miért ilyen fontos Zsófi számára az éneklés, azt viszont megtudjuk, hogy tisztán énekel, és szépen cseng a hangja, amitől végképp értelmetlenné válik a tátikáztatás.

Nem tudjuk meg, mi az a fészer, ahová a kislány rendszeresen elhúzódik. Történt ott valami? Vagy a szimbóluma valaminek? Senkinek fel nem tűnik, hogy a kórus negyede nem énekel, amíg nem jelentkeznek.

A tanárnő azt gondolja, nyilván, hogy a szakértő zsűri sem vesz észre semmit a csalásból. És aztán, végre-valahára, jönne a dilemma. Vita a pro- és az antagonista, Liza és a tanárnő közt arról, hogy mi igazságos és mi nem. Na, ezek már valós kérdések! Itt kezdtem nagyon szurkolni.

Erős, győztes csapatot csak a legjobbakból lehet csinálni egyrészt - no child left behind másrészt. Mi lesz ebből?

Semmi. A film kihagyja az egyetlen ziccert, amit megadott magának: megóv minket attól, hogy elkezdjünk töprengeni, ellenben az arcunkba tol egy melodramatikus fordulatot. A legfájóbb az egészben, hogy ezt maga Zsófi, az áldozat találja ki, és pillanatok alatt meg is szervezi. Ettől kezdve a sztori nem hagy kétséget, hogy a gyerekek nem hagyják annyiban, valami történni fog, és egyáltalán nem nehéz kitalálni, hogy mi lesz az, vagyis oda a feszültség.

„Rohadékok.” Ez talán a legrosszabb mozzanat a filmben. Erika néni lerohadékozza a némán tátogó gyerekeket, amivel lemoshatatlanul a gonosz boszorkány bélyegét üti saját karakterére. Meg sem kell próbálnunk őt megérteni. Ő az elnyomó hatalom, akivel szemben a nép, vagyis a gyerekek, győztek. Fölzeng a dal, peregnek a könnyek, hiszünk a szeretet és az összefogás erejében, és vége.

Vimeo

A legtöbb ismerősöm szerint nagyon boldognak kéne lenni most. De én akkor lennék boldog, ha nem egy középszerű tézisfilm nyerte volna az újabb magyar Oscart.

Lehetett volna ez a film jó is akár, kicsit több munkával. Ha mondjuk, vívódnunk kéne kicsit, és a sztoriba helyezkedve vitatkozhatnánk, hogy kinek is van igaza. Erika néninek? Hiszen ő a legjobbat akarta kihozni a csapatból. Baj ez? Vajon miért szólal meg tökéletes kórus a film végén, amikor mindenki énekel? A szeretet és az összefogás ereje művel ilyen csodát? Sajnos, nem. Tehetséges énekesek kellenek hozzá, és egy kiváló karnagy precíz és állhatatos munkája. No de ezt a megoldást nem a film kínálja, hiszen a karnagyot most rugdaltuk le a színpadról... nem kell a tehetség és a kitartó munka, nem kellenek érdemek a sikerhez, csak  a szeretet.

Hamis, hamis a velejéig.

Hangzanak olyan érvek is, hogy az Oscar már csak ilyen, trendeket díjaznak inkább, mint a filmművészet örök érvényű alkotásait. Nyálas, szájbarágós halivúdi fílgúd mozit kel csinálni ahhoz, hogy az ember Oscart nyerjen.

Biztos van olyan is, hogy nyálas, szájbarágós és oscaros, de azért, könyörgöm: Búcsú a fegyverektől, Kabaré, Deliverance, Ördögűző, Suttogások és sikolyok, Tess, Kínai negyed, Taxisofőr, Keresztapa, Mephisto, Szarvasvadász, Annie Hall, Dr. Strangelove, Éjféli cowboy, Saul fia, Hálózat, Francia Kapcsolat, Apokalipszis most, Nincs Bocsánat, Nagymenők, Síró játék, Fargo stb.

Az Oscar-díjazott filmek többsége igenis a filmművészet csúcsát jelentő, örök érvényű, lélegzetelállítóan színvonalas alkotás.

Egy középszerű filmnek Oscar-díjat adni kifejezetten káros. Főleg, ha az alkotó kezdő. Azt kellene mondani egy ilyen filmre, hogy rendben van, kedves Deák Kristóf, szép munka, lehet belőled igazi filmes, csak gyúrjál még, hajrá! Nem pedig kezébe nyomni az aranyszobrot.

Mert ez pontosan olyan, mint a díjnyertes kórusba beállítani valakit, akinek nem elég jó még a hangja.

Itt az Oscar-díjas Mindenki, nézze meg!

Ajánlom a díjat azoknak, akik jobbá tehetik a világot: a gyerekeknek - mondta Deák Kristóf, a Mindenki rendezője, aki első Oscar-jelölését váltotta díjra. A rendező a felesége, a film producere, illetve a tanárnőt játszó Szamosi Zsófi jelenlétében vette át és köszönte meg a díjat.