Bárkinek van az Oscar-díjas filmben bemutatott történethez hasonló iskolai élménye. Szakértők szerint a kizárólag a versenyre építő iskolarendszerben az a „normális”, hogy ellenvetés nélkül elfogadják a gyerekek és a tanárok is a sokszor lélekölő játékszabályokat.
„Fiam általános iskolás, hatodikos. Pénteken mindenkinek le kellett írnia 2 fiú és 2 lány nevét, akik szerinte a legrosszabbak. Akik a legtöbb szavazatot kapják, azokat nem viszi osztálykirándulni. Ja, és ezt névvel kellett leadni. Holnap fogja felolvasni, ki kire szavazott. Az osztály tanulmányi átlaga 4-es fölötti, nem rosszak, csak serdülnek” – hétfőn írta be egy oktatási csoportba ezt a sztorit egy szülő, kérdezve a csoport tagjait, mit tud tenni ilyen esetben.
A friss Oscar-díjas Deák Kristóf még januárban idézte fel a hvg.hu-nak a filmje után kapott visszajelzéseket. Mint mondta, nagyon sokan reagáltak úgy, hogy ők is átéltek hasonló történetet gyerekkorukban. „Hallottam például egy filmes lányismerősömtől, hogy náluk középsuliban a rajztanár volt kegyetlen és maximalista, ezért mindenkinek lerontotta az átlagát. Mivel készültek a felvételire, fontosak voltak a jegyek, rettegtek ettől a tanártól. Ez a lány azonban tehetséges volt rajzból, ezért fogta magát, és minden egyes osztálytársa helyett rajzolt valamit, minden órára. Annyira jól rajzolt, hogy nem lehetett rossz jegyet adni rá.”
Az iskola egy dohos múzeum
A film sikerét részben maga a rendező is a pozitív végkicsengésben látja, illetve abban, hogy az egybevág a mostani korszellemmel, a világpolitikában zajló folyamatokkal. „Furcsa ilyet mondani egy gyerekfilmről, de egy csomó embernek a jelen világpolitikai eseményeit, például az oszd meg és uralkodj elv térhódítását juttatta eszébe a történet” – emelte ki.
De ha csak a szorosan vett témájánál, az iskolánál maradunk, akkor is megdöbbentően aktuális a Mindenki. Noha a rendszerváltás környékén játszódik, mindez tulajdonképp fel sem tűnik. Ha a jelmezeket, kellékeket maira cserélnénk, akkor pontosan bemutatná, milyen is a 2017-es magyar iskola. Ma is ugyanilyenek a folyosók, a padok, a tábla – a magyar iskola gyakorlatilag egy dohos múzeum –, az iskolán kívül egy sokkal pörgőbb világban élő, a digitáliát természetesnek megélő gyerekek számára.
Ami ennél is ijesztőbb, hogy nemcsak a díszlet maradt meg egy sok évtizedes állapotában, hanem a tekintélyelvű rendszerében, a versenyre épülő módszertanában is.
Egymás ellen hangolja a diákokat a rendszer
Az Alternatív Pedagógusképző Műhely vezetője, Czike Bernadett úgy véli, a film arról szól, milyen légkör van az iskolában, arról, hogy a gyerekeket egymás ellen hangolja a rendszer. „Nem a tanárok ilyen kivételesen rosszak, hanem a rendszer olyan, ami egymás legyőzésére hajtja a diákokat.”
Szerinte azzal, hogy a filmbeli problémát végül is közösen, együttműködve sikerül a gyerekeknek megoldaniuk, bizonyos értelemben a Magyarországon szórványosan – főleg az alternatív iskolákban – használt kooperatív tanulást hangsúlyozza. Az ugyanis a versengés, egymás legyőzése helyett az együttműködést preferálja, ahol az a feladat, hogy egymást segítsék a gyerekek.
„Fő alapelve az építő egymásrautaltság, ami tökéletesen ellentmond az iskolák működésének. Ez utóbbiban ugyanis abban érdekeltek a gyerekek, hogy a másik lehetőleg ne tudja az anyagot, mert akkor tud ő érvényesülni.”
Czike azt mondja, a filmben abszolút „normálisan” (azaz a rendszernek megfelelően) viselkedtek a gyerekek és a tanár is. Akkor borult föl ez a „normális” működés, amikor a gyerekek kiálltak egymás mellett. Ez a kiállás nem illett a rendszerbe. A kooperatív tanulás arról szól, hogy a rendszert olyanná kell tenni, amiben egy tanár nem mondhat olyat egy gyereknek sem, hogy „neked nem szabad megszólalni, mert nem vagy elég jó”.
Beteggé tesz az állandó verseny
Pedig a mai iskolában nagyon sok ilyen történik, „mert ebben a rendszerben ilyeneknek kell történnie”. Ezért van az, hogy mindenkinek van a filmbéli helyzethez hasonló története (ld a fent idézett „jelöld meg a két legrosszabb tanulót” esetet), ha visszaemlékszik az iskolás éveire.
Czike szerint ezek a rossz emlékek általában valamilyen versenyhelyzettel, teljesítménnyel kapcsolatosak, amikben az adott egykori diák nem volt jó. „Különösen fájó lehet az emlék, ha a társak is részt vettek abban, hogy őt lenyomják. Márpedig a rendszer arra készteti a többieket, hogy részt vegyenek ebben.”
A rendszert kell úgy alakítani, hogy ne tudjanak megvalósulni ezek a történetek – szögezi le Czike Bernadett, és idézi a magyarul is hozzáférhető Spencer Kagan-kötetet. A kooperatív tanulás amerikai „atyjának” az volt a tapasztalat, hogy nem az iskolák által a tengeren túl is erőltetett versennyel, hanem épp azzal lehet előrébb jutni, ha valamit együtt csinálnak, ha összeállnak a diákok egy cél érdekében. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs szükség a közoktatásban a versenyhelyzetekre, csak nem szabadna, hogy ennyire döntő túlsúlya legyen.
Az egyik tanítványának gyerekkori nyári tábori emlékét idézi. „Minden reggel szobavizit volt, és pontozták a tanárok, mennyire van rend, mennyire vannak bevetve az ágyak. Az egyik lány éjjel bepisilt, így nem volt rendben az ágya. Lepontozták a szobát. Ők ezek után megpofozták a társukat emiatt. Ma nagyon szégyelli ezt a történetet.”
Czike szerint az állandó versenyre alapuló szellemiség beteggé teszi még a normális embereket is.
