Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Úgy mesélt magáról, mintha valakit a háta mögött beszélne ki. Ez volt az egyik fegyvere, és persze az a gyilkos humor, amellyel a hollywoodi belterjességet, az alkohol- és drogfüggőséget, megannyi szerelmi csalódást és egy életre szóló terhet, a Leia hercegnő-szerepet is túl lehetett élni. Egészen 2016. december 27-ig.
Carrie Fisher utolsó szerepét a Catastrophe című sorozatban játszotta, a széria új, harmadik évadának forgatása nem sokkal halála előtt ért véget. A felvételeket még senki sem látta, kivéve a sorozat rendezőjét, producerét és két főszereplő-íróját, Sharon Horgant és Rob Delaneyt. Utóbbi kettő olyan cikkekben búcsúzott a színésznőtől, amelyekre maga Fisher is biztosan áldását adta volna – semmi patetikusság, csak némi humorral átitatott életszeretet.
Hiába lesz benne ugyanis Carrie Fisher a Star Wars VIII-ban, a Catastrophe az igazán méltó búcsúja a képernyőtől. Az a sorozat, amely szellemiségében és humorában is abszolút passzolt a szívinfarktus után elhunyt színésznőhöz. Emiatt nem is csoda, hogy mindkét alkotó remek szövegben búcsúzik az ikontól, aki idővel a barátjukká vált. Horgan és Delaney (akik saját keresztnevüket használják a történetben is) egy középkorú párt alakítanak a szériában, amely úgy vállal közös gyereket, hogy néhány vad éjszakán kívül alig találkozott.
Teszik mindezt öniróniával, élhetővé téve a kívülről nézve mindennap rájuk leselkedő teljes katasztrófát. Ismerős helyzet ez a Rob fontoskodó, kínos telefonbeszélgetésekre specializálódótt anyja (Mia) szerepében feltűnő Carrie Fishernek, akinek életére nyugodtan el lehetne sütni a katasztrofális szót. A színésznő azonban abban volt mesteri, hogy a saját és környezete sorozatos kudarcait, hibáit elmesélhetővé és ezáltal szórakoztatóvá tette.
„Annyira eredeti volt, hogy az már szinte veszélyesnek számított. Veszélyes is volt igazából. Mert nem vett részt a színlelésben. Azt mondta, amit gondolt, és ez sokszor visszaütött egy olyan iparágban, ahol ezt nem mindig szívelik” – jellemzi őt Sharon Horgan, aki szerint Fisher mellett egyszerűen nem volt helye a bullshitnek. Jellemző az is, hogy Horganék egy díjátadón szemelték ki Fishert a szerepre, beszédei ugyanis eseményszámba mentek. A szokásos benyalás helyett kegyetlen humorú, a díjátadók csillogását teljesen idézőjelbe tevő beszédeket mondott. Ez érződik leghíresebb alázásaiból is, George Lucas és Harrison Ford életműdíjának átadóján, amikor az alanyok tényleg félhettek kicsit, mit is mond róluk Fisher.
Sharon Horgan búcsúja:
Ahhoz, hogy ez a csípős humor és irónia ne tűnjön arroganciának és beképzeltségnek, Fishert saját monodrámájából, a könyvformátumban is megjelent Wishful Drinkingből (Vágyivászat) érthetjük meg jobban, ahol saját életének megannyi tragédiájába úgy vezet be minket, hogy azt hihetjük: akár mi is lehetnénk Carrie Fisher.
Ez az előadásában is alkalmazott módszer a színésznő legfontosabb védekezési mechanizmusának tűnik, hiszen úgy teregeti ki a szennyest magáról, mintha csak egy idegenről beszélne. Csak előadása végén tűnik fel, hogy a show-t is úgy építette fel, ahogy neki sikerült kimásznia a gödörből. Kívülről nézett végig egész életén, és idézhető egysorosokban bővelkedő sztorikkal halad gyerekkorától egészen a jelen felé. Mindezt olyan körítésben, mintha csak a nappalijában fogadna minket.
A Wishful Drinkingben Fisher a családtagjairól, Hollywoodról, a Star Wars-univerzumról, a húszas éveiben diagnosztizált bipoláris zavaráról is úgy mesél, mintha csak arra kérték volna fel: írjon kőkemény szatírát egy sztár életéből. Mondjuk milyen is lehet egy előadás, amely egy olyan sztorival indul, hogy egy férfi holtan ébred Fisher ágyában?
Fisher semmit és senkit nem hagy ki a felsorolásból: megkapja a magáét például a hollywoodi belterjesség, amelynek ő is az egyik „terméke”. Amerika álompárjának gyerekeként, a musical-színésznő Debbie Reynolds és az énekes Eddie Fisher lányaként (az ötvenes évek Brad Pitt–Jennifer Aniston vagy –Angelina Jolie párosa) luxusban és rivaldafényben nőtt fel. De azt is hamar megtanulta, hogy az amerikai filmipar családfáit, a válásokat, házasságokat, gyerekeket még szemléltető ábrán sem biztos, hogy követni lehet.
De saját házasságait sem kíméli. Az például kifejezetten hátborzongató, amikor első férje, Paul Simon Fisherről írt, nem épp felhőtlen dalait játssza be az előadás közben. Hogy aztán akkor forduljon súlyos tragikomédiába a stand-up, amikor a második férjről kiderül, valójában meleg, és egy férfiért hagyta ott a színésznőt.
Ezt a különleges gyászjelentést írta magának Carrie Fisher
Legkésőbb márciusig, vagyis szűk két hónapon belül meg kell találnia a kormányzati kommunikációs stábnak azt az intézkedést és a hozzá kapcsolódó új hívószót, amelyre a 2018-as választási kampányát építheti a Fidesz.
Voltaképp a teljes stand-up fantasztikus egysorosok gyűjteménye (a cím is innen), de közben az is világosan kiderül, akármennyire is szerette ekézni élete során szüleit, valójában szoros, szerető kapcsolatot ápolt velük. Ez leginkább a róla és anyjáról, az őt egy nappal túlélő Debbie Reynoldsról szóló dokumentumfilmből (Bright Lights) derül majd ki.
És persze nem maradhat ki a monodrámából, a Star Wars sem, amelyről Fisher elég szemléletesen mutatja meg, mennyire tárgyiasította őt egész életére az a bizonyos szerep, amely hát valljuk be, bármennyire is szeretjük a galaxist, nem színészlegendát, hanem egy űrbabát csinált Carrie Fisherből.
Igazán halála után derült ki az is, mennyi embernek adott erőt azzal, hogy nyíltan vállalta függőségét és mentális problémáit. Még olyanok is felkapták rá a fejüket, akik életükben egy percet sem láttak a Star Warsból. „Egy mentális zavarral küzdő nő volt, aki harcolt az ellen, hogy hisztérikusnak, hisztérikának mutassák. Nem az aranybikinije vagy a híres szülei miatt, hanem a tehetségének és képességeinek, na és persze a szépségének, elszántságának és kedvességének köszönhetően lett sikeres” – írja róla Hannah Jane Parkinson, aki szerint Fisher elérte, hogy a hasonló betegségben szenvedők ne érezzék magukat egyedül.
Hogy mennyire komolyan vette ezt a feladatot, azt jól jelzi, hogy nemrég vendégszerzőként tűnt fel a The Guardianen, ahol az olvasók kérdéseket tehettek fel neki. Rendkívüli sorozat lehetett volna ebből, mert Fisher remekül írt, nem véletlenül tudhatta barátai között például Salmon Rushdie-t. A beköszönő szövegében például, szinte pár sorban tökéletesen leírta életét, és szerepét:
„Elég mókás, de – drogfüggőség, celebházasság, mentális zavar, válás, sokk-kezelés, szívfájdalom, gyerekkor, anyaság, szomszédság és mindenféle ság után – úgy alakult, hogy (a hetvenhez közelítve) boldog ember lettem (képzeljétek csak el!). Egy ember, aki elég szép adagot kapott nehéz és keserű tapasztalatokból. Idővel elkezdtem odafigyelni magamra, jegyzeteltem, és könnyedén elfelejtettem a felét annak, amin keresztülmentem. De a másik felébe szívesen beleásom magam, hogy elétek tárhassam.”
A Wishful Drinking-előadásról készült film regisztráció nélkül, ingyenesen elérhető januárban az HBO GO-n.
"Nem tudom szavakkal kifejezni" - Carrie Fisher lánya megható üzenetben búcsúzik családtagjaitól
Először szólalt meg nyilvánosan Billie Lourd, miután két nap alatt elvesztette édesanyját, Carrie Fishert és nagyanyját, Debbie Reynoldsot.
