Év végén zárni szoktunk, mintha életünk egy bolt lenne. Vagy egy másként menthető fájl: 2016javdoc. Rich text formátumban – ha már. Áttesszük egy másik mappába. Írás- és olvasásvédett lesz. Visszanézünk, mintha az időnek tere lenne és valami tárgyszerűen belátható a múltból, a megtörténtből. Standolunk mielőtt túllépünk az idei kocsmán. Az év gólja, könyve, filmje. Az év felfedezettje. Az év halottai. (A HVG összeállítását mindazon közéleti szereplőkről, akik 2016-ban elmentek, itt nézheti meg.)

Gyorsabb lett a gyász és azonnal megosztható. Egyre hamarabb kapunk hírt arról, hogy mi történik valahol máshol. És ez a valahol máshol a mi közelünkbe kerül azonnal. Ott lesz a falunkon. A halál is live. Július 14-én öt körül egyedül voltam bent a Magvetőben. Aznap olvastam el Megyesi Gusztáv utolsó kötetét. Életem egyik legrövidebb telefonbeszélgetése után lett egy nagyon hosszú másfélórám magamban a még nem nyilvános hírrel hogy délután meghalt Esterházy Péter. A hírrel, amit nekem kell megszövegezni. Képet keresni hozzá. Egyeztetek a családdal, hogy meddig tarthat az a kegyetlen-kegyelmi idő, amíg együtt lehetnek a rájuk boruló külső gyászhullámok előtt. Gépemen tucatnyi megnyitott ablak. Közben meg belülről offline vagyok. Mint egy újrafordított Camus-mondat. Mindig egy következő lépésre összpontosítok. Most ér véget egy hosszú és lassú zuhanás. Egy huppanás. Napra pontosan egy évvel korábban 2015. július 14-én áthívott Dávid Anna hogy valamit el kell mondania, éppen ültem volna le a fotelbe, még a levegőben voltam, amikor megtudtam. Most ültem le. Hét óra háromkor teszem ki a Magvető fb-oldalára. Ösztönösen frissítek. Olvasva a hírt elbőgöm magam. Kívülről látom. A facebook – a magánszférák közössége – egyetlen mozgó EP-palimpszeszt lesz ezen az estén. Világítanak a betűk. Nizza borzalmas híre csak kora reggel jut el hozzám. Így ékelődnek össze, szorulnak egymás alá az idei év halálpillanatai.

Mint egy sakktábla, amin csak feketemezők és csak feketebábuk vannak. Néma h-lépések. Kertész Imre halála után virrasztás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Esterházy olvas először. A Sorstalanság első bekezdését és A néző utolsó mondatait. Keretben az egész. Aztán a Fiumei úti Sírkert: Esterházy beszéde és Kocsis Zoltán zongorázása. Befejezett szonáta. Egyetlen kép. Kocsis intenzív jelenléte Réz Pál búcsúztatásán június derekán. Július 15-én újabb virrasztás a PIM-ben. Esterházy ezúttal mindenütt ott van csak itt nincs. A jelen idő paradigmája is ilyen, mintha azzal feleleveníthető lenne. Könnyhét. Azon a pénteken jelent meg az utolsó interjú Szegedy-Maszák Mihállyal. Pár nappal később ő is meghalt. Az utolsó könyv, amit elolvasott, a Hasnyálmirigynapló volt. Hogy ez szimbolikus, sorsszerű vagy pusztán a véletlen egyezése? Hajlamosak vagyunk jelképet látni ezekben a kapcsolódásokban. Leonard Cohen halálhírének a bejelentésekor komolyan megindultak a spekulációk, hogy Donald Trump váratlan diadala után szakadt meg Cohen szíve. Később derült ki, hogy Cohen napokkal az elnökválasztás előtt meghalt, csak a temetés után lett nyilvános a hír.

Képeket rögzítő emlékezetemnek Cohen haláláról egy marosvásárhelyi szálloda szobája ugrik be, kora reggel még szemüveg nélkül böngészek a telefonomon. Így lesz köze Cohennek Marosvásárhelyhez. Pavarotti halálát anno egy berlini S-Bahn állomáson tudtam meg. Susan Sontagét a Stephansplatz aluljárójában. Február ötödikén a Keletihez futott be a négyes metró, amikor jött a telefon hogy meghalt egykori kollégám és íróbarátom Kőrösi Zoltán. Aznap néztem volna meg elővetítésen Kamondy Zoltán filmjét, de nem volt erőm, nem volt kedvem. Bő hónappal később az ő halálára ébredtem. Náluk a hirtelenség volt a sokkoló, a filmszakadás. Bud Spencer halálában talán az, hogy ezúttal nem álhír kering. Ezzel együtt megdöbbentő volt látni az Olasz Nagykövetség előtt mécsest gyújtó korombeli, fájdalmasan zokogó férfit, akit barátnője vigasztal. Mintha ezerszer visszatekert VHS-szemcsés gyerekkora végét siratta volna.

Vannak halálok, amelyek rögtön mélyebbre süllyednek a memóriában. Hogy Umberto Eco idén halt meg, arra nem is emlékeztem. (Igaz arra se hogy Dario Fo vagy Edward Albee még élt egyáltalán.) Ugyanakkor az, hogy Eco is 2016-ban halt meg, akárcsak Elie Wiesel, fontos eleme annak a félelemnek és baljóslatú sejtésnek hogy az idei esztendő humanista világkultúránk, megszokott civilizációnk zárórája. Hogy valami nagyon más, korábban ismeretlen jön. Erre a sikolyszerű kérdésre nem tudok, nem akarok válaszolni. Sok minden tart január 1-től december 31-ig, a halál időszámítása nem tartozik ezek közé. Szökőnapok, amelyek elviszik életünk fontos embereit és részeit úgy, hogy közben a hiányok maradnak itt. Azokat tudjuk elbeszélni, amíg van hozzá közös nyelvünk.

A szerző a Magvető szerkesztője