Nem csak pályafutása elmúlt tíz évének, hanem teljes dalszerző-énekesi munkásságának egyik legmegkapóbb lemezét jelentette meg a 82 éves kanadai művész. Pályaképbe oltott lemezkritikánk.
"Készen állok, uram", énekli lemeze címadó dalában Leonard Cohen. Sem ez a vallomás, sem a The New Yorkernek adott interjújában elhangzott – azóta sajtószerte idézett – mondata ("Készen állok a halálra"), sőt a néhai szerelmének, a So Long Marianne című dalt ihlető, haldokló Marianne Ihlennek küldött búcsúüzenet ("Tudom, hogy annyira szorosan mögötted állok, hogy ha kinyújtod a kezedet, megérintheted az enyémet") sem giccses vagy inadekvát – egy méltóságteljes, 82 éves ember szavai ezek.
Egyébként pedig, ha valóban ez a most megjelent Cohen-lemez lenne a veterán kanadai dalszerző-énekes utolsó műve, azt mondhatnánk, igen csak méltó volt a zárás. Az október 21-én kiadott You Want It Darker azonban nem csak a visszatérése óta eltelt évek legjobb lemeze, hanem talán fogalmazhatunk bátrabban is: teljes pályafutása egyik legegységesebb, legerősebb lemeze ez a dalgyűjtemény.
Persze, ami a búcsút illeti, lassan a testtel, Leonard Cohen a hírek szerint már egy következő lemezen, egy kamarazenekaros albumon töri a fejét. Amúgy is: szinte tini a 90 esztendősen a visszatérést tervező rock and roll-legendához, Chuck Berry-hez képest.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
A lengyel-litván zsidó származású Leonard Cohen a könnyűzenetörténet egyik legfontosabb dalszerző-énekese, ugyanaz a liga, mint John Lennon, Paul McCartney, Bob Dylan, Neil Young, Lou Reed, Bob Marley, Tom Waits, David Bowie, Nick Cave és még néhányan.
Viszont, tegyük hozzá, ő az a nagyon fontos dalszerző-énekes, akinek mindig is a legkevesebb köze volt a rockzenész-, a rocksztár-, a rockelőadó-zsánerképhez. Persze, hiszen nem is zenésznek, hanem költőnek, írónak készült (első kiadványa éppenséggel egy verseskötet volt, az 1956-os Let Us Compare Mythologies, bemutatkozó nagylemeze, a Songs Of Leonard Cohen bő egy évtizeddel később, 1967-ben jelent meg). Olyan, az is maradt a mai napig: egy költő a színpadon. Pályafutásáról két évvel ezelőtt itt írtunk részletesebben.
Amikor 2004-2005 körül, a Dear Heather című albummal, majd a zenei világ tisztelgését összefoglaló Leonard Cohen: I'm Your Man című koncertalbum-film-projekttel (benne többek közt Nick Cave-vel és a U2-val) a már akkor is jócskán veterán dalnok elköszönt (és a zenei világ is elköszönt tőle) egy itt-ott hullámzó színvonalú, de szinte hibátlan életművet hagyott hátra, számos kifejezetten monolitikus, emblematikus albummal.
Ekkor kevesen gondolták, hogy három évvel később Cohen ismét a színre lép. Ehhez persze az kellett, hogy menedzsere ötmillió dollárral megrövidítse kliensét, s, hogy ennek következtében Cohen anyagi helyzete vészesen megbillenjen. 2008-ban turnéra indult – úgy volt, hogy még abban az évben fellép a Sziget Világzenei Nagyszínpadán, de az utolsó pillanatban visszamondta a budapesti koncertet, mely aztán egy évvel később az Arénában jött össze.
Az elmúlt években a számos (mit számos: rengeteg, összesen nyolc) kiadott koncertlemez, válogatásalbum és box set-kiadvány mellett eddig két sorlemezt jelentetett meg. A 2012-es Old Ideas az akkor 77 éves Cohen addigi legsikeresebb amerikai lemeze lett, míg a minimálra hangszerelt bluesos, country-s, gospeles Popular Problems című albumot (a cím a fanyar Cohen-humor újabb csodás megnyilvánulása) az a Patrick Leonard gondozta, akit a világ nagyobbik része a klasszikus, nyolcvanas évekbeli Madonna-albumok producereként ismer.
Ahogy ezt a két évvel ezelőtti nagylemezt, most az új album beharangozó címadó dalát is születésnapján, szeptember 21-én jelentette meg Leonard Cohen. A You Want It Darker című dallal együtt az azonos című nagylemez borítóját is megismerhettük, ami azért érdekes, mert, és ezt már persze a teljes lemez ismeretében mondom, ritkán érezhetjük a kép, a dalok és a dalokhoz gondolt keret ennyire tökéletes, nyilvánvaló, s persze mégsem erőszakkal a fejünkbe beletuszkolni gondolt egységét.
Cohen, a már megismert-megszokott szelíd mesélő, ezen a bizonyos értelemben valóban fekete-fehér, takarékosan (dobgépre, billentyűszőnyegre, kamarazenekarra, és kevéske gitárra) hangszerelt, de valójában nagyon is zenei, nagyon sok rétegű, nagyon árnyalt, ráadásul minden újabb hallgatáskor újabb és újabb réteget feltáró lemezen nem csak a dolog narratív értelmében mesél, hanem amúgy is. Nem nagyon énekel, inkább csak elmondja, eldörmögi a történeteit, meg a vallomásait. A legfontosabb dolgokról dalol, életről, halálról, szerelemről, az útról – mindezeket összegezve, a számvetés igényével; persze miről és hogyan is énekelhetne valaki az ő korában, ráadásul olyasvalaki, aki ötven, sőt ha az író pályát nézzük, hatvan évvel ezelőtt is a legnagyobb és legbanálisabb kérdésekre kereste a választ.
Az album – amelyet egyébként Cohen dalszerző-énekes fia, Adam Cohen gondozott producerként, s melyen lánya, Lorca Cohen gyermekének biológiai apja, a nagyszerű énekes, Rufus Wainwright is vendégszerepel – a címadó dal elejének angyali karával indít, és egy letaglózóan gyönyörű kamarazenekari dallal (String Reprise/Treaty) zárul (mely, ha minden igaz, át is vezethet minket Cohen tervezett új kamarazenekari lemezéhez), menet közben pedig többször is felvillantja a fény és a sötétség örökérvényű motívumait.
Annyian és annyiszor locsognak a popzene és a szakralitás viszonyáról – ha érdekli őket, mi is az valójában, íme, itt ez a lemez.