hvg.hu: Hallgatja mostanában a Petőfi Rádiót?

Horváth Gergely: Megpróbáltam.

hvg.hu: De nem ment?

H. G.: Nem. Ez már nem az én világom.

hvg.hu: Addig végig az ön világa volt, amíg el nem jött a rádiótól?

H. G.: Egy éve alapvető váltás volt a rádióban, ekkor váltottak le engem is a rádió éléről. De már azt megelőzően is hordoztunk egy régen húzódó problémát az adó szerepéről. Három lehetőségünk volt. Vagy visszahúzódunk ahhoz a markáns, a progresszív zenéket felvállaló és bemutató profilhoz, ami az indulást jellemezte, vagy elfogadjuk azt a pengeélen táncolást a mainstream és a progresszív zenék között, ami felé egyébként akkoriban haladt a rádió, vagy hogy egy kifejezetten mainstream rádiót valósítunk meg. Ez elvileg egy szakmai kérdés volt. Végül az MTVA ez utóbbi változatot valósította meg. Ma ezt hallhatjuk a Petőfin.

Horváth Gergely

Fazekas István

hvg.hu: Erre utalt a május végi Facebook-bejegyzése, amiben a távozása okaként azt írta, nem tudtak megegyezni a vezetéssel a rádió koncepciójáról?

H. G.: Igen. Tavaly szeptemberben már volt egy háromfordulós, szűkebb körű egyeztetés a menedzsmenttel azokról a lehetséges irányokról, amiket az előbb vázoltam. Végül a mainstream mellett döntöttek. Ezzel a Petőfi zenei vállalásából jelentősen le kellett adni.

hvg.hu: Az előbb kicsit mosolygott, amikor azt mondta, hogy az irányváltás szakmai kérdés volt. Ahhoz mennyi köze volt a döntésnek, hogy reagálni akart a közszolgálati rádió a rádiós piacon várható átrendezésekre?

H. G.: Lehet egy ilyen olvasata az átrendeződésnek, de én ilyen szakmai beszélgetéseken nem vettem részt. Mindenesetre tavaly októberben hétköznaponként egymillió embert ért el a Petőfi Rádió, és orientáló adónak számított. Ha az a döntés született volna, hogy bár más irányt vesz az adó, ugyanakkor a zenei vállalása (a magyar progresszív popzenei szcéna hatékony megjelenítése és támogatása) a közszolgálaton belül valamilyen formában megmarad, az még vállalható lett volna számomra. De erről nem volt szó, és ez is közrejátszott a távozásomban. Pedig a bátor megoldásra vannak jó példák. A BBC Radio One, amikor túlnőtte magát, és az volt a vád, hogy az adófizetők pénzén csinál egy kereskedelmi rádiókkal versenyző adót, akkor betett néhány undergroundnak számító dalt rotációba. Ez ugyan visszavágta a hallgatottságot, de inspiratívan hatott a zenei szcénára, ráadásul e dalok közül több idővel bekerül a mainstreambe is. Ez egy állandó hullámzás, amit a közszolgálat felől fel lehetne vállalni. Szerintem ez lett volna ideális. Én úgy látom, most a 2007-es vállalások teljes lebontása zajlik.

hvg.hu: Végül is ön állt fel, vagy kirúgták?

H. G.: Megegyeztünk közösen.

hvg.hu: A május végi távozása után – valószínűleg annak is köszönhetően, hogy a magyar zenészszakma elfogadta –, számos fesztiválon tűnt fel, díszdoktorrá választották Orfűn, beszélgetéseket vezetett, zsűrizett stb.

H. G.: Érzem a szeretetet, kifejezetten hálás voltam a Fishing on Orfű szervezőinek a díszdoktori „kinevezésemért”. Külön azért, hogy elkezdhettem a Jézus és a rock and roll témában a beszélgetéseket. Ami az én utamat illeti: az MTVA-val való intézményesített kapcsolatomat lezártam. Viszont indíttatásomat tekintve, nem tudok másképp működni, mint eddig. Amihez úgy érzem, hogy valamit érvényesen hozzá tudok tenni, ott szívesen feltűnök. De nem a személyem fontos, hanem az ügy. Az fontos, hogy a magyar popzene feltörekvő, progresszív, értéket képviselő része érdemi módon megjelenhessen továbbra is. Szerintem kifejezetten fontos pillanatot élünk át ma a magyar könnyűzenei életben. A fiatal tehetségeken kívül jönnek az új producerek, új szemlélettel, öntevékenyen, több kis közösség elkezdett tenni azért, hogy valami változzon, elkezdtek külföldre járni az előadók, menedzserek, elkezdtek új technológiákkal kísérletezni. Forrásban van a színtér, de szüksége lenne egy országos zenei rádióra. Hogy ennek a Petőfinek kellene lennie, vagy sem, az mindegy, bár nyilván egy közszolgálati platform lenne a célszerű.

Fazekas István

hvg.hu: Merre tovább, mik a tervei?

H. G.: A drasztikusnak tűnő váltások az ember életében sosem véletlenek. A saját, amúgy bennem meglévő érdeklődést szeretném szélesíteni. Fél lábbal átlépek a zenei életből másfelé is. Az elmúlt egy év történései itthon és a világban azt mutatják, hogy komplexen jelentkező, vészjósló szellemi válság van. Ebben én, mint hívő ember, képviselek valamit vagy valakit. Mindig abban hittem, hogy ha van az embernek egy értékrendje, annak folyamatos dialógusban kell állnia más véleményekkel. Ebben látok óriási hiányt. Én ennek keresem valamilyen formáját: a hívő keresztény alapú világlátás képviselete és az onnan való dialógus elindítása.

hvg.hu: Ilyen volt a már említett, nyáron indított Jézus és a rock and roll című beszélgetéssorozat, ami egyben a készülő könyve címe is. De már a Kultúrfitnesz című műsorában is sokszor előkerült a hit és a popzene kérdésköre.

H. G.: Igen, hiszen nagyon fontos számomra a hit és a rock and roll egyaránt. Talán fontos tudni, hogy én csak 33 éves korom körül tértem meg. Ha az ember komolyan veszi a Szentírást, és hogy az örök élet felé törekszik, akkor ez bizony radikális életmódváltást jelent, ami kivetül a kultúrára is. Mivel nem sokkal korábban tértem meg, mint hogy 2007-ben elindult a Petőfi a maga erős popkulturális vállalásaival, ott találtam magam a hitemmel a mindenféle szellemiségű univerzumok közepén. Sok dal üzenete ellentétes volt azzal, amit képviseltem, és ez feszültséget szült bennem. Le kellett mindezt játszanom magamban, és ennek az útnak végül a Jézus és a rock and roll című könyv lesz a lenyomata. A hívő élet egyik pillére az Úr dicsőítése, tudod-e úgy látni a világot, hogy hálát adj Istennek azért, amid van. És akid van. Ennek egyik kiváló műfaja a zene. Azt az örömöt, szabadságot, amit a hit adott, számomra a zenében a rock and roll fejezi ki. Nem véletlen, hogy David Bowie azt mondta Little Richardról, hogy „amikor először meghallottam, azt éreztem, Isten hangját hallom”. És az a bizarr, hogy az a dal a Tutti Frutti volt. Egyébként a rock and roll zene gyökerei közt ott van a gospel is. Ezek a vallásos énekek kijöttek ugyan a templomból, de fél lábbal végig ottmaradtak. Gondoljunk csak Johnny Cashre, Elvis Presleyre, Jerry Lee Lewisra vagy mondjuk, Janis Joplinra. Nagyon erős gospel-hagyományból indultak ki, és ezt vitték is tovább. Ugyanakkor ők az önsorsrontás klasszikus példái is. Ez is egy újabb kettősség, ami nagyon érdekel, és a könyvben erre is próbálok válaszolni.

hvg.hu: Novemberben adják át a hazai keresztény könnyűzenei élet első szakmai díját, Szikra-díjat, amelynek ön a zsűrielnöke. Ön találta ki a díjat?

H.G.: Nem, felkértek. A díjat fiatal hívők, különböző felekezetbe járó srácok baráti csoportja találta ki.

hvg.hu: Miközben, mondjuk, Amerikában létezik egy teljesen önálló, rengeteg zenekart is magában foglaló keresztény popzenei színtér, Magyarországon alig ismerünk ilyen előadókat. És az a kérdés is felvetődik, mi alapján mondjuk egy zenekarra, hogy keresztény zenét játszik?

H. G.: Ez lesz az első Szikra-díj. Így van egy olyan vállalása is, hogy pont ezekre a kérdésekre adjon választ. Mit jelent ez a színtér? Majd meghalljuk.

Fazekas István

hvg.hu: De vannak egyáltalán ilyen zenekarok Magyarországon, mondjuk Pajor Tamás (ő szintén tagja a zsűrinek – a szerk.) Ámenén kívül?

H. G.: Vannak. Éledeznek, egyre több ilyen van. Az a célunk, hogy egyre több legyen, és mindenki érezze, hogy szükség van ilyenekre. A zsűri egyébként úgy döntött, hogy két kategóriában díjazzuk a dalokat. Lesz egy dicsőítő kategóriára (amiben az evangélium és Isten dicsérete egyértelműen jelenik meg), és egy másik kategória, amelyben az evangélium üzenete indirekt módon van jelen. Ide olyan szerzeményeket vártunk, amiknek nem direktben dicsőítő szövegük van, de üzenetükben a keresztény szellemiségét közvetítik.

hvg.hu: Ez elég nehezen definiálható kategóriának hangzik. Hiszen olyan zenekarok szövegeiben is lehet szó hitről, keresztény kultúráról, amiknek nincs köze a gyakorolt hithez. Továbbra is az a kérdés, hogy honnantól meddig keresztény egy zene? Mondjuk egy Tankcsapda-, egy Kispál-, egy Ákos-dal belefér? Vagy egy U2, egy Patti Smith?

H. G.: „Jézus meghalt valaki bűneiért, de nem az enyémekért" – énekli Patti Smith 1975-ös alapművén, a Horseson. (Egyébként, érdekes, ő is emlegette Little Richardot: azt mondta, hogy fiatalkorában nem érdekelte sem a Télapó, sem a húsvéti nyuszi, egyedül Isten és Little Richard hozta izgalomba.) Patti Smith egész életművében megjelenik ez a hithez és Jézushoz való viszony, kérdés viszont, hogy ez mit jelent pontosan. Valami tényleg van a rock and rollban, aminek köze van Istenhez, ám amikor ezt mondom, Jézus Krisztus felől nézem a rock and rollt, és nem a rock and roll felől Jézust. A hitét megvalló, élete vezetésében Krisztusra hagyatkozó ember és az Istent kereső ember belső küzdelme más, bár lehet, hogy mindketten egy felé tartanak. A hit a szív legbelső válasza Isten személyünkkel kapcsolatos hívására, és a keresztény zenei díjak az erre a hívásra adott igenlő lelkületből és szellemből születő alkotásokat célozzák. A Szikra-díj is, amely egyszerre szeretne egybegyűjteni és hidat építeni. Körülhatárolni és nyitottá tenni.

Ugyanakkor egy hívő kereszténynek szerintem nyitottnak kell lennie arra, hogy bármikor és bárhonnét megszólítható legyen. A popkultúrától való merev elzárkózás ezért nem vezet megoldásra. Persze az abban való óvatlan bemerítkezés sem jó irány, mert vannak olyan szellemi hatások, amik könnyen jégre visznek. Visszatérve az eredeti kérdésre, személyes véleményem az, hogy a Tankcsapdának nem, de Ákos vagy Lovasi András egy-egy dalának nagyon is helye lenne itt.