Az, hogy egy zenész nem hogy középkorú muzsikusként, hanem kifejezetten veterán, sőt, szépkorú alkotóként készíti el pályafutása egyik legnagyszerűbb munkáját, nos, az ritkaság.

E nettó könnyűzenei legenda, a magyar származású Paul Simon számára a kétezertizenhatos év - ami egyébként, ami az ikonikus zenészeket illeti, nos, lássuk be, piszok, sőt, rémes egy év,  Bowie, Prince, vagy a már majdnem ide számító, 2015 decemberében meghalt Lemmy, nem is kell bővebben taglalni, vagy, ha taglalni kell, itt, itt és itt írtunk róluk - nem csak azért fontos, mert idén (mit idén, ma!) tölti be a hetvenötöt, hanem azért, mert, mellesleg ebben az esztendőben megírta pályafutása egyik legnagyszerűbb lemezét.

Simon 1941-ben született New Jersey-ben bevándorló magyar zsidó szülők gyermekeként, apja Louis Simon (Simon Lajos) „szintén zenész”, nagybőgős, bandleader, állítólag a Magyar Rádió zenekarában is játszott, később nyelvészdiplomát és doktorátust szerzett és egyetemen tanított, édesanyja Belle (Klára) tanítónő lett Amerikában.

„Szülei igazi emigráns, első generációs amerikaiak voltak, akik kívülállónak érezhették magukat és kulcsfontosságú volt a számukra az asszimiláció, s kulturális alternatívákat keresve így a fekete zene és a baseball felé gravitáltak”, mondja Simon gyerekkoráról az ugyancsak New Jersey-i születésű, ugyancsak zsidó származású amerikai zenész, Donald Fagen, a Steely Dan alapítója.

Paul Simon pályafutása a poptörténelem egyik legnagyszerűbb életműve: a közéleti, közérzeti megfigyeléseket impresszionisztikus hangulatképekkel és simogató melankóliával keresztező Simon & Garfunkel-katalógus többé-kevésbé maga a csoda, ugyanakkor nem sokban marad el attól a számos egészen kiemelkedő albumot tartalmazó Paul Simon-szólóéletmű sem.

És akkor még az is van, hogy az americana (country, folk, ilyesmi), a latin és az afrikai zene iránt egyaránt nyitott és érdeklődő, ezeket saját, személyes dalszerző világába izgalmasan beépítő dalnok a később world music néven definiált zenei narratíva egyik atyja.

Későbbi alkotótársával, Art Garfunkellel iskolásként ismerkedett össze, első közös dalukat 12-13 évesen írták, első kiadott közös számuk, melyet Tom & Jerry néven jegyeztek, az 1957-es Hey, Schoolgirl volt, mely még a slágerlistára is feljutott. Amikor egyetemre mentek, elváltak az útjaik, miközben Simon továbbra is aktív dalszerző maradt, s több kis kiadónál is megjelentetett dalokat művészneveken, ám 1964-ben újra együtt, már mint Simon & Garfunkel mentek meghallgatásra a Columbia kiadóhoz, mely szerződtette is a duót.

Az áttörést jelentő nagy Simon & Garfunkel-slágert, a slágerlista-vezető Sounds Of Silence-t, melyet egyébként felvettek 1964-es, nagyjából visszhangtalanul megjelent Wednesday Morning 3 AM című bemutatkozó lemezükre, lemezkiadójuk a páros belegyezése nélkül, tulajdonképpen titokban hangszereltette át Tom Wilson producerrel egy szál gitárosból zenekarosra – miközben Simon Angliába költözött, hogy szólókarrierjén dolgozzon.

Szólókarrierje 1972-ben indult, két évvel azután, hogy a Simon & Garfunkel hat éven át tartó, öt sorlemezt fialó története 1970-ben ért véget (oké, pontosítsunk: 1965-ben megjelent már egy szólóalbuma, az éppen a már említett angliai évek alatt írt, Londonban felvett, később a Simon & Garfunkel-lemezeken is felbukkanó dalokat is tartalmazó The Paul Simon Songbook, de ezt a lemezt Simon valójában nem vállalta, ki is vonatta később a forgalomból).

Art Garfunkellel néha-néha azért visszatértek, 1981-ben a Central Parkban adtak emlékezetes koncertet, legutóbb 2010-ben léptek színpadra. 2003-ban Grammy-díjat kaptak.

Simonnak szólóelőadóként összesen 12 nagylemeze jelent meg, számos kiemelkedő albummal, olyanokkal, mint az 1972-es cím nélkül debütáló szólólemez, az 1973-as There Goes Rhymin’ Simon, a dél-afrikai zenészekkel rögzített fantasztikus, újító és (world music) paradigmaalkotó 1986-os Graceland, vagy éppen a korrekt őszikén messze, magasan túlmutató kitűnő idei albuma, a Stranger to Stranger.