A mai nap is elég korán, szokásosan indult, a lemezjátszón a tű a Dylan-bakelit I'ts All Over Now, Baby Blue-jánál pihent, még éjszakáról maradt pont azon a helyen. Kiugrottam az ágyból, és elindítottam újra a play-gombbal, majd már alsógatyában táncolva mentem a konyhába, ahol a polcon található CD-játszóba az Erikától kapott '66-os manchesteri Dylan-koncert van kábé hónapok óta beragadva. Mondom, napi családi rutin Priegeréknél. Heveny Dylan-függőség.

Mit sem sejtve a lassan bekövetkező világirodalmi történésekről, legkisebb lányommal – aki történetesen egy kutya – a Margitszigetet vettük célba. A Nagyréten ért el a szerkesztőm, hogy hallottam-e híreket, és hogy "az ország legnagyobb Dylan-rajongójaként" – ezt mondta, és azt hiszem, erre az izzó hevületű rajongásra vagyok a legbüszkébb egész életemből, na meg hogy leveleztem Dylan melletti másik idolommal, a focista Törőcsik Andrással –, szóval, hogy írnék-e fanatiker minőségemben valami személyeset a friss irodalmi Nobel-díjasról.

A Nobel és Dylan nevek hallatán az öröm a tetőfokra hág. Ugrálok, majd ugrálunk, Luna kutya is megőrül, a saját farkát kergeti, mintha egy ebkiállításon taroltunk volna percekkel ezelőtt. Egy perccel később már anyámmal beszélek könnyekkel küszködve, aztán öcsémmel értékelünk kontextusilag már jóval higgadtabban, majd apámat hívom, hogy megköszönjem neki az első Dylan-lemezemet, amit Ausztriából hozott nekem nyolcadikos koromban, 1 db Toblerone társaságában.

AFP

Minden akkor kezdődött. Minden vele kezdődött. Zene és irodalom. Azóta minden évben, akár a Bob Dylan életei című filmben cikázó, különböző nemű és attitűdű Dylanek, megvannak a magam aktuális Bobjai. Ő az én sztenderd, egyszerre képzelt és nagyon is igazi haverom, rengeteg alakban, ruhában és mosollyal, akihez ihletért, bátorításért, sztoriért, kifejezésmódért, meditációért, politikáért, szürrealizmusért, istenhitért, kereszténységért, aktivizmusért, zsidó tradícióért, Ezra Poundért, Allen Ginsbergért vagy éppen Dylan Thomasért fordulhatok. Bármikor.

Hányszor aludtam el Dylanen, hányszor énekeltem vele, próbálva utánozni amfetamintól náthás és ikonikusan elcsukló hangját, hányszor forgattam Barna Imre Dylan-fordításait, hányszor hallottam benne a későbbi zenei korszakokat, láttam a Grand Canyont, az ősi bluest vagy éppen évszázadok líráját, a Keatshez vagy Miltonhoz hasonlítható verbális arzenált, amelyet 50 éven keresztül a színpadok lövészárkában is kipróbált.

Sosem gondoltam, hogy Dylan ne lenne költő. Mégpedig kiváló költő. Tán mindig is sokkal inkább irodalmi személyiség volt, mintsem énekes, noha énekhangjában ott az egész punkmozgalom, hangsúlyaiban pedig az utcai szocioköltészet, az amerikai hiphop csírája, kezdete, első lökése. Dylan nélkül se a verbális Fekete Párduc Gil Scott Heron, se a prepunk Joe Strummer, se a csodálatos korai "storyteller" Bowie nem lett volna. Elindította és túlélte mindhármat. Költészete egyszerre rimbaud-i módon szemtelen és szürreális, Blake-szerűen univerzális és zsoltáros, és közben meg pofátlan és debattőr is volt legalább annyira, mint a fél irodalmi beatnik-bagázs.

Gyakran visszatekerem a már említett '66-os koncertlemezen, hogy két szám között a mindig skatulyákban gondolkodó közönség hogyan gyalázza az egyik napról a másikra hangoskodó rockerré váló polbeat-ikont. Simán hallható a felvételen, ahogy az aktuális Dylan-szereppel elégedetlenek Judást kiáltanak rá, ő meg simán kiröhögi őket, és feltekeri a gitárerősítőjét.

Minden közönségét kiröhögte, soha nem akart vátesz lenni, soha senkinek megfelelni, magának és Istennek írt kizárólag. Most is hangosan röhöghet a fanyalgókon és a kritikusokon, akik nem értik, hogy miképp kaphatott egy egész életében színpadon álló, szokásos szakmai ítéletek szerint még énekesnek és gitárosnak is gyenge és nyegle "popelőadó" irodalmi Nobel-díjat. 

AFP / Roger-Viollet / Jean-Pierre Couderc

Mindig inkább azokkal barátkoztam, akik nagyon mások voltak, mint én. Így lett a barátom a később Dylanként egész szép karriert befutó, kisnövésű, de szerepjátékban és nyelvformálásban bivalyerős Robert Allen Zimmerman is. Csodáltam a szemtelenségét, amikor jó fiú voltam, aztán vallásos dalaihoz menekültem, amikor mindenkit a társadalmi aktivizmusra szólítottam fel a környezetemben. Egy szál gitáros alanyi költészete rángatott az intimitásba, amikor eltévedtem volna a King Crimson-i és zappai progrock teátralitásában.

Sorolhatnám még Szent Bob jótéteményeit végeérhetetlenül, a vatikáni hivatal elé bocsátva mindezt, de sokkal jobb, ha negédes szólamok helyett inkább a Shot of Love Isten iránt elkötelezett lírájára, a Lay Lady Lay szexen túli, lecsupaszított szerelmi költészetére, vagy a korai dalokban fellelhető munkásmozgalmi és folkhatásokra figyelünk.

Dylan mindig, mindenkor kéznél volt és van. Noha kócos, ösztönös, majdnem hibátlan 60-as évekbeli énjét szeretem legjobban, de imádom legújabb, sinatrai daloskönyveit is, és gyakran veszem elő a Johnny Cashsel közös Nashville Skyline-ját is. És hogy konstatáljam magamnak is, hogy ma is élő szerzőről van szó: elaléltam pár napja a sivatagi, Stones-szal és McCartney-val közös fellépésén is. Féltem, hogy protéziscsattogtatás lesz belőle, de vibráló volt, érzékeny és erős. Ahogy mondani szokás: Dylan jelen volt.

És Dylan jelen van. Ha egy embert, egy hatást, egy havert kéne választanom a legkedvesebb tanáromtól a kedvenc poszterelőadóimig, mindenkit beleértve, akkor kapásból és biztosan őt választanám. (Na jó, persze Johann Cruyff Törővel szoros versenyben ott lihegne a nyomában.) Mert Dylan a zenés költészet legnagyobbja, a hangja, a vizionáriussága, a bibliás coolsága, a vallásos gyökérkeresése, a proféciái, a hatás, amit a Beatlesre, az újhullámra, a rapre, az irodalomra, meg az egész XX. századra gyakorolt, követhetetlen és utánozhatatlan. 

AFP / Roger-Viollet / Jean-Pierre Couderc

Majdnem meghalt aznap, amikor születtem. A legendás motorbaleset során felhajtott egy fa tetejére, anyám meg éppen akkor szült meg nagy kínok közt a szombathelyi kórházban, nyakamra tekeredett köldökzsinórral. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Dylan még a születésemnél is ott volt.

Mit mondhatnék még? Nem tudok szebb vallásos és rebellis dalokról a popzenében, mint az övéi, nem tudok olyan hangról, amely annyira nagy hatással lett mindenre, ami korszellemfüggő, mély és mégis archaikus. Ez a dal alant meg egyszerűen a totális, élő költészeti csoda, az első rap, vagy mi a fene, amit hallottam életemben. Érdemes végighallgatni, én is megteszem hetente legalább egyszer. Ma este is meg fogom. Így ebben a formában, koncertfelvételen.

Persze, hogy meghallgatom e szokásos, rutinszerűen csodás nap után. Ez az ember ma is velem volt, ahogy már vagy 35 éve. A férfi, akihez minden nap fordulhatok kérdéseimmel, s aki mindig válaszol is rájuk. Mondjuk elég pökhendien, néha meg überlazán, mindig cigiszagúan és hunyorogva, de azért mindig okosan, velősen, humorral. Versekben beszél, de mindig dallammal kíséri.

Szóval, a mai nap csak annyiban volt más, mint a többi, hogy dél felé, kutyasétáltatás közben ennek a képzeletbeli és egyben nagyon is valós barátnak odaítéltek egy díjacskát is. Nagyon jó kezekben lesz nála.