Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A film után oldottan borozgató főszereplők, máshol nem hallott kulisszatitkok és kínos feszengés helyett valódi reakciók a közönségtől - rendeztünk egy lakásvetítést mi is Hajdu Szabolcs új közönségkedvenc filmjéből, és arra jutottunk, több ilyen alternatív módszerrel kellene próbálkoznia a magyar filmeseknek.
Még a digitális átállás hajnalán jártunk, néhány magyar film már az azóta méltán elfeledett e-cinema rendszerben bízott, míg kevesen, de ragaszkodtak a hagyományos filmszalagos vetítéshez. Szóval 2010 vége lehetett, kb. félévvel a Bibliotheque Pascal bemutatója után, amikor még mindig műsoron volt a film, igaz, a legkisebb teremben - a sok játszástól már kissé karcos, megviselt szalagról. Épp a film végét vártam a gépházban, már ment a stáblista, amikor a gépházhoz vezető lépcsőn lépteket hallottam. Összeszorult a gyomrom, mert ez általában nem sok jót jelentett: ha a kollégáim jönnének, ők bátrabban lépkednének, úgyhogy ez biztosan valamelyik vendég lesz. És akkor valami biztos nem tetszett nekik: nem volt jó a film (mert erről is te tehetsz), miért volt fehér alapon fehér a felirat, miért volt ennyire hangos, hát meg lehet süketülni ebben a zajban, miért volt ennyire halk, alig értettem valamit a párbeszédekből, megfagytam abban a lyukban, remélem önök fizetik a gyógyszeremet, és így tovább.
Nem mondom, hogy mindegyik vádra volt begyakorolt válaszom, de azért igyekeztem faarccal fogadni a vendégpanaszokat. De még mindig nem kopogtatott be senki, halk suttogás; akkor lépjünk elébe a pofonnak, gondoltam, kinyitottam az ajtót és egy idős pár állt kissé megilletődötten a lépcsőn. Tétova tekintetek, szemlesütések, enyhe zavar. “Ez a film tényleg szalagról ment? Ilyen még... létezik?” - törte meg a csendet a férfi, majd látva az elképedésüket, beinvitáltam őket a jellegzetesen berregő gép közelébe. “Hihetetlen, hogy valaki még erre forgat, csodálatos volt ez a film… a színek, a minden. Nem hittem volna, hogy valaki még törődik ezzel” - folytatta az úr, majd szinte a szemeivel tapogatta végig a 35-ös szalagot. Aztán álltunk még néhány másodpercet így csendben, én zavarban a meglepődöttségtől, ők az akkor már elavultnak számító technikán ámuldozva.
Valahogy így álltam most is, hasonló érzésekkel, 6 évvel később, egy másik Hajdu Szabolcs-film vetítésén, csak ezúttal a lakásunkban. Valaki még tényleg törődik a közönségével ennyire, hogy a mozik előtt lakásokban premierezteti a filmjét? Hihetetlen, nem?
Az egész városból jöttek a jelentkezők
Az Ernelláék Farkaséknál című filmből tartott lakásvetítések sikere persze borítékolható volt, előbb a Karlovy Varyban, majd a miskolci CineFesten kapott közönségdíj után hamar egyértelmű vált, hogy az ősz nagy mozis slágere lesz Hajduék gerillafilmjéből. Ehhez persze kellett az is, hogy semmiféle nehézkedés ne övezze a filmet. Erre a filmre egyetlen fotelkommentelő sem írhatta például, hogy a mi zsebünkből kivett pénzből készült valami szar, mert ugye a Filmalap kimaradt a finanszírozásból. Aztán évek sem teltek el az ötlet és a színházi (először színdarabként mutatták be a művet a Maladype színházban), majd a filmbemutató között, és az egész produkció szinte családi vállalkozásként jött létre. A rendező felesége (Török-Illyés Orsolya) és gyerekei (Lujza és Zsiga) mellett még egy 15 fős stáb, köztük Hajdu operatőrtanítványai költöztek be Hajduék lakásába, hogy összehozzák filmen is az Ernelláékat.
Amikor már látszott, hogy ebből még közönségsiker is lehet, akkor jött a hír, hogy az alkotók vállalkozó kedvű házigazdákat keresnek, hogy a mozis bemutató előtt egy hétig közönségtalálkozóval egybekötött vetítéseket tartsanak. Három fő kritérium volt: legyen a lakásban projektor és egy nagyobb vetítőtér, ahol 20-25 ember elfér; illetve hiába a nagy intimitás, a vetítés legalizálása miatt, mindenkitől belépőt kell kérni, ami a film forgalmazójához kerül.
Az akció a vártnál is nagyobb siker lett: a helyek egy nap alatt elkeltek, de volt, ahol pótvetítéseket kellett beiktatni a nagy érdeklődés miatt. Jelentkeztek Csillaghegyről és a Józsefvárosból is, de volt, hogy két szemközi házban volt ugyanazon a napon vetítés, mint ahogy a negyvenes értelmiségiek mellett belevágtak a szervezésbe huszonévesek is.
Hajdu Zsiga "szerepben maradt"
Végül mindenki jobban járt a hagyományos mozis premiernél: díszbemutató, kínos feszengés, pogácsaharc helyett az alkotóknak sem kellett hamis mosolyokat magukra erőltetni a vetítés után, új arcok véleményét ismerhették meg, a közönség meg sokkal többet kapott egy sima filmezésnél. Az például elég ritkán fordulhat elő moziban, hogy a film közben egyszer csak az ajtón kukucskál be az egyik főszereplő, a nem csak az Ernelláékban izgága ötéves Hajdu Zsiga; vagy hogy a pár perce még szerepben látott színészt kell elkalauzolni a WC-hez. Az oldottabb hangulat miatt a szokásos, jól betanult, semleges mondatok helyett is értelmesebbek vagy emberibbek voltak a válaszok az alkotók részéről, hiszen azt is megtudhattuk, honnan lehet sejteni, ha Hajdu Szabolcs témát talált, vagy hogy hogyan segítette a ház aljában található zöldséges a film elkészültét.
Ehhez a hangulathoz persze kellett a stáb tagjainak közvetlensége és az ügy iránti elkötelezettsége is. Nem udvariasságból szajkózták, hogy tényleg kíváncsiak a közönség reakcióira: állítólag volt már olyan lakásvetítés is, ahol hajnalban kellett szinte elhúzni a rendezőt a vendégségből. Hajdu Szabolcsról amúgy is régóta lehet tudni, hogy nem igazán hisz a jelenlegi filmterjesztési módszerekben, már előző filmjét, a Délibábot is inkább vidéken mutatta be először, de a mostani lakásturné számít az első nagy dobásnak, aminek könnyen lehetnek itthon követői.
Miközben főleg a Veszettek bukása után elindult filmes berkekben egy komolyabb vita arról, hogyan lehetne jobban reklámozni, hirdetni a magyar filmet, a szájtépés helyett az Ernelláék stábja egy lehetséges választ adott: egyrészt olyan filmet kell csinálni, amely valós problémákról beszél őszintén, humorral, másrészt valami pluszt kell adni a nézőknek, hogy elhiggyék, az alkotóknak is fontos a véleményük. Így lehet olyanokat is elcsábítani, akik egy plakát, egy hirdetés alapján biztosan nem magyar filmet választanak, vagy nem feltétlenül hisznek már a mozi varázsában. A mi lakásmozinkban például még egy féléves gyerek is feltűnt, őt aligha vitték volna szülei valamelyik moziba.
Ez még csak az első kör volt
Egy ilyen ötletet azonban a jelenlegi magyar forgalmazási helyzetben nem olyan könnyű véghezvinni. Ahogy filmet is nagy küzdelem árán lehet csak gerillamódszerekkel befejezni, úgy a hagyományos mozis bemutatót sem lehet egyszerűen megkerülni. A forgalmazók a mozik kegyeit keresik, míg a mozik egy ilyen alternatív megoldásban csak annyit látnak, hogy egyheti bevételtől esnek el (tisztelet a kivételnek).
Azonban aki azt hiszi, hogy ezzel a modellel rosszul járnak a mozik, téved: csak aki burokban él, az nem látja, hogy mióta a mozik kistermi technikáival vetekedő színvonalon lehet vetíteni egy lakásban, gombamód szaporodnak a filmklubok országszerte. Az emberek nem filmeket, hanem élményeket, exkluzivitást keresnek, ezért lehet épp most siker a kultfilmeket játszó Bem mozi, vagy ezért lendült fel újra a balatoni vagy a budapesti szabadtéri mozizás is.
Ha a mozik és a forgalmazók nem ismerik fel, hogy az Ernelláék lakásturnéjához hasonló akciókban mekkora hosszú távon beérő érték bújik meg, akkor ne csodálkozzon senki, ha a művészmozikról csak akkor hallunk, ha épp valamilyen állami segélycsomaghoz folyamodnak.
Az Ernelláék esetében sem kell nagy truvájra gondolni: a forgalmazó az akcióért annyit kért cserébe, hogy a lakásturné után legalább három hétig csak mozikban fusson a film. De az már most látszik, hogy a turné ezután is folytatódni fog: már Kolozsváron, Berlinben is szerveződik vetítés, nem túlzás, aki csak teheti, szeretné az otthonában megnézni a filmet. Ennél nagyobb hájpot pedig egyetlen magyar film sem kívánhat magának.
Nem hiába volt szimbolikus, amikor Török-Illyés Orsolya és a többi szereplő épp a VAN plakátját használta alátétnek a lakásvetítés végi dedikálás során: legutóbb annál a filmnél lendített sokat a film hírén egy alternatív terjesztés módszer, az úgynevezett mozibusz, amelyet mindenki házhoz kérhetett egy estére. Nem mondunk nagyot, ha kiijelentjük, ez a két magyar film építette ki a legjobb kapcsolatot a közönségével az utóbbi években.
Napokig nem lehet szabadulni Hajdu Szabolcs gerillafilmjétől
Ha most arra kérnénk mindenkit, sorolja fel az összes problémáját a magyar filmekkel szemben, valószínűleg sorban érkeznének a jól ismert jelzők. Képzeljünk el ezután egy olyan magyar filmet, amely ezeknek a negatív beidegződéseknek a szöges ellentéte. Jó hírünk van: nem kell elképzelni, mert már létezik. Az a címe, hogy Ernelláék Farkaséknál.
