Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lenyűgöző koncertet adott a Papp László Arénában a Red Hot Chili Peppers. A zenekar húszéves adósságát törlesztette Budapestnek. Ma folytatás.
Afelől, hogy melyik a legjobb, az igazi, a legigazibb, a legitim Red Hot Chili Peppers, folyamatosak a hitviták. Van, aki az őrült korai korszakot preferálja, van, aki a Rick Rubin-kezelte, szikár, monokróm funkot, a Blood Sugar Sex Magiket tartja az életmű csúcsának, mások a John Frusciante (róla később) második eljövetele után született dalcentrikusabb, kaleidoszkopikusabb lemezeket, a zenekart végképp szupersztár-státuszba repítő Californicationt, a By The Wayt, és az ezt a periódust lezáró, némileg túlterhelt Stadium Arcadiumot tartja a Chili-karrier esszenciájának.
Abban talán egy követ fúj bármilyen pop up-RHCP-konzultáció, hogy a zenekar utolsó két lemeze, kétségtelen értékei mellett, nem sokat, de kardinálisat legalábbis nem tesz hozzá a veterán rockzenekar művészi portfóliójához.
Viszont bárki bármit is gondol a rocktörténelmi jelentőségű kvartett legfontosabb pillanatairól, tegnap tizenegy körül egy dolgot egész biztosan nem gondolt: azt, hogy a Red Hot Chili Peppers egy elképesztő energiák mozgósítására képes, élőben is sokszínű, szellemes, és szórakoztató, összességében hihetetlenül magával ragadó koncertzenekar.
Ahogy az egy friss lemezanyaggal turnézó, egyébként több évtizedes múltra visszatekintő zenekar esetében lenni szokott, az aktuális nagylemez (a The Getaway – itt írtunk róla) egyébként élőben, a teljes koncert kontextusában kifejezetten jól teljesítő legfontosabb dalaival megspékelt életműválogatást, úgynevezett karrier-besztofot kaptunk.
Semmi zsákbamacska; Can't Stop, Scar Tissue, Parallel Universe, Under The Bridge, Give It Away, valamint Dark Necessities, Go Robot, és így tovább. Itt a koncert teljes számsorrendje. (Aki a pénteki koncertre megy, ne kattintsa ezt a linket.)
Hogy egy kétes minőségű sporthasonlattal éljünk, nagy (mit nagy, óriási) kedvvel játszó csapatot láthattunk a pályán, senki sem a kötelezőt, mindenki a maximumot hozta. Na, de tényleg, félre a sportnapilapos tempóval: a Red Hot Chili Peppers sok minden más mellett attól fantasztikus, hogy senki nem mellékes figura benne.
Még a folyamatos elsiratás tárgyát képező John Frusciante utódja, a nyakigláb, gitárszólóit kizárólag spárgaközeli állapotban prezentáló Josh Klinghoffer sem – azon persze lehet vitatkozni, hogy mint dalszerző mit nyújt a zenekarnak (e pillanatban egész biztosan nem annyit, mint mentora, Frusciante), de mint színpadi fazon, teljesen legitim és lehengerlő személyiség. Ráadásul a Fruscinate-hagyomány folytatásaként királyul vokálozik, sőt ahogy annak idején elődje, tegnap este ő is énekelt egy szál gitáros dalt, a Beatles I'm So Tired című klasszikusát.
A többiekről meg nem is beszélve: a koncertet gőzmozdonyként maga előtt toló Chad Smith dobos, az egyszemélyes szórakoztatóipari komplexumként üzemelő Flea, a patchwork-gatyák utazó nagykövete, és a kedélyes úszómesternek is beillő Anthony Kiedis, aki ezen az estén (nem mindig így van) kifejezetten pontosan énekelt, és nem unt bele azokba a pillanatokba sem, amikor társai rátekeredtek a zenére.
Húsz éve a Red Hot Chili Peppers egy felejthető, de inkább kiábrándító koncertet adott a Kisstadionban. A tegnapi esti koncerttel, melynek fényét, ezt se felejtsük el, a világító, tubusszerű fénylő rudakból összeállított izgalmas látvány csak tovább emelte, kamatos kamattal adtak vissza mindent Budapestnek – ahol három napig kiválóan érezték magukat és az ujjuk köré tekerték a várost –, és akkor még itt a mai este.
A közel kétórás koncert után Flea kifejtette, hogy örül neki, hogy magyar, és hogy kib*szottul gyönyörű Budapest. Chad pedig csak annyit mondott: gyertek holnap is! Hát, erősen elgondolkodtunk, hogy lehetne ezt megoldani, ugyanis a péntekre is rég elkelt minden jegy.
