Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ha elhiszi, hogy Matt Damon még mindig képes poszttraumás öklendezésre rögtön azután, hogy egy csapással leütötte a beépített szekrény méretű ellenfelét, nos, akkor az új Jason Bourne-film jó. Kritika.
Ahogyan legutóbb, A Bourne-hagyatékban (2012) be-beúsztatták a névadó szellemét, az tényleg elegáns bók volt. Amellett, hogy a rendező, Tony Gilroy ezzel azonos súlycsoportba helyezte és legitimálta az egyébként eddigi pályája legjobb alakítását adó Jeremy Rennert Matt Damonnal, mesterien szélesebbre is tárta Robert Ludlum először 1980-ban bemutatott Bourne-univerzumának kapuját.
Gilroy, aki akkor a rendezés mellett már negyedszer vett részt a sztori megírásában, de először húzta azt teljesen magára, új és izgalmas útra terelte a Treadstone program utáni nyomozást. Megmutatta: nem egyetlen fantom vergődik ebben az egész rohadt rendszerben, így sokkal kuszább és veszélyesebb kérdés lett, mi (ki) a jó vagy a rossz. A történet továbbírhatóságában rejlő potenciál megugrott, a lehetőségek szerteágazóbbá lettek, mint azt korábban valaha is mozivászonra remélhették.
Mindezt csak azért érdemes felidézni, mert az új epizód kihagyta ezt a ziccert.
Az ismét Matt Damont a célkeresztjébe emelő Jason Bourne éppen a történetével okoz csalódást. Leginkább azzal, hogy visszatér abba a keréknyomba, ahonnan 2012-ben kirángatták. Ez éppen azért fura, mert a 46 éves színész – aki az utóbbi éveket a közepesnél kicsivel talán jobb filmekkel bíbelődve töltötte (úgy mint: Fertőzés (2011), Sorsügynökség (2011), Ígéret földje (2012), Elysium (2013), Műkincsvadászok (2014) – a szerk.), majd kimagasló szinten és sikerrel hozta szólóban a marsi hajótöröttet a Mentőexpedícióban (2015) – csak úgy volt hajlandó újra a világban összevissza menekülő és/vagy üldöző gyilkológép bőrébe bújni, ha Tony Gilroy helyett A Bourne-csapdát (2004) és A Bourne-ultimátumot (2007) rendező Paul Greengrass a produkció (fő)főnöke.
Nem volt ez éppen teljesíthetetlen feltétel, mivel Gilroy négy éve szögre akasztotta a rendezői sapkáját. A filmvilágban maradt ugyan, de előbb a tesója, Dan első filmjének – a kultuszstátusz megszerzése felé robogó Éjjeli féregnek (2014) a producere lett, majd a Netflixnél gyártott Kártyavár-széria consulting producereként kezdte élvezni az életet. Plusz nemrég kapott egy meghívót a Zsivány Egyes című Star Wars-mozi munkálataiba is. Gilroy elvan akkor is, ha kizárják a rajongásig átélt és kreált fantomos történetekből, de az új film láttán kicsit talán kéjesen vigyorog.
Nem arról van szó, hogy az Ultimátum óta csak két filmet (a kissé zavaros Zöld zónát (2010) és a világnak Barkhad Abdit bemutató Phillips kapitányt (2013)) rendező Greengrass kezei közül most kikerült Jason Bourne ne volna adrenalinfröccsösen akciódús. Pörgős lett a film, sőt annyira, hogy szinte más sincs benne, csak hosszú, jobbára feszült, de jó arányérzékkel felépített és a tűréshatáron belülig nyújtott akciójelenetek. Amit a rendező az eszkalálódó görög tüntetésbe oltott üldözési jelenetből kihozott, az pedig technikailag is, dramaturgiailag is annyira hibátlan és remek, hogy tanítani kellene.
Rendben van az is, hogy a globális akció-ringlispíl a mindenhova öt perc alatt ügynököket bevetésre küldeni képes CIA-összeesküvéses történet helyszíneit – a görög–albán határtól Izlandon, Berlinen és Londonon át Las Vegasig – csak háttérdíszletnek használva viszi a néző elé. Tetszetős, hogy Greengrass csak a klasszikus formanyelvet használja, és messziről kerüli a szuperközeliben, szuperlassítva bemutatható halálosztást.
Telitalálat, hogy nem palástolják: a még mindig legyőzhetetlen főhős is öregszik már, és megviselik a bunyók – akár fogadásból, akár a túlélésért zajlik is az. Az szintén, hogy Matt Damon faarcú, grimaszmentes alakításának ellenpárja nem a megszokott CIA-fejes (akit most Tommy Lee Jones hoz csalódást keltően színtelenül), hanem egy másik ügynök. Az pedig, hogy Vincent Cassel sivár keserűségét a film végéig érezni lehet, a francia színész által az Ocean’s thirteenben (2007) bemutatott, majd tavaly, A 44. gyermekben (2015) megismételt alibizés után ugyancsak örömteli tobzódás.
A bajok színészfronton ott kezdődnek,
hogy a korábbi, Greengrass rendezte Bourne-filmekben felbukkanó, a fantomot segítő Julia Stilest (aki legutóbb a Dexter 5. évadjában nyújtott kiemelkedőt még 2011-ben) a film közben fiatalabb színésznőre cserélik. Elvileg nem lenne gond, hogy a nálunk a tavalyi filmes toplistán 3. helyre került Ex Machina (2015) Avájára, az Oscar-díjas Alicia Vikandere bízták ezt az átvezetést, ám miközben Stiles – élve a szűkre szabott lehetőségeivel – Bourne cinkosává érleli a maga figuráját, a svéd üdvöske bágyatag alakításával nem képes kitölteni a rá kiszabott, ambiciózus és pikk-pakk körmönfonttá váló ügynök figuráját.
A dán lányt nem a szépsége öli meg
Nem hibátlan, de gyönyörűen filmezett, életszerűen bemutatott dráma lett a moziba került első transszexuális átalakítás története. A dán lány azonban nem csak Einar Lilivé válásáról szól, hanem arról is, hogy a néző e témában az eszének vagy a szívének fogad inkább szót.
A legnagyobb baj mégis az a Jason Bourne-nal, hogy az előzményfilmek ismeretében (és ugyan ki az, aki erre a mozira úgy ül be, hogy nem látta legalább az első három részt) meglehetősen soványka történetképző indikátorral készült. Kevés a 135 perces történethez, hogy a CIA renegátvadász térképéről jó ideje hiányzó egykori szuperügynök az illegális fogadások pusztakezes ökölharcosából egy hackertámadás következményeként reaktiválódik, és azzal válik újfent első számú célponttá, hogy keresni kezdi réges-rég meghalt apja igazságát.
Látni kell, Gilroy szinte biztosan nem hagyta volna ezt ennyiben. A hírhedten apróságmániás énje biztosan lázadozott volna, ha azt látja, hogy az Amerikán kívüli helyszíneken minden autó a VW-gyárból került ki; ha egy néhány perces jelenet eleje kora esti sötétedésben indul, de néhány perc elteltével – néhány ügyes belső vágásnak köszönhetően – mégis nappali verőfényben élesedik nyakatekert akcióvá; vagy ha a kódfejtő számítógépen a meghekkelt mobilon keresztül indított fájltörlés sikerességét képileg a PC-képernyő elsötétülésével fejezik ki.
A "mi lett volna, ha..." azonban itt is történelmietlen felvetés. Gilroy ebből a részből kimaradt, és a Jason Bourne így egy szimplán izgalmas, de „ilyet már láttunk” összhatású, nem agyongondolt, akciódús film szintjéig jut. Ezzel éppen annyira maradt elnyűhetetlen és megunhatatlan, mint a film végén - ismét egy újabb átdolgozásban - megszólaló Moby-örökzöld Extreme Ways.
Matt Damon alig bírta kigyúrni magát az új Bourne-filmre
Utoljára csaknem tíz éve játszotta Jason Bourne szerepét, ezért brutális erőfeszítésébe telt, hogy visszanyerje régi formáját - mondta Matt Damon a BBC-nek.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
