Nem csak az utolsó alkalmaknak, de az utolsó alkalmak előtti alkalmaknak is megvan a maguk története.
Attilának, Berlinbe
Mire este kilencig eljutottam, már olyan volt a lelkem, mint egy agyonhasznált mosogatórongy. Hosszú nap volt, különleges, és vasárnap. Hajnalban még benézett az ablakon egy kósza, eltévedt vihar, hörgött valami bátorítót, zuhogott is valamicskét, de reggelre kikékült a mindenség. Én meg ültem a ház előtti kőpadkán, vártam a kicsi, szőke szeretetmunkást, aki az előző napi baráti összetartás tortáit vitte el a rászorultaknak, és a sportújságból, amit negyven éve, mondom, negyven, mindennap megveszek, silabizáltam az összeállítást, Nagy újra kezd, Kleinheisler is, oké, Király marad, oké, vagy nem kellene inkább Dibusz?, amikor egyszerre visszajött. Az az érzés. Fölállsz, lélegzel. Leülsz a padkára lélegzel. Huhh, mi van. Mi jó búbánatos élet van?! Hiszen lehetne sorolni, hogyan és merre, hogy voltak válások, nősülések, nagy, kellemetlen műtétek, voltak árulások, cserben hagyások, voltak, díjak, voltak igazi válságok, szülői eltagadás, halt meg jóbarátom, hogy a jambust remegő kezét szorongattam, vannak nagybeteg barátaim most is, ölt meg mondat, a sajátom, a másé, birok a hübrisznek azzal a fajtájával, hogy nem nagyon csodálkozom már az élet ilyen vagy olyan alakulásán, jóllehet érnek váratlanságok, illetve a kíváncsiságom megmaradt. Nem lemondtam erről az érzésről, hanem elfelejtettem. Elfelejtettem ezt az érzést, és ez a rosszabb. Az ilyen felejtés a halállal rokon. És, mondom, ahogy vártam a ház előtt a szőke kislányt, amikor, mint egy kicsi, didergő állat megjelent, és betakarózott a lelkemmel. És ott vacogott, mint egy félszürke pléd alatt. Igyekszem egyetlen szóba belefoglalni. Izgalom. Az izgalomról beszélek. De hogy ám ebbe a kéztördelős, légszomjjal küzdő, verejtékező, könnyek cseppjeivel csipogó izgalomba belejön a gyerekkor, hiába is mondta Mészöly, hogy elmúlt, mert nem, nem múlt el, hiába hurkol a vádlin tengerész csomót a visszér, hiába dadog reggelente a szív, úgy kezdtem el izgulni, mint egy gyerek. Térdzokni, kölcsönrágó a kisszünetben, láttál már meztelen nőt? Olyan is lettem, gyerek. Olyan lettem, mint egy ferdén nőtt kicsi fa, akinek az az álma, hogy egyszer kapufa legyen a negyedikesek délutáni meccsén. Hülye lettem. Ostoba lettem, naiv, reménykedő, elfogult, meggondolatlan, részlehajló, előítéletes, álmodozó, fantaszta. Hiszen már a walesiek ellen tervezgettem. Kipakoltam a mosogató gépből, behelyezgettem a nagy edényeket, miközben azt a megállapítást tettem, hogy a walesiek simán verhetőek.
Nálam ebédelt Závada Pali és a kisfia, kicsi morzsaparti, megbeszéltük, hogy miért nem jó a mosogatógép – szerinte -, miért jó mégis – szerintem -, miközben már az járt az eszemben, hogy Bale-t hogy kell megfogni. Elvenni előle a területet, csak semmi dalolgatás, walesi bárdok!
Nem is érdekeltek németek, vagy a szegény szlovákok, a franciák meg pláne nem, akik aznap szántottak, csak arra gondoltam, hogy van itt egy nagy esély, és bármi lehetséges. Bármi! Kapkodom a levegőt, istenemre, egyszer még a délutáni verőfényben a könnyem is kicsordul, harminc éve nézek magyar meccseket, bután, szomorúan, józanul, most meg?!, és még akkor is ez van, ez az izgalom, ha jól tudom, hogy mivel jár ez az egész kézen fogva, mivel parírozik, nem felejtem az izlandi cigányokat, a buzizást, a szokványos verbális mocskot, a náci tempót, és a fejemet fogom, hogy a nemzeti érzület, az önbecsülés visszaállítását szavalják, hogy ti. most tér magához a nép, hogy egyként és összeforrva, jaj, a túrót. Az én alaptételem az maradt, ha úgy tetszik, kőbe véstem, hogy ha örülök, ha izgulok, ha sírok is, de nem velük. Jó.
Arra gondoltam, elfoglalom magam. Olvasok, például. Jó, de Hazard nincs formában. És de Bruyne is hol játszott idén, hol nem. Hol van a védelemből Kompany? Na, ugye. Az olaszok leiskolázták őket? Na, ugye. Tehát nem olvastam. Írok valamit, az talán segít. Kis szöszi, tárca, bármi, van egy félregény, megnéztem, nem láttam semmit. Ott sorakoztak a mondatok, egyiket se láttam. Én írtam ezt, vagy ki? Úgy izgultam, mint egy Honvéd-MTK meccsen hetvennégyben. Ötödikes csapatunk megverte a nagy hetedikeseket, az az izgalom! Mint a szörnyű magyar-argentinon. Irapuato. Nem kicsi ez a lakás? Nem kellene újat venni? Nincs véletlenül nyugtatóm? Jó, jó, jó leballagtam a sörözőbe, van cseh sör, haha, a csehek már régen otthon vannak, pilicka, pilicka, hablatyova, mi van veled, kérdezte a csaposlány, tartotta a kiskorsót, csöpögött alá hab, nem adta oda, mi van veled, mondd?
Nagyon izgulok, mondtam halkan.
De hát miért?
Nem tudom, mondtam, mert igazából nem azért izgulok, hogy továbbjussunk, vagy hogy ne essünk ki, hanem hogy van valami, amiről nem tudom, hogy micsoda, azért izgulok, mert történik valami, ami az enyém, az enyém akkor is, ha nem akarom, ha útálom, ha becsap, ha bepiszkít, ha fölemel, már a foglya vagyok, azon izgulok, hogy szeretem ezt, és hogy a szeretés legfőbb eleme nem türelem, nem az elfogadás, hanem ez az értelmetlen, mindent betöltő izgatottság, hiszek, buta leszek, alakulok, Jucika, add már ide azt a sört.
És valahogyan, nem tudom, hogyan, végre háromnegyed kilenc lett, megjöttek Krisztiánék, bort bontottam.
És végre elkezdődött.