1. "Ég a tér, ég a tér, ég a Széll Kálmán tér.” (Cseh Tamás–Bereményi Géza)

A Papát elvitték, letartóztatás, kihallgatások, persze a Házból jelentette fel valaki, ott is van a Ház a képen, ami alapján jöttek érte, rajta a Papa és még jó páran, épek és sebesültek egyaránt. A Papát végül felmentik, nem tudták bizonyítani, volt-e nála is fegyver, a képet agyonvizsgálják, pörgetik, forgatják, nagyítják, abban maradnak, lehet, nem nála volt, hanem a mellette ülő elmosódó, azonosíthatatlan alaknál, a Papa szabad lesz. Igaz, nem kap utána hosszú évekig normális állást, a fiai sokáig nem mehetnek egyetemre, a Papát alaposan szemmel tartják, mert ki tudja, ki tudhatja, az ilyenekkel vigyázni kell. Hogy előtte mi történt?

A Papa nem szeretett mesélni róla, a Mamától tudom. A Széna térnél laktak, a Csalogány utcában, egy picike garzonban, az egész család. Szülők, két kisgyerek, a nagyobbik egyéves, a kisebbik csecsemő. Ő volt az apám. Mit csinál a Papa egész nap? Jobb, ha a Mama nem is sejti, elég, hogy hallja a fegyverropogást, a sarokba húzódik, még a mosókonyhába sem mer lemenni, pedig csak gyűlik a szennyes, ez háború gondolja, és abból már volt elég. Papa este beesik, könnyek, maradj itthon holnap, kérlelés, nem lehet, értsd meg, és ne kérdezz többet, jön a válasz. És másnap is este lett, és a Papa sehol, ki a sarokból, ki kell merészkedni, legalább a kapuig, hátha kiderül valami, hátha jönnek hírek, hátha még nem késő. A nagyobbik gyerek bent sír, de legalább tartja jól a rácsos kiságy, kisebbiket a karba, ölelésbe, most csönd van, indulhatunk. Az udvar kihalt, úgy látszik, mindenki lapul,gondolja a Mama, őrjítő ez a beállt csend, meg kell tudom valamit. És akkor észreveszi az egyik szomszédot a kapualjban.

Mosoly, most át lehet vágni az udvaron, veszély sehol, gyorsan, gyorsan, mellé a takarásba. Jó napot, kedves József, kezdi a mama, és épp ebben a pillanatban golyó süvít, bele József arcába, a szeme közé, József egy pillanatig mereven áll, majd elvágódik a Mama mellett. Ő nem is néz oda, hanem ösztönösen a kicsire, a gyerekre, a gyerek ott van, megvan, megvannak ők mindketten épen, nincs idő mérlegelni, egy másodperc, a sarokban megint. Apátok szeme, meséli a Mama. Az nem csecsemő szem volt ott és akkor. Pedig nem érthetett semmit. Hiszen mi sem értettük… Papát a téren szedték össze napokkal később, aznap nem tudott hazamenni, túl sok volt a sérült, alig lehetett győzni. Megúsztuk, suttogta a Mama, mikor mindennek vége lett. De mindig túlságosan is sietve vezetett át minket, unokákat a Moszkva téren, ha nagy ritkán arra jártunk, és mindig összerezdült, amikor valami kedves ismerős rám nézve azt mondta: „Micsoda szemek! Tiszta apja!”

2. "Budán a Vár alatt van egy kedves tér, / Budán a Vár alatt van a Moszkva tér, / Erre jár ki boldog, erre, aki fél. / Miénk ez a tér, drága Moszkva tér!" (Hobo Blues Band)

Randevú az óra alatt, mindenki élménye, nekem is az lett volna, ha Budán randizgattam volna. Kétszer majdnem sikerült azért, de valahogy mindkét alkalom akkor történt volna, mikor az óraátállítás, így két levelem is van dühös kérőimtől, akik a mobil előtti időszakban hiába vártak. Kimaradt a nagy bulizós időszak is, máshol buliztam, azt hiszem, túl jó kislány voltam, nem baj, sosem szerettem a nagy, közös, összeborulós emlékeket. Nekem a Moszkva tér inkább az esések tere, kétszer estem itt ki a villamosból, háttal, az egyik csizmám letört cipősarkát máig őrzöm. Nagyon nevettem, mert rögtön láttam magam kívülről is, a férfi, aki próbált segíteni, dühösen hagyott ott, hogy menjek a fenébe, ha ilyen remekül mulatok. Zakóztam a tér közepénél irhában, szövetben, tüllben és boában. Remélem, az új burkolat kissé emberbarátibbra sikerült. Amúgy hiányzik belőlem a nosztalgia, legalábbis a terek iránt, bár ez annak is köszönhető, hogy szemüveg nélkül – és igen ritkán hordom a szemüvegem – egyik olyan, mint a másik. És nekem a Moszkva tér is csak mások emlékei miatt fontos.

3. ".…viszem a mindörökké-Moszkva-Moszkva teret" (Erdős Virág)

„Én voltam ám Moszkvában” – mondta el anya büszkén, akárhányszor a Moszkva térre mentünk. „Tudom, anya, kismilliószor mesélted” – feleltem unottan. Ma már persze tudom, hogy azért emlegette mindig Moszkvát, mert mást nemigen emlegethetett volna, nem járt a világban sehol máshol, Moszkva volt az egyetlen hely, ahová még nagyon fiatalon, gimnazistaként elutazott az osztállyal, osztálykirándulásra, így Moszkva lett a Hely, a Csillag, az Origó, az Álmok Városa, Moszkva, amit lehet és kell emlegetni, főképp, hogy e Csodának örül Budapest is, az őt örökre bezáró város, amit csak annyira szeretett, mint ahogy a karunkat, lábunkat, orrunkat szeretjük. Számára Budapest volt az Élet, és Moszkva a Mennyország, vissza fogok egyszer menni oda, emlegette, de hát ő is szerette Csehovot. Így lett az ő álomvárosa az én gyerekkorom. Mert amit kismilliószor elmesélnek nekünk, az a bőrünkbe ivódik, az belénk is átjön, Moszkva nekem is fontos lett, mindig, ha átvágtam a téren, azt mondtam magamban: „Anya volt ám Moszkvában.” Örököljük-e az emlékeket? A múltkor épp csak átfutottam a téren, egy boltba mentem, és már fizetés után vágott belém, hogy elmaradt az érzés, elmaradt anya valahol. Ott maradt, ahol a régi tér, a régi kövek, a régi óra. És a régi én.

4. "Nem találom a Potzdamer Platzot. Talán ez itt? Nem, nem…" (Berlin felett az ég)

És így folytatódik: „Ez nem lehet az, mert a Potzdamer Platzon ott volt a Cafe Josty, délutánonként ott üldögéltem, beszélgettem egy kávé mellett, néztem az embereket. Előtte elszívtam egy szivart a Loeser & Wolffnál, az egy jó nevű dohányüzlet itt mindjárt szemben… Szóval ez itt nem lehet az a Potzdamer Platz. Nem, nem jár erre senki, akit megkérdezhetne az ember. Az egy forgalmas tér volt, villamosok, lóvontatta omnibuszok, és két autó, az enyém meg a csokoládés Hammané. A Wertheim áruház is itt volt, és aztán egyszer csak zászlók lógtak ott, az egész tér tele volt aggatva velük, és az emberek nem voltak már barátságosak, meg a rendőrök se. De én nem adom fel, addig míg Potzdamer Platzot meg nem találtam.” Öregember, komikus sapkában, az Angyal követi már a könyvtár óta, szüksége is van rá.

Elveszett öreg egy új világban, sétál a háború utáni Berlinben, a zónák határánál, az üres, gyomos – az új Potzdamer Platzon. Amikor elkezdték felújítani a mi Terünket, épp a Várfok utca sarkán laktam, az erkélyemről pont be lehetett látni az egészet. Por és zaj, könnyű vaskerítések, emberek, arcukon tanácstalanság. Egy bácsit eleinte minden nap láttam. Téblábolt, nézett jobbra-balra, kereste a fix pontokat, pár nap múlva fogta fel: fix pontok többé nincsenek. A filmben, ha nem lenne az öregúrral az Angyal, biztosan nem bukkanna a pusztában egy hatalmas fotelre, és nem találná meg az emlékeit sem. Néztem az én bácsimat, és eszembe jutott a Papa. És az, hogy neki nem kellene fotel. Ő nem akarna leülni. Lehet, hogy csak azért, mert azt érezné, amit gyakran én is. Hogy olyan, mintha Budapesten sosem jártak volna Angyalok.