Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
"Jóképű hogy lehetnék ezek után?" - hangzik fel az egyik Tankcsapda-dal a zenekar jubileumi évéről készített dokumentumfilmben. De a zenekar tagjai sajnos keveset árulnak el arról, hogyan is változtak meg a banda 25 éve alatt, így a Három rohadék rockcsempész címet kapó film inkább csak hangulatképek gyűjteménye, sok kihagyott, vagy elkent lehetőséggel. A rajongóknak ettől még izgalmas lehet, de másoknak sajnos csak egy újabb zenekari doksi sok pálinkával és gitárral megspékelve.
Lévai Balázs – lehet, hogy tudatosan, lehet hogy nem – továbbra is az elmúlt húsz-harminc év magyar könnyűzenei történéseit dokumentálja, és ezzel kétségtelenül nagy hiányosságot pótol a magyar popkultúrában. A nyolcvanas évek mára kultikussá vált felvételei, dokumentumfilmjei óta a Kispál-éráról, a kilencvenes évek, és a kétezres évek meghatározó zenekarairól alig készült emlékezetes kordokumentum. Lévai ezt az űrt kezdte el betölteni a szép emlékű, egy-egy dalra koncentráló Dob + Basszus című műsorban, aztán miután koncerteket is rendezett, majd életrajzi könyvet írt Lovasi Andrásról, legutóbb a Quimby Most múlik pontosan című dala köré húzott fel egy filmet (Engedem, hadd menjen), most pedig az elmúlt huszonöt év megkerülhetetlen magyar rockcsapatát, a Tankcsapdát kísérte el stábjával.
Több film is készült Debrecen leghíresebb zenekaráról, hiszen a Tankcsapda huszonöt éves karrierjét összegző kétrészes filmet (Örökké Tank) már a negyedszázadot ünneplő évben, 2014-ben bemutatták, a most kiadott Három Rohadék Rockcsempész viszont kizárólag arra az az ünnepi évre fókuszál, amit Lukácsék végigturnéznak.
Az Örökké tank és a Három rohadék rockcsempész tehát párhuzamosan készült, és mintha ennek hátrányai inkább az utóbbin látszódnának meg jobban. Ez annak fényében nem csoda, hogy utóbbinak „csak” egy év történetét kell elmesélnie, de mintha Lévai is kevésbé találta volna azt a történetszálat, amire ezt a filmet fel lehetett fűzni. Mintha gúzsba kötötte volna az alkotókat az, hogy csakis egy évet fedhet le a film.
A Tankcsapda szinte végig úton volt ebben az egy évben, így a film ritmusa is az utazás-készülődés-koncertképek-pihenés vonalat követi, és csak ritkán láthatjuk olyan helyzetben a zenekart és a háttérembereket, amik pluszt tennének hozzá az eddig róluk kialakult képhez. Nem véletlen hangzik el a film egyik pontján, hogy akkor az egész doksi csak altesti poénokból fog állni?
Persze, csak ez is jól állna a Tankcsapdának, de azért Lévai kamerája előtt néha mégis megnyílnak a tagok, és ezek azok a részek, amelyekből többet is elbírt volna a film. Nem arról van szó, hogy Lukács László, Fejes Tamás, és Sidlovics Gábor magánéletében kellett volna Lévaiéknak turkálnia, de egy-két koncertfelvétel helyére simán elfért volna még több hétköznapi, intimebb rész. Például amikor Fejes tetováltat, vagy Lukács a kutyáit viszi ki a pusztába, szóval azok a pillanatok amikor mindenki leveti a nagy rocker-páncélt. A sebezhetőség megmutatása az ilyen típusú dokumentumfilmekben igenis működik, sőt, az működik csak igazán. Az olyan egyszerre nevetséges és megható pillanatokhoz pedig nem is kell kommentár, amikor Sidi otthonában, a kislányának feldíszített kertben, színes szalagok, játékok között püföli a bokszzsákot.
Csakhogy Lukácsék ritkán nyílnak meg a kamerának, és több felvétel is inkább erőltetettnek tűnik. Az egyeztetés a MOL marketingeseivel, a sajtótájékoztató az Operában, vagy Lukács és Fejes meccsnézése a margitszigeti vízilabda Eb-n, szóval a zenekartagok kimozdítása a komfortzónából elsőre lehet jó ötletnek tűnhetett, de a végeredmény sajnos nem lett túl érdekfeszítő. Jellemző pillanat, amikor Lukácsék holtfáradtan bezuhannak az öltözőbe egy koncert után, és arról beszélgetnek, hogy a rajongók biztos azt hiszik, sokkal izgalmasabb dolgokról beszélgetnek ilyenkor.
Az sem volt szerencsés döntés, hogy azokat a pillanatokat hamar elkeni a film, amikor valami kimondatlan is látszik a tekintetekben. Az egyik ilyen, amikor Lukács a Tankcsapdából még 2012-ben kilépő Molnár Levente Cseresznyével készített, Magyar Narancsban megjelent interjút olvasgatja az egyik koncert előtt, és arról mesél, mennyire nem bírta volna az ex-gitáros a kis koncerthelyszíneket. Oké, értjük, ez a film a jelenlegi Tankcsapda-felállásról szól, mégis, több játékidőt is megérdemelt volna ez az ellentmondásos epizód a zenekar életében.
A másik túlságosan levegőben lógó momentum pedig az a jelenet, amikor Sidi volt zenekarát, a Zanzibárt nézi a színpad széléről. A sajtó Sidi átigazolásakor szeretett volna balhét szítani a két banda között, és lehet, hogy belülről ennél simább volt az ügy, de azért az kihagyott ziccernek tűnik, hogy ezt az epizódot is utózöngék nélkül engedi el a film. Mint ahogy az utóbbi évek nagyobb zenekar körüli konfliktusairól, a Tankcsapda-Sziget, vagy a Tankcsapda-sajtó viszonyról is csak elejtett félmondatokból tudunk meg új infókat.
A nyugat-európai állomásokon induló, majd Debrecenben végződő egészéves turné képsorai, a szokásos koncertvágóképek mellé körítésként a másnapos reggelek nehézkességét és a koncertek hátterében zajló utolsó simításokat kapjuk, így azonban a rajongókon kívül nem biztos, hogy másnak is izgalmas az összkép.
Kár, mert egy idő után az látszik minden szereplőn, hogy már a Tankcsapda körüli csapat tagjaként tekintenek a stábra, és még annak a reménye is felcsillan, hogy az idősödő rocker-életmódon túl a hétköznapi embereket is megismerhetjük a film végére. Ezt a reményt a Három rohadék rockcsempész nem teljesíti be. Pedig nézőként leginkább arra lettünk volna kíváncsiak - az egyik a filmben megszólaló dalt idézve - hogy amikor más már rég abbahagyta, akkor ők még miért és milyen áldozatok árán csinálják?
A filmet a MOL-kutakon lehet megvásárolni.
