Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Vannak ikonikus helyszínek, amelyek nem csak környezetként, hanem a történet szerves részeként vannak jelen a filmekben: ahogy egy kísértetház a sötét múltat, úgy a dzsungel a természet és a modernitás közti feszültséget sugallja. Nem véletlenül készültek legendás háborús filmek vagy akciódús kalandmozik a párás, nyirkos dzsungelekben. Ezek közül válogattunk.
A dzsungel és a mozi szavak együttes jelenléte alapján valószínűleg mindenki egyből A dzsungel könyvére vagy a Tarzanra asszociál – Rudyard Kipling írásaiból és Edgar Rice Burroughs híres karakterének történeteiből számos adaptáció készült már. Ráadásul mindkettőhöz van köze a magyaroknak.
A dzsungel könyve első filmváltozata igazi hollywoodi magyar összjáték eredményeként született. Az 1942-es alkotás producere Alexander Korda, rendezője Korda Zoltán, zeneszerzője pedig Rózsa Miklós volt, később viszont a Disney ráugrott a projektre: 1967-ben jelent meg a híres rajzfilm, 1994-ben egy kisebb volumenű élőszereplős mozi látott napvilágot, a legutóbbi, lenyűgözően élethű CGI-jal megtámogatott filmváltozat pedig épp a múlt héten került a mozikba.
Tarzan már a tízes-húszas évek némafilmjeinek visszatérő szereplője volt, de az igazi áttörést az 1932-48 között megjelent, 12 részes mozifilm-sorozat jelentette, melyeknek a Szabadfaluban született exolimpikon úszó Johnny Weissmuller volt a címpszereplője. Később még több mint húsz Tarzan-film született, de igazán csak két átütő alkotás volt köztük: az 1984-es Tarzan, a majmok ura, Christopher Lamberttel a főszerepben és a Tűzszekerek rendezőjétől, illetve az 1999-es, szintén a Disney által felkarolt animációs film. De nem kell sokat várni az újabb, természetesen szuperlátványos moziverzióra: még idén nyáron moziba kerül a Tarzan legendája, olyan színészekkel, mint Alexander Skarsgard, Margot Robbie, Christoph Waltz vagy Samuel L. Jackson.
De a dzsungel legalább annyira Rambo, Aguirre vagy a maják otthona, mint Mauglié vagy Tarzané. Íme, a legjobb dzsungelben játszódó filmek:
Ragadozó (Predator, 1987)
A nyolcvanas évek akciófilmes reneszánsza kimondottan kedvelte a dzsungelben játszódó történeteket. Az egyik legtüneményesebb gyöngyszeme ennek a korszaknak John McTiernan csodálatosan egyszerű akciótobzódása: a Ragadozó annyira összemosódott a VHS-korszak romantikájával, hogy magyar szinkron és karcos szalaghibák nélkül szinte elképzelhetetlen a megtekintése.
Schwarzenegger egyik legtesthezállóbb szerepét kapta ebben a tesztoszteronnal és trópusi párával átitatott csodában, talán csak a Kommandó című akcióklasszikusban volt közelebb önmagához.
Boonme bácsi, aki emlékszik az előző életeire (Uncle Boonme Who Can Recall His Past Lives, 2010)
A kortárs thai film szolgáltatja a nemzetközi fesztiválokra a leggyönyörűbb nevű filmeseket (Pen-Ek Ratanaruang, Wisit Sasanatieng, Anocha Suwichakornpong), akiket azért tudunk megjegyezni, mert nem tudunk megjegyezni. A brigád legzseniálisabb tagja Apichatpong Weerasethakul, aki a távol-keleti minimalizmus leghíresebb képviselője. Filmjei kérlelhetetlen lassúsággal hömpölyögnek, amatőr szereplőit olyan álomszerű világba helyezi a rendező, aminek kulcseleme a dzsungel.
Weerasethakulnál az őserdő tele van szellemekkel, beszélő halakkal és mágikusan megelevenedő mondákkal: nem véletlen, hogy legjobb filmje, a Boonme bácsi akkor kapott Arany Pálmát, amikor Tim Burton volt a cannes-i filmfesztivál elnöke.
A szakasz (Platoon, 1986)
Oliver Stone a nyolcvanas évek óta több-kevesebb sikerrel alakítja Amerika kritikus lelkiismeretének szerepét. A szakasz a jobban sikerült filmjei közé tartozik: pályája elején forgatta, a Vietnami háborúban átélt személyes élményei alapján. A szakasz minden jelenetéből sugárzik ez a már-már belsőséges viszony a történettel: azok a legerősebb részei, amikor az unalomban, várakozásban és a haláltól való szorongásban látjuk a katonák mindennapjait.
Stone filmjében a dzsungel szinte főszereplővé válik, aprólékos kegyetlenséggel mutatja be a háború idegőrlő banalitását: a katonák nyakát szétcsipkedő hangyáktól kezdve a mélyzöld labirintusként szétterülő erdőig.
Aguirre, Isten haragja (Aguirre, Wrath of God, 1972)
Werner Herzog a német újhullám egyik legizgalmasabb figurája, talán ő az egyetlen a generációjából, aki képes volt önmagát újradefiniálnia az ezredforduló után. A hetvenes években forgatott klasszikusai közül az Aguirre, Isten haragja volt az egyik legmaradandóbb. A filmet az elmebetegség határán létező Klaus Kinski főszereplésével forgatta, aki egy jellegzetesen herzogi karaktert formált meg.
Aguirre, a spanyol felfedező Gonzalo Pizarro vezetésével azért utazott a 16. században Dél-Amerikába egy maréknyi csapat élén, hogy felfedezze Eldorádót. Ahogy egyre mélyebben a dzsungel mélyére nyomulnak, úgy válik teljesen értelmetlenné az expedíció, amivel párhuzamosan Aguirre teljesen megőrül. Herzog filmje egyszerre hat egy dokumentumfilm realizmusával és egy rémálom szürreális hangulatával – a dzsungel nála egy hátborzongatóan nyomasztó, pokoli hely.
Apocalypto (2006)
Mel Gibson, mielőtt hírhedt antiszemita botrányaiból kifolyólag teljesen leradírozódott volna a kortárs film térképéről, sztárstátuszát azzal színesítette, hogy megosztó történelmi filmeket rendezett. Ezek között volt egészen borzalmas (A passió) elszállás és remekmű (A rettenthetetlen) is – az utóbbihoz áll közelebb az Apocalypto.
Gibson filmje a 16. században játszódik, még az európai telepesek megérkezése előtt, Közép-Amerikában: a történet hőse egy törzsével a dzsungelben élő férfi, aki a maja birodalom katonái által elrabolt családját próbálja megmenteni. Ebben a filmben a dzsungel a főhős számára az otthont jelenti, ami élelmet és védelmet ad: éppen ennek a természetes állapotnak a felszámolásáról szól Gibson helyenként iszonyatosan brutális és felkavaró filmje.
Rambo 2. (1985)
A reagani nyolcvanas évek őszintén egyszerű és máig eleven akcióklasszikusa volt a Rambo, ami végérvényesen a halhatatlanok közé emelte Sylvester Stallonét. Az első rész (First Blood) még Amerikában játszódott, egészen pontosan a Twin Peaks által ikonikussá tett fenyőerdőkben, Washington állam mélyzöld erdejeiben. Rambónak akkor egy önbíráskodó, bunkó zsaruval kellett megküzdenie – már itt látható volt, mennyire otthon érzi magát a fák árnyékában a bekattant zöldsapkás.
A második részben Rambo hazatért: itt egy vietnami titkos misszióban kellett társait kiszabadítania. Rambo számára a dzsungel maga a meleg, puha otthon: a természet minden porcikáját uralja, úgy simul bele a környezetébe, mint egy boldog kaméleon. Vagyis a zseniális George P. Cosmatos filmje a dzsungelábrázolás szempontjából A szakasz antitézise: itt a levelek homályából előugró fenyegetést John Rambo jelenti.
Jurassic Park (1993)
Spielberg legsikeresebb éve volt az 1993-as: ekkor kapta a zsáknyi Oscar-díját az azóta kissé megfakult Schindler listájáért, és ezzel majdnem egy időben termelte ki az évtized egyik legnagyobb kasszasikerét. Spielberg zsenijét mutatja az a filmtörténeti lábjegyzet, hogy a Schindler forgatása szinte egyszerre zajlott a Jurassic Park vágásával – és két eléggé eltérő filmről beszélünk.
A Jurassic Park egy egész generáció számára csinált hisztérikus divatot a dinókból: a Michael Crichton regényéből készült film ugyanis azzal a gondolatkísérlettel játszik el, hogy mi történne, ha az emberek újraklónoznák a dinoszauruszokat, és egy szafarin mutogatnák őket. A gondolatkísérlet konklúziója persze az, hogy semmi jó nem sülne ki ebből, épp ezért iszonyatosan szórakoztató film a Jurassic Park: az a jelenet pedig, amiben a T-Rex bőszen neki esik a terepjáróknak, egész egyszerűen filmtörténeti jelentőségű.
Az őrület határán (The Thin Red Line, 1998)
Terrence Malick költői filmjeiben mindig fontos szerepet kaptak a tájak és úgy általában a különböző épített terek: a Sivár vidék és a Mennyei napok kéken és barnán vibráló pusztaságai épp olyan fontos karakterek, mint az amúgy mindig remek színészek. A húsz évig tartó, önkéntes remetelét után egy epikus háborús filmmel tért vissza a mester, 1998-ban: Az őrület határán a távol-keleti hadszíntéren harcoló amerikai hadsereg tablója.
Malick filmjének nincs klasszikus értelemben vett főhőse, különböző fokozatú és habitusú katonákat követünk az öngyilkossággal felérő hadművelet során. Az őrület határán őserdeje egy tiszta, szinte paradicsomi világ, amit a brutális emberi beavatkozás pusztít el: Malick filmjének legszebb pillanatai azok, amikor a hatalmas fák egy zöld katedrálist alkotva emelkednek a zavarodott katonák fölé.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
