Mint írtuk, Oravecz Imre verseskötete, a Távozó fa nyerte el az idei Aegon Művészeti Díjat. A költővel korábban az emigrációról, Antall József melletti munkájáról beszélgettünk és arról, milyen egy kis falu szélén, a temető mellett élni. Alább bemutatunk egy videót is arról, hogy tudta meg a költő a hírt szajlai otthonában.
hvg.hu: Távozó fa című új kötetétben angol nyelvű versek is szerepelnek. Mi kellett ahhoz, hogy magyar költőként angolul írjon?
Oravecz Imre: Elhatározás. A köteteimbe korábban is bekerült egy-két angol vers. Amikor 1973-ban először jártam Kaliforniában, két költőbarátommal közösen írtunk verset angolul. Divat is volt akkoriban ez a kollaboráció: vagy soronként más-más írta a szöveget, vagy mindenki kapott tíz percet, hogy papírra vesse, amit akar. Persze az ember sohasem képes idegen nyelven olyan színvonalú verset írni, mint azon, amelyet születésétől ismer, mégis csábítást érezhet erre. Nem gondolom magam ettől angol vagy amerikai költőnek; játéknak érzem, válasznak a kihívásra.
hvg.hu: Ez rímel A hopik könyve című kötetére, amelyben kifejti: nem kellenének határok a kultúrák közé.
O.I.: Ezt írtam? Mostanában a határok emlegetésével nagyon kell vigyázni, migrációs krízis van! Tréfán kívül: a kultúrák mindig is érintkeztek egymással, noha vannak olyanok, amelyek be akarnak zárkózni. A több nyelvet bíró népek, népcsoportok, egyének egyidejűleg több kultúrában élnek, hiszen a nyelv kultúrát közvetít. Mindenhol legalább így kellene átlépni a meglévő határokat!
hvg.hu: Háromszor vágott neki disszidálási szándékkal a világnak, de mindig hazajött. Mi hozta vissza?
O.I.: Sok válasz van, attól kezdve, hogy hülye voltam, egészen addig, hogy ez a hazám. De először igazából nem azzal indultam el, hogy kint maradok, csak úgy alakult, hogy Londonon keresztül végül az Egyesült Államokban kötöttem ki. A nyelvet nem beszéltem rendesen, csak annyi közöm volt az országhoz, hogy a nagyszüleim a XIX. században Ohióba vándoroltak ki. Másodszor már tudtam: nem akarom, hogy a leendő gyerekeimmel ugyanaz történjen, mint velem a szovjet érában. Nem annyira az bántott, hogy az itthoni közegben nem lehetett íróként normálisan létezni. Inkább csak szerettem volna tisztességesen, hazudozás, csalás és megnyomoríttatás nélkül élni. De óriási trauma emigrálni. Mindent elölről kell kezdeni, nincs család, nincsenek barátok, nincs semmi.
Bartis Attila: A vége, Danyi Zoltán: A dögeltakarító, Dragomán György: Oroszlánkórus, Esterházy Péter: A bűnös, Marno János: Hideghullám, Oravecz Imre: Távozó fa, Rakovszky Zsuzsa: Fortepan, Réz Pál: Bokáig pezsgőben, Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra, Térey János: A Legkisebb Jégkorszak.
(Az ország legjelentősebb magán-irodalmi díjának odaítéléséről ebben a cikkünkben számoltunk be.)
hvg.hu: Nem enyhített a magányán, hogy egyetemre is járt Amerikában?
O.I.: Inkább tovább fokozta az óriási nyomást. Azért iratkoztam be, hogy könnyebben kapjak menedékjogot. Általános nyelvészetet hallgattam, ami egyáltalán nem érdekelt, és az oktatási rend is más volt, mint itthon. Minden szemináriumra keményen kellett készülni, és nem bírtam a tempót. Beteget akartam jelenteni, és felkerestem az egyetem pszichiáterét. Az a pasas azonban úgy hasonlított az egyik nyomozóra, aki itthon be akart szervezni, hogy biztosra vettem, nekik dolgozik. Úgyhogy elhallgattam, mi a bajom. Működtek a régi beidegződések, felkészületlen voltam, gyenge. Végül megkaptam a menedékjogot, de addigra már hazatértem. Harmadik alkalommal Gorbacsovék tántorítottak el. A nyugat-berlini ösztöndíjam után kint akartam maradni. Akkor omlott le a fal, segítettem bontani.
hvg.hu: Itthon kormányfőtanácsos lett Antall József mellett. Miért mondott le tíz hónap után?
O.I.: Szívesen mentem volna követségre, de Jeszenszky Géza lett a külügyminiszter, aki esküdt ellenségemmé vált, amikor 1985-ben mindketten vendégtanárok voltunk a Kaliforniai Egyetemen. Így itthon a tanácsadó testület tagja lettem. Mindenhol, de főként a miniszterelnöki titkárságon, óriási zűrzavar uralkodott. Senki sem tudta, mit kell csinálnia, de ez nem nagyon zavarta őket. Előfordult, hogy nem válaszolták meg az amerikai külügyminiszter-helyettes levelét, és Antall-lal akkor sem tudtam találkozni, amikor beszédet írtam neki. Túl sok dologgal nem értettem egyet. Elegem lett. Azt is beláttam, hogy a legalapvetőbb politikusi adottsággal, a színlelés képességével sem rendelkezem, anélkül pedig ott nem lehet megmaradni. Az eltelt huszonöt év engem igazolt. Nem az lett, amit vártunk, vagy aminek lennie kellene.
hvg.hu: Bántja, hogy már a bérelt földtől is megfoszthatják a parasztságot, amelynek talajvesztéséről versei, regényei szólnak? Vissza is költözött a szülőfalujába.
O.I.: A parasztság nincsen, már a téeszesítéssel mezőgazdasági munkásokká változtatták őket. Amikor visszaköltöztem Szajlára, vettem egy furgont, hogy majd azzal járok ki a határba. De látni se bírom: vagy parlagon vannak a földek, vagy rossz minőségű fenyőerdő nő rajtuk, és minden csupa szemét. Az egész országra jellemző, hogy emberek laknak valahol anélkül, hogy meg tudnának ott élni. Régen azért volt egy település egy adott helyen, mert ott valami eltartotta őket. Az én nemzedékem az utolsó, amely a téeszek felbomlása után elvben még földet művelhetett volna, de mi szakmát tanultunk, más pályát választottunk. Kormánydöntésre vagy népdalkörökkel nem lehet paraszti kultúrát létrehozni. Nálunk régen legföljebb egy-két részeg ember énekelt.
hvg.hu: A nosztalgia fordította a régi Szajla felé a figyelmét több verseskötetében és Ondrok gödre meg Kaliforniai fürj című családregényeiben?
O.I.: Nem, hanem a kötelesség, az érintettség. Dédszüleim módos parasztemberek voltak, apai nagyapámék és a testvérei kivándoroltak Amerikába. A prózaírás úgy jött, hogy meg akartam írni a történetüket. Azonkívül én is bizalmas viszonyba kerültem azzal az országgal, amelyet részint ők építettek föl. Amerika a sok emigráns nélkül nem lett volna az, ami. De a regényírók, ugye, évekig novellákon gyakorolnak, amit én nem tettem. Kíváncsi voltam, milyen lenne az első mondat. Leírtam. Másnap egy bekezdés lett belőle. Elkezdtem kutatni itthon és az Egyesült Államokban is. A második könyv megjelenése után megijedtem, hogy nincs több regényírás, de szerencsére minden történetet lehet folytatni. A harmadik részben a házaspár kint született fia beleszeret a földművelésbe, az óhazába jön 1938-ban, és Szajlán kezd gazdálkodni. Most a doni áttörés événél tartok.
hvg.hu: Mit szóltak Szajlán, hogy tollhegyre tűzte a falut?
O.I.: A Halászóember című verseskötetem után kaptam egy panaszlevelet valakitől, hogy miért olyannak állítom be az apját, amilyennek. Egy idős férfi meg azt akarta megtudni, hogy ki az a feleség, aki a beadási tartozás kiegyenlítése fejében lefekszik a végrehajtóval. Az ilyesmit kivédendő a regények végére odaírtam: „alakjai, történései költöttek”.
hvg.hu: Frissen megjelent verseskötetében sok a halálvers. Mintha alkatilag foglalkoztatná az elmúlás, korai költeményeiben is jelen van a fájdalma.
O.I.: A halál nem feltétlenül a meghalást jelenti. Születésünktől egyfolytában rombol, öl bennünket, míg a végén aztán leterít. Erről egy pillanatra sem feledkezhet meg az ember, ha egyedül él egy falu szélén, mint én, ahonnan a temetőre látni.
/Mátraházi Zsuzsa interjúja tavaly decemberben a HVG-ben jelent meg./