HVG: Ez a mostani interjúnk az utolsó utáni, vagy a legeslegutolsó előtti?

Kertész Imre: Talán a legutolsó utáni első, de könnyen lehet, hogy fogok még néhányat adni. Már csak azért is, mert szeptember végén megjelent németül A végső kocsma című regényem, s őt nem hanyagolhatom el, mint egy fésületlen gyereket, miközben nem hagynak békén az interjúkérésekkel.

– Ezek szerint a nyáron nem gondolta komolyan azt, hogy „nincs több mondanivalóm”?

– De, abszolút komolyan gondoltam. Lehet, hogy gyakran mondok marhaságot, de azt akkor még nagyon is komolyan gondolom. Ahogy azt is most, hogy az életem mondandója, végeredményben, annyiban is összefoglalható: Auschwitz óta más világot élünk, és a történelmet többé nem lehet pszichikailag értelmezni. Az irodalmi találmányom csupán annyi, hogy a „funkcionális ember” fogalmával kivettem a történelmet a pszichológia karmai közül. Valójában ezt cifráztam-cicomáztam könyveken keresztül. Még szerencse, hogy ha az ember ugyanazt hajtogatja is, az olvasók nem mindig ugyanazok.

– 2001 és 2009 közötti, most nyomdafestéket látott naplójegyzeteiben újra és újra viaskodik a Glückskatastrophé-nak, szerencsecsapásnak aposztrofált Nobel-díjával. Másokat idézve pedig halálos csóknak nevezi az „irodalmi főnyereményt”, amely elvileg lehetővé tette az íráshoz nélkülözhetetlen csend és nyugalom megteremtését. Volt olyan pillanat, amikor legszívesebben visszaadta volna a díjat?

– Soha. Mint ahogy komolyan soha nem fordult meg a fejemben, hogy megkapom. Ezt is elmondtam a Nobel-beszédben, igaz, pofátlanul hozzátéve, hogy megérdemeltem, elvégre leraktam valamit Európa asztalára. A helyzet, misztifikálás nélkül, az, hogy az összes kellék megvolt ahhoz, hogy a Svéd Királyi Akadémia kitüntessen, de ahhoz is, hogy ne kaphassak ilyen elismerést.

Kertész Imre átveszi a Nobel-díjat 2002-ben

AFP / Pool / Henrik Montgomery

– A Nobel-díj a Sorstalanság írójává merevítette. Ha önmagát csak egyetlen könyvével azonosíthatná, melyik lenne az?

– A kudarc. Az a legjobb regényem. Az van a legjobban megírva, a legrafináltabban felépítve, és ott sikerült megmutatnom azt a Camus által oly remekül megírt folyamatot, amivel már a Sorstalanságban is foglalkoztam, hogy a nyomorúságból boldogság születik. Ugyanakkor A kudarc a legkevésbé ismert könyvem.

– Mit gondol, ezen értékelését az irodalomtörténészek, illetve az olvasók el fogják-e bármikor is fogadni?

– Nem gondolok az utókorra, nem érdekel. Sajnos már a jelenkor sem érdekel. Pláne ha így reszket a lábam, mint most is éppen. Azt csinálnak a műveimmel, amit akarnak. Gyenge vagyok már. Ennél a frissen megjelent regényemnél sem tudtam teljesen keresztülvinni már az akaratomat, mert például sajnálom, hogy a könyv címével azonos regénytöredékem végül kimaradt a német kiadásból, de az utánnyomásban, illetve a francia – meg a valamikori magyar – nyelvű kiadásban biztos benne lesz.

– A végső kocsmát másodszor említi „regényemként”, holott friss könyve borítóján eligazításként a Tagebücher, vagyis a naplók alcím szerepel.

– Arra a következtetésre, hogy a bejegyzéseim egyfajta epopeiaként is olvashatóak a hősiesség nélkül, mára nélkülözhetetlen segítőtársam és barátom, Hafner Zoltán irodalomtörténész jutott, amit én örömest fogadtam el, már csak azért is, mert a Gályanapló című, 1992-es könyvem is valahogy így született. A tíz-húsz oldalas részletek egy könyvbe szerkesztve, fejezetcímekkel ellátva álltak össze, lehet, hogy szabálytalan regénnyé. A szövegben nincs utólagos beírás, húzás is csak alig.

– Amit eddig talán csak sejteni lehetett, mostanra egyértelművé vált: ön mániákus naplóíró.

– Hogyne, gyerekkorom óta az vagyok... voltam. A feljegyzéseim azonban csak 1961-től maradtak meg, a háború, aztán számos költözés...

– A hiányzók előkerülhetnek még?

– Nem hiszem, tőlem biztosan nem.

– Hosszú évek óta el-, illetve – egy másik regénye címével élve – felszámolásban van a világgal. Bartók Bélának állítólag az volt az utolsó mondata, hogy teli bőrönddel megyek el...

–  ... Bartókot teli bőrönddel rúgták ki ebből az országból...

– Szóval a kérdés az, mi maradt megíratlan. Naplójában például gyakorta emlegeti a Szodomai magányos című regényt.

– Ez volt életem első nagy írói ötlete, még húszéves koromban, amikor azt élhettem át, hogy ha az ember ki akarja húzni magát az embertelen, korrupt világból, Szodomából, akkor – mint a címem is mutatja – végtelenül magányossá kell válnia. S bár ezzel a címmel végül is nem írtam könyvet, csak egy fejezetet, az egész írói munkámnak ez lett az alapgondolata. A Sorstalanságon tizenhárom évig dolgoztam, miközben az volt az érzésem, hogy lopom az időmet. Tizenhárom éven át bolyongtam a budai hegyek között, és mindig reméltem, hogy eszembe jut a megváltó gondolat, pedig nem a gondolat hiányzott, a forma.

– Visszatérő dilemmája az is, amit 2006 márciusában meglehetősen depresszív hangulatban vetett papírra: ha rejtélyes életét – „akár egy kosár romlott gyümölcsöt” – kiborítja az asztalra, az életén túl a művei is „kiürült korsóvá” változnak. Miért döntött végül is úgy, hogy regénynaplóját – ahelyett hogy 20-30 évre széfbe záratná – mégis közreadja?

– Hiúságból. A Hafner Zolival való munka során, menet közben derült ki számomra, hogy jó írói szöveg. Hülye lennék elrejteni, pláne eltépni.

– Igen ám, de ugyanarra a szövegére, mondjuk egy „végleg” befejezett „nagy opusára” két-három nap vagy néhány hét elteltével számos esetben tudott úgy tekinteni, mint élete legnagyobb melléfogására. A végső kocsmát nem fenyegeti ilyen veszély?

– Nem. Tulajdonképpen egész életemben ugyanazon a regényen dolgoztam, ilyen makacs vagyok. Végig az első, eredeti gondolat mellett tartottam ki, amely legfeljebb csak újabb változatokon ment keresztül, így a Szodomai magányosból lett A végső kocsma – és az is csak töredék.

– Noha a Sorstalanság Magyarországon 350 ezer, idegen nyelveken pedig milliós példányszámot ért el, mégsem állítható, hogy bestsellerszerző lenne. Ezt tudja is magáról, többször nyilatkozott úgy, hogy megelégszik, ha néhány ember megérti a történeteit. Ugyanakkor, naplójának tanúsága szerint is, rettenetesen szenved az értetlenségtől, a rosszindulatú visszhangoktól, a szeretetlenségtől. Miért ez a kettősség?

– Úgy látszik, ahhoz, hogy az ember írjon, újra és újra adrenalin-utánpótlásra van szüksége. Az érzelmi reagálások pedig fokozzák az alkotói dühöt vagy a végtelen kétségbeesést, ami egy-egy könyv megírására inspirál.

Túry Gergely

– Ily módon művileg állítaná elő a szükséges indulati szintet?

– Lehetséges. Ilyen a természetem, így születtem, gyerekkoromban is, de főként a Szodomai magányos korszakomban már ilyen radikális voltam. Nagyon sok adrenalinra volt szükségem ahhoz, hogy kibírjam a mindenkori hülyéket, és elbújjak előlük. Az ember mindennel próbálkozik, előveszi, erősíti magában például azt a belső meggyőződését, hogy ő titokban valami óriásit csinált, de ezt sosem fogja megtudni senki.

– Ehhez képest a „jó írói szöveg” legyőzte azokat a kételyeit is, hogy szabad-e élete párjával, M.-mel, Magdával kapcsolatos gondolatait, krónikáját közreadnia.

– Megválaszolhatatlan dolgokat feszeget. Kétségtelen, sok mindenen kellett túltennem magam. Ami ennél lényegesebb, s most maradjunk pusztán az irodalomnál: nekem valójában Magdi találta ki menedékként Berlint. Amikor látta, hogy én itt mennyit szenvedek, és közben Németországban mennek a dolgaim, lassan kezdek pénzt is keresni, akkor azt ajánlotta, hogy összességében töltsük az év egyik felét Berlinben, a másik felét itthon. És én akkor olyan pimasz lettem, hogy voltaképp az egész évet ott töltöttük, mert annyira gonoszul megszerettem Berlint, annyira inspirált az a világvárosi hangulat, amelynek a nyomai a háború előtt még Budapesten is megvoltak.

– Most viszont megint itthon él, bár ha erről kérdezik, nyomban Parkinson úrra mutogat, mondván: ő az oka.

– Valóban.

– Valószínű, hogy sokaknak ez nem kielégítő válasz.

– Pedig az. Fölöslegesen fenntartani két háztartást – annyi azért nem maradt a Nobel-díjból. Berlinben nem tudtak meggyógyítani, igaz, a Parkinsont nem is lehet, csak valamennyire karbantartani. Amikor felmerült, hogy a berlinitől eltérő kezelésre lenne szükség, ez a kényszerűség visszahozott ebbe a végső kocsmába, ebbe a szobába, ahol változatlanul remeg a lábam, ahol utálattal nézek körül, s minden valószínűség szerint az ördög innen is visz majd el. Haza kellett jönni, mert már nem tudtam részt venni a dolgokban, a magyar helyzet pedig – amelyre a kérdésében bújtatva rákérdezett – szintén végtelenül szánalmas. Untatnak ezek a jobbik meg balik izék, untat az, hogy Magyarország egyszerűen képtelen összeállni és egy országot megcsinálni, pedig minden lehetősége megvolna hozzá.

– A Holocaust bohóca voltam címmel a Die Zeit hetilapban megjelent interjúja sokakat meghökkentett, holott eddigi írásait, megnyilatkozásait ismerve ez a kijelentése nem kellett volna hogy meglepetést keltsen.

– Dehogynem. Kérdezőm, az általam igen szeretett és nagyra becsült kritikus, Iris Radisch ezúttal nem olvasott elég figyelmesen, ugyanis 2007 augusztusában, amikor lemondtam egy szászországi szereplést, a naplómban úgy fogalmaztam, hogy „nem vagyok többé holokauszt-bohóc”, vagyis, bár fenyegetett a veszélye, végül is nem váltam azzá.

– Szintén a naplójából tudható, hogy az elmúlt másfél évtizedben gyakran elhatalmasodott a betegségtől, illetve a magatehetetlenségtől való félelme, s újra és újra felbukkan az öngyilkosság gondolata. Durva kérdés azt firtatni, hogy ön, aki számtalan hősét „megöngyilkolta”, miért döntött mindig az élet mellett?

– Nem durva kérdés, helyénvaló. Hirtelenjében nem is tudom, Dosztojevszkij vagy Camus írta azt, hogy az egyetlen komoly filozófiai probléma az öngyilkosság. Én valóban az élet mellett döntöttem, hiszen nem gondoskodtam semmiféle öngyilokeszközről. Mindig azt gondoltam, ha majd eljön az idő, kiugrom az ablakon. Most, hiába jött el a pillanat, az ablakig sem tudok egyedül elmenni. Már nem fog történni semmi, mert nem tud történni semmi. Legfeljebb... mikor is jelenik meg ez az interjú?

MURÁNYI GÁBOR