„Minden, ami emberi, akár rossz, akár jó, előbb-utóbb véget ér, kivéve a matematikát” – mondta Erdős Pál, a magyar matematika utazó nagykövete, aki haláláig két bőrönddel járta a világot: egyikben jegyzeteit, másikban ruháit tartotta. Bár Erdős esete kirívó, az elméleti matematikus lét valóban minden idők egyik legpuritánabb műfaja. Tulajdonképpen semmi más nem kell hozzá, mint toll, jegyzetfüzet, tábla, kréta, illetve ma már számítógép és internet is, amelyek a kapcsolattartás és a szakirodalomban való tájékozódás elengedhetetlen kellékei.

Mindezt már Huszár Kristóf, az Institute of Science and Technology Austria huszonöt éves matematikus doktorandusza mondja, aki a nagy elődhöz hasonlóan szintén kombinatorikával, egész pontosan a kombinatorikus geometria és topológia egy kicsiny részterületével foglalkozik egy német matematikus, Uli Wagner kutatócsoportjában. Az általánosított hálózatok, vagy szakzsargonnal hipergráfok geometriai és strukturális tulajdonságait vizsgáló fiatal kutató elmondása szerint a csendes elvonulás legalább olyan fontos a kutatásban, mint a beszélgetések, konferenciák és az utazások.

Felfedezők a gondolat világában

„Közhely, de ma, a szupermost generáció idejében a csendért és a nyugalomért minden nap meg kell küzdeni.” Ha mindez sikerül, Kristóf napjai leginkább azzal telnek, hogy ül az üres papír fölött, néha felír, vagy felrajzol valamit, majd áthúzza az egészet. „Időről időre jön egy ötlet, én pedig nagy lendülettel nekiülök számolni. Aztán legtöbbször kiderül, hogy egy kulcsfontosságú láncszem hiányzik, vagy valami felett átsiklottam, ami miatt az egész terv borul. Mindent újra kell kezdeni. Ez megy heteken, hónapokon át, idősebb kollégák elmondása szerint olykor akár évekig is.”

Huszár Kristóf

Chethan Kamath

Azonban a látszólag sziszifuszi munka mégsem az, mert a zsákutcákból is rengeteget tanul a fiatal kutató, aki minden kudarc után jobban érzi a vizsgált probléma természetét, és a figyelme idővel olyan irányba terelődhet, amely végül elvezetheti a megoldáshoz, vagy új, meglepő kérdésekhez. Ebben persze nagy szerepe van a témavezetőtől jövő inspiráló támogatásnak is.

Kristóf szerint a fiatal kutatói krízis igazán a PhD után fog beköszönteni, amikor már a témavezetője is elengedi a kezét, és tényleg teljesen egyedül kell felépítenie egy új kutatási programot. Ugyanakkor ez a nehézség szorosan összefügg a matematikusi pálya egyik nagy szépségével is: érintetlen területeken járhatnak, felfedezők lehetnek a gondolat birodalmában.

Ha pedig egy felfedezés megszületik, vagy sikerül felismerni egy érdekes összefüggést, az maga az eufória – teszi hozzá Kristóf, aki középiskolásként pont ezért szerette meg a matematikát. „Ha egy a matematika iránt fogékony diák olyan tanártól tanulhat, aki elküldi őt táborokba, versenyekre, vagy a tanár maga is szakkört szervez az iskolában, a diák hamar belecsöppen egy fantasztikus világba, ami könnyen magával ragadhatja. Hiszen nemcsak a matematika szépségeivel, hanem életre szóló barátságokkal is gazdagodhat.”

Magyarország, a kombinatorika nagyhatalom

Ez nem véletlen, mert Magyarországon a matematika művelésének évszázados hagyományai vannak: kombinatorikában egyenesen nagyhatalomnak számítunk. Mindez a nemzetközi hírnévre szert tett, iskolateremtő magyar kutatóegyéniségeken túl ugyanúgy a korszakos jelentőségű tanáregyéniségeknek köszönhető. Kristófot is egy ilyen tanár, Lányi Vera indította el a pályán: miatta jelentkezett az ELTE matematika szakára, ahonnan útja az alapszak elvégzését követően Európa egyik legmodernebb természettudományi és informatikai kutatóközpontjába vezetett.

Az idilli környezetben, a Bécstől mindegy fél órára lévő Klosterneuburg erdőkkel övezett völgyében található IST Austria (amelynek érdekessége, hogy az épület korábban elmegyógyintézet volt) hallgatójaként Kristóf egyedülálló interdiszciplináris közegben dolgozhat. A kutatóintézet félezer munkatársa több mint 50 országból érkezett, a munkanyelv természetesen az angol. Nincsenek tanszékek, csak maximum 15 fős kutatócsoportok. Az ide felvételt nyerő diákoknak az első évükben bőven jut idejük és lehetőségük arra, hogy megtalálják a hozzájuk leginkább passzoló témát és kutatási területet. A tantárgy, a kötelező óra is lényegesen kevesebb: a hangsúlyt inkább a közös és az egyéni kutatómunkára helyezik, és kevesebb a vizsga is.

Az anyagiak és a bürokrácia terén is nagy különbségek vannak nyugati egyetemek, köztük az IST Austria javára a magyarokkal szemben. „Ismerek olyan magyarországi egyetemen tanuló PhD-hallgatót, akire majdnem ugyanannyi adminisztrációs munka hárul, mint a tanszéki ügyintézőre. Emellett rendszeresen felkérik gyakorlatok, szemináriumok megtartására is, ami – bár kiváló lehetőség oktatási tapasztalatok megszerzésére – végső soron ugyancsak a kutatástól veszi el az időt.”

Kristóf gyorsan hozzáteszi, hogy az ELTE matematikusképzése világszínvonalú: a különösen intenzív program még a legjobbak számára is megterhelő, viszont aki tisztességgel elvégzi, olyan szilárd matematikai alapműveltségre tehet szert, amellyel bárhol megállja a helyét. Ez azért is fontos, mert a tudomány minden korábbinál gyorsabb ütemben válik nemzetközivé. Ma már teljesen természetes, hogy egy kutató a pályája során több országban is eltölt hosszabb-rövidebb időt, és rendszeresen vesz részt külföldön megrendezett nemzetközi konferenciákon és workshopokon. Tehát ebből a szempontból is Erdős Pál az etalon: kevés olyan pontja van a világnak, ahol a nagy példakép nem alkotott.

Fehér Renátó

„Itt egy perc alatt minden összeomlik vagy megdicsőül. / Másnap meg ugyanez újra. Végül úgyis minden jackass megőszül. / S görcsösen próbáljuk azt hinni, hogy életünk hajaz egy sitcomra,/ de kaliforniai whiskybár helyett ez ká-európai kiskocsma” – így köszönti a holnapot egy másik fiatal ígéretes tehetség, aki minden idők másik legpuritánabb műfajában, az irodalomban alkot. Fehér Renátó költő, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola 1945 utáni magyar irodalom doktori programjának PhD-hallgatója a saját alkotói, és kutatói kríziseit inkább inspiratív bizonytalanságnak fogja fel.

Fehér Renátó

Szőcs Petra

„Évek teltek el így, mert úgy tűnt, hogy néhány kivételtől (Kemény Lili, Szálinger Balázs) eltekintve, a kortársaimat és a néhány évvel idősebbeket egyáltalán nem érdekli az a versben, ami engem” – mondja Renátó, aki bizonyos értelemben szintén egy nagy előd, Petri György költészete mentén indult el. „Amikor 2008-ban egyetemre kerültem, és kezdtem bekapcsolódni az irodalmi közegbe, az a hír járta Petriről, hogy süllyed, hogy kordokumentum. Mindennek ellenére nekem ő tűnt ideális sorvezetőnek ahhoz, amit és ahogyan mondani akartam.”

Renátó 2014-ben megjelent, Garázsmenet című debütáló kötete sem maradt érintetlen Petri egykori szamizdatos szellemi közegétől, ugyanakkor „nem lehet olyasvalamin nosztalgiázni, aminek nem részese voltam, csak szorgalmas olvasója vagyok, doktoranduszként meg elemzője” – mondja Renátó, aki próbálja elkerülni a csapdát, hogy amit a versben (vagy tanulmányban) mondani akar, ne csupán illusztráció legyen. „Nincs tehát teátrális apagyilkosság, de költözés igen.”

A hagyomány mint turkáló

A hagyományok megregulázására azonban adódnak még bőven kreatív módszerek: „a Zeitgeist, a kulturális kontextus, a hagyomány számomra turkálószerű hely: szövegbálák kibontva, szanaszét a legkülönbözőbb anyagban, színben, formában és méretben. Minden 'szöveg': lehet válogatni, aztán melózni a válogatással. Én a Garázsmenetben például Egerszegit, a Kacsameséket, az Újratemetést, Petrit, Cseh Tamást, a Hiperkarmát, Fehér Mikit, Rimbaud-t mind összeeresztettem, kellettek ahhoz az atmoszférához, amit meg akartam teremteni. Gyűlnek ilyesmik az új anyagban is.”

A megtalált nyomvonal mellett a cél persze a folyamatos kísérletezés. Ennek egyik fontos állomása volt Renátó számára a tavalyi Margó Fesztivál, ahol a Rájátszás projekt során Szabó Benedek, a Szabó Benedek és a Galaxisok énekes-dalszerzője lett a párja: „én új dalszöveget írtam A teljesség felé című dalára, ő pedig megzenésítette a Szigorú című versemet. A munka előtt dilemmáztam, hogy elsülhet-e jól, ha a kérdéseiket, témáikat tekintve két ennyire hasonló alkotó működik együtt, hogy nem alibizés, önismétlés lesz-e ez részemről. Aztán kiderült, hogy Benedek alaposságának, profizmusának köszönhetően tovább tudtam pontosítani mindazt, ami a fejemben jár. És hogy az egész kooperáció nem a nárcizmusról, nem az új olvasók görcsös megszólításáról, hanem mondanivalóról és szórakoz(tat)ásról egyszerre szólhatott. A jópofáskodó lazaságot egyébként is mindig súlytalannak és gyanúsnak tartottam. Remélem, lesz folytatás, mert nagyon inspiratív volt, hogy feladat van: megadott keretek közé, megadott dallamra kell megírni valamit. A magam szórakoztatására is szöszöltem azóta ilyesmivel, szereztem némi gyakorlatot.”

Kilépni onnan, ahol gyűlnek a lájkok

Hakni helyett tehát valós jelenlétet, nem pedig a jelenlét önértékét kéne nyújtani – vallja a huszonhat éves költő, aki az írás, a tanítás és a kutatás mellett azon is igyekszik, hogy a szakmája marketingmegfontolások nélkül is tudjon más társadalmi, nem-szakmai kérdések felé nyitni: „kilépni a komfortzónából, oda, ahol nem gyűlnek a lájkok és nem kell görcsösen trendinek látszani”. Teendő persze „házon belül” is van bőven, mert a szerzők érdekeit képviselő civil, művészeti szervezeteknek a mai permanens vészhelyzetben egyre inkább a puszta túlélésük, láthatóságuk a tét.

Renátó szerint elkerülhetetlen a mentalitásváltás: kritika és érdekképviselet mellett a szakmai szervezetek a hosszú távú stratégiaépítésre és az önálló kulturális ajánlattételre kezdenek fókuszálni, egyúttal elutasítják az egyre sekélyesedő háborgás napi rutinjának alibijét is: „fiatalok keresik az új és valóban felforgató stratégiákat, megküzdve eközben hiúságukkal, jól értesültségük mérgező fölényességével, és a mesterek lehengerlő hatásával. A sokféle területről érkező, intézményektől többnyire független diagnóziskísérletek szerencsére jócskán túllógnak a NER nevű provincián, miközben annak is igazán a velejéig ásnának. Komoly meló áll előttü(n)k, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen.”