Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A nagy sikerű széria záróepizódjának vánszorgó ritmusára és érdektelenségbe fulladó, a végletekig húzott történetére az sem mentség, hogy hűen ragaszkodik a könyv cselekményéhez – sőt, itt lett volna a lehetőség, hogy a film túlnőjön az alapanyagon. Ugyan kapunk 4-5 nagyon látványos és izgalmas jelenetet, de mindegyikre jut 15-20 percnyi szájbarágás – Jennifer Lawrence-et végig szócsőként használja a rendező, de legalább Philip Seymour Hoffman legutolsó alakítását megcsodálhatjuk.
Hát, ennyi volt. Hét év alatt szépen kifutotta magát Az éhezők viadala-franchise: Suzanne Collins könyvtrilógiája 2008 és 2010 között jelent meg, majd a harmadik rész kettébontása miatt négyrészesre sikeredett filmadaptációk is évről évre kerültek moziba, 2012-től kezdve. Az éhezők viadala – A kiválasztott 2. rész címre hallgató végső epizódot a héten mutatták be, és írta be magát minden idők legnagyobb csalódást keltő filmsorozat-fináléi közé.
Pedig hát onnan indultunk, hogy miután az Alkonyat-filmek meggyalázták a YA (young adult, magyarul kábé ifjúsági) regényadaptációkat, Az éhezők viadala zseniális első része visszahozta a nézőkben a reményt, na meg a stúdiók kedvét is a műfajhoz. Kaptuk is sorban az érdektelenebbnél érdektelenebb, fantasztikus fiatal-kalandokat – A végzet ereklyéi, A beavatott, Az emlékek őre, Az útvesztő, hogy csak néhányat soroljak fel.
Aztán minden jel arra mutatott, hogy a második rész egy nagy káosz lesz. Az akkorra már Oscar-díjas Jennifer Lawrence egyre több projektet vállalt be, ezért gyorsan le kellett forgatni a filmet, ráadásul időközben kiszállt az előző rendezője, Gary Ross, a helyére pedig a Black Eyed Peas- és Britney Spears-klipeket rendező Francis Lawrence került, három, maximum közepes filmmel (Constantine, a démonvadász, Legenda vagyok, Vizet az elefántnak) a háta mögött. Ehhez képest a Futótűz alcímet viselő második rész – most már kijelenthető – az egész sorozat legjobb darabja lett, a kritikusok imádták, és ez szedte össze a legtöbb pénzt is a mozipénztáraknál.
Nem csoda, hogy a folytatásra még jobban felcsigázódott a nép, még úgy is, hogy a kor egyik legidegesítőbb filmes trendje, a finálé két filmre szakítása elérte Az éhezők viadalát is. Színészileg is kifejezetten izgalmas volt a projekt: megszerezték Julianne Moore-t, Philip Seymour Hoffman alakítását pedig fél évvel a halála után láthatták a nézők. A kiválasztott című befejező sztori első része ugyan láthatóan a grandiózus, végső finálét volt hivatott felvezetni, de azért a maga csendes módján egy kiegyensúlyozott, jó film volt.
A baj csak az, hogy a végső, most már tényleg a legeslegutolsó finálé is ugyanolyan vontatott, mint az elvileg neki megágyazó elődje – azzal a különbséggel, hogy van benne négy-öt, tényleg szuperlátványos és jaj-mi-lesz-velük szinten izgalmas kulcsjelenet. Azon kívül pedig nulla feszültség. Mert így a végére, három filmnyi oda-vissza szenvedés után már tényleg, kit érdekel, hogy Katniss melyik bájgúnárt választja Peeta és Gale közül? Azért drukkolunk, hogy jussanak már el, ahova akarnak, és nem azért, mert elragadtatva szorítunk a főhősökért, hanem azért, mert közben a mozijegy és a popcorn árát számolgatva ajánljuk nekik, hogy történjen már valami velük.
Pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol az előző részben hagytuk, vagyis Katniss (Jennifer Lawrence) épülget fel az Kapitóliumban agymosott Peeta (Josh Hutcherson) által okozott fojtogatási sérüléseiből, majd kénytelen rájönni, hogy bár eddig elég volt propagandaikonként összetartani a lázadókat, most már ő is kénytelen fegyvert ragadni. Így hát a még mindig kissé instabil Peetával, Gale-lel (Liam Hemsworth), a propagandavideós Cressidával (Natalie Dormer) és egy csapat katonával együtt elindulnak a háború sűrűjébe.
Ki tudja, miért, de a forgatókönyvírók az utolsó részre úgy döntöttek, megszegik a filmes történetmesélés legfőbb szabályát, és szinte minden egyes cselekményszálról előbb értesülünk a szereplők szájából, jól artikulálva, mint hogy azt képekkel mutatnák meg nekünk. Az a négy-öt jelenet pedig tényleg bravúros – a korábbi viadalokról ismerős játékmesterek a háborúban sem pihennek –, de az egész értékéből rengeteget levon, hogy miután látjuk őket, a szereplők jó részletesen ki is beszélik a történteket, hogy a nézőnek egy percig se kelljen gondolkodnia.
Ez pedig betesz a látványnak is. A film nagy részét sötét sikátorokban, csatornákban és búvóhelyeken töltik a karakterek, halkan beszélgetve és rémülten őrködve, várva a nagy semmit. Izgalmas, ugye? A látványos, sztori szempontjából is izgalmas, fordulatos jelenetek túl rövidek, és mire elkezdenénk felvenni a ritmust, a film leül, és újra és újra jön a taktikai kibeszélőshow.
Azt sem lehet a forgatókönyvírók (vagy az írónő, nem olvastam a könyvet) lustaságán kívül sok minden mással magyarázni, hogy teli van a film olyan olcsó húzásokkal, mint például amikor főhőseink elvesztik az elejétől fogva hangsúlyozottan fontos csapdajelző holotérképet, ami nélkül elvileg esélyük sincs a túlélésre, két másodperc kétségbeesés után megszólal valaki, hogy „á, erre menjünk, tudok egy rövidebb utat”.
Ha mindez nem lenne elég, az utolsó fél óra is ad okot egy kis bosszankodásra. Miután Katnisst már végleg csak az élteti, hogy Snow elnök halálával véget érjen a diktatúra a Kapitóliumban és egész Panemben, látunk néhány borzasztóan jól kinéző tömegjelenetet és egy-két nagy fordulatot, de megint csak nincs idő az ujjongásra, mert először egy újabb szájbarágás-hadjáratot indít a film a néző ellen, majd beleesik a Gyűrűk Ura-szindrómába, és minden befejező jelenetre ráhúz még egy befejező jelenetet. Egy idő után már azt se bánnánk, ha minden karakter meghalna, mert akkor legalább tuti vége lenne a filmnek.
Természetesen a színészi alakítások továbbra is a legbiztosabb pontjai a filmnek, még akkor is, ha így a végére letisztázódott, hogy a karakterek döntő többsége eldobható és felcserélhető. A széria három legjobbja a mindig a maximumot nyújtó Jennifer Lawrence, a félelmetes magabiztossággal pózoló diktátort alakító Donald Sutherland és a megtévesztően titokzatos Julianne Moore – utóbbi ráadásul csak az utolsó két filmben szerepelt.
A két szépfiú, Hutcherson és Hemsworth megszenvedi a jellegtelen karaktereiket, a sztárparádéval dúsított szereplőgárda korábbi kulcsemberei (Stanley Tucci, Woody Harrelson, Elizabeth Banks, Jeffrey Wright) pedig már jóformán csak egy-egy pillanatra tűnnek fel az utolsó epizódban. Philip Seymour Hoffman a forgatás közben hunyt el, ezért a szerepét kicsit meg kellett csonkítaniuk az íróknak, de még ebben a kevés játékidőben is felülkerekedett a színészgárda nagyobbik részén – sajnos, a legeslegutolsó filmszerepében.
Pedig a Futótűzzel csúcsra jutó Francis Lawrence számára itt lett volna a lehetőség, hogy bebizonyítsa, milyen jó rendező – hagyni kellett volna a könyv diktáló üzemmódját, és a kreatív lázadásról szóló történet szellemiségéhez hűen valami újat mutatni.
Azt mindig is tudtuk, hogy Az éhezők viadala messze nem eredeti sztori, hanem a világtörténelem és a popkultúra különböző állomásaiból összekotort valami, de azt a valamit eddig úgy kotorták össze, hogy izgalmas újdonságként hatott. A végére már csak a klisék maradtak.
