Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Legkésőbb A faun labirintusa című filmjénél kiderült, hogy Guillermo del Toro minden egyes alkotására érdemes odafigyelni. Most is ezt tettük, de a kísértetházban játszódó, gótikus románcnak bélyegzett Bíborhegy egész biztosan nem kerül majd be a mexikói filmes legjobbjai közé – egy nagyon is élvezhető, de végtelenül egyszerű történetről van szó. Ne higgyünk a horrorisztikus előzeteseknek sem, megijedni a kevésbé edződött nézők sem fognak, inkább a sötét, véres hangulatával játszik rá a borzongatásra a rendező.
A Bíborhegy első jelenetében elhangzó mondat rögtön egy igen magas labdát tartogat: „Óvakodj a Bíborhegytől!”. Az egyik szellem szájából (vagyis hát tulajdonképpen egy foszladozó koponyából) elhangzó szavak természetesen nem valamiféle anti-marketingként szolgálnak, hanem a filmbéli kísértetház helyszínére utalnak, és amúgy is, nem arról van szó, hogy kifejezetten rossz lenne a film, éppen csak a promója csúszott egy kicsit félre.
Az előzetesek alapján ugyanis egy igazi klausztrofób kísértet-horrorra lehetett számítani, igaz, Guillermo del Toro író-rendező semelyik megszólalásában sem mulasztotta el kiemelni, hogy ő gótikus románcként tekint legújabb alkotására. Ez már sokkal közelebb áll a végeredményhez: bár a látványvilág az ötvenes-hatvanas évek Hammer-filmjeit és Mario Bava munkásságát idézi, az igazi félelemkeltés elmarad, és a fókusz a főszereplők bizarr romantikájára irányul.
Pedig erős képpel indít a mexikói filmes: a hófehér viktoriánus csicsaruhába öltözött, élénk szőke hajú Edith (Mia Wasikowska) egy köd- és hófödte tájon áll, egyedül, csurom véresen. Rögtön beszippant. Sajnos azonban a néhány másodpercnyi előrevetítés után rögtön kezdődik a magyarázkodás, és visszaugrunk Edith gyerekkorába, amikor édesanyja még halála után is meglátogatta őt éjszaka az ágyában, csak már lebegő, fekete, bűnronda szellemként.
Itt rögtön meg is tapasztalhatjuk, hogy Del Toro a film kedvéért teljesen átadta magát a klasszikus horror-esztétikának: baljós árnyékok, megalomán díszletek, festményeket idéző színvilág és grandiózus kameramozgás uralja már az első perceket. Részben ez a rendezői döntés is hozzájárul ahhoz, hogy valószínűleg sokaknak okoz majd csalódást a film – az ugyanis a Hollywood hőskoráért rajongó filmőrülteknek és a fősodorral szemben álló horrorhipsztereknek készült, nem az adrenalin kedvéért mozijegyet vásárló egyszeri nézőnek.
Igazából az süt le az egészről, hogy Del Torónak egy unalmas napon, elalvás előtt eszébe jutott, hogy kéne csinálni egy oldszkúl kísértetházas filmet, egy csomó rothadó zombiként járkáló szellemmel, és erre az ötletre húzott fel egy történetet. Csakhogy időközben a történet tök jóra csiszolódott, miközben a szellemek feleslegessé váltak. Mert ez történt. Minden alkalommal, amikor feltűnik egy kísértet, vagy váratlanul, nagy zajjal elcsavarodik egy kilincs, azt lehet érezni, hogy ezek csakazértis kerültek be a filmbe.
A Brontë-regényeket idéző, operaszerű sztorinak is kell egy kis idő, mire tényleg beindul. A rövid gyerekkori képek után hamar megismerkedünk a filmbeli jelen (a 19. század vége) többi szereplőjével – a New Yorkban íróként próbálkozó Edith iparmágnás édesapjához (Jim Beaver) érkezik az angol Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddleston), hogy támogatókat találjon az agyagkitermelést megkönnyítő találmányához. Edith egyből beleesik a jóvágású nemesbe, annak ellenére, hogy édesapja az érte szintén rajongó orvost, Dr. Alan McMichaelt (Charlie Hunnam) favorizálja, és Thomas nővére, Lady Lucille Sharpe (Jessica Chastain) sem nézi jó szemmel öccse választottját.
Amikor végül minden hátráltató erő ellenére – és néhány szerencsétlen eset következtében – Edith és Thomas összeházasodnak, a férfi magával viszi feleségét a hegyvidéki Cumbria városába, hogy abban a gyönyörű, de kissé omladozó villában éljenek, ahol Thomas és Lucille felnőttek. A házas életet ráadásul hármasban képzelték el, mármint lakhatás szempontjából. Megismerve eddigre hármójuk egymáshoz való attitűdjét, itt már sejtjük, hogy valami nem fog stimmelni. Ja, és a hátborzongató kastély egy vörösagyag-bánya tetejére épült – innen a ház beceneve, a Bíborhegy.
Nem túlzás azt állítani, hogy a kastély túllép a díszlet szerepkörén, és a fő karakterek közé tartozik a maga titkaival, rejtélyeivel. Könnyen elképzelhető, hogy Guillermo del Toro (és a többek közt a Francis Ford Coppola-féle ’92-es Drakulában is dolgozó látványtervezője, Thomas E. Sanders) legalább annyit pepecselt a kastély apró részleteinek megalkotásával, mint magával a forgatókönyvvel – utóbbit egyébként a Mimicnél már besegítő Matthew Robbinsszal közösen jegyzi.
Ha a gótikus románc mellett még egyszerűbben szeretnénk körülírni a Bíborhegy hangulatát, akkor a melodráma szót keressük. A kilométerekről kiszámítható történetvezetés, a – természetesen direkt – színpadias színészi játék, a nagy svunggal közlekedő kameramozgás és a szenvedélyesen harsogó vonós kísérőzene mind melodramatikus atmoszférát teremtenek, de ez 2015-ben, amikor a Downton Abbey és az Empire uralja a sorozatvilágot, egyáltalán nem számít negatívumnak.
A legfőbb probléma a Bíborheggyel nem is az, hogy a története tulajdonképpen csak a saját világán belül értelmezhető – azaz a moziból kifele jövet már jóformán egyáltalán nem érdekel –, mert hát nem kell ahhoz mély mondanivaló, hogy egy mozifilmet élvezni tudjunk. Az sem feltétlenül baj, hogy minden fordulatot előre ki lehet találni, ilyen ez a melodráma. De ha már egyszer tisztában volt vele del Toro, hogy ez egy tartalmát tekintve light sztori lesz, akkor igazán belefektethetett volna annyi energiát, hogy a kulcsmomentumokat úgy vezeti fel, hogy azok legalább libabőrözős élményt nyújtsanak.
A színészek sajnos nem kapnak sokkal többet a forgatókönyvtől, mint Del Toro eddigi filmjeiben láthattuk, pedig a kevés helyszínes, összezárt atmoszféra remek lehetőség lett volna egy-egy kiugró alakításra. Mia Wasikowska és Tom Hiddleston között gyakorlatilag semmi kémia, Jessica Chastain karakterében pedig az árnyaltság teljes hiánya tapasztalható, ultragonosznak viszont kevés.
A Bíborhegy sztoriját úgy kell elképzelni, mint egy kizárólag felfelé ívelő grafikont. Építkezik a történet, mélyülnek a konfliktusok, derülnek ki a titkok, az erőszak (ami az ijesztgetés-faktor hiányával a film leghorrorisztikusabb eleme) pedig egyre jelentősebb, egyre véresebb. Ez persze azt is jelenti, hogy valószínűleg sokan olyan unalmasnak találják majd az elejét, hogy amikor kezd igazán beindulni, addigra már nem lesz kedvük felülni a feszültségvonatra.
Stílus a tartalom felett – ez a jelszó. Guillermo del Toro ugyan nagy mestere annak, hogyan kell egy-egy rémtörténetet a háborúval vagy a gyerekkorral kapcsolatos allegóriává varázsolni (Ördöggerinc, A faun labirintusa), vagy hogyan kell nagy CGI-monstrumokat levezényelni (a Tűzgyűrű mellett a két Hellboy-filmhez is kellettek a digitális trükkök), ám a Bíborhegy egy jórészt régimódi vizualitással, minimális CGI-jal megvalósított, eldobható sztori, ami egyszeri nézésre teljesen jó időtöltés, de nem válik majd olyan klasszikussá, mint amilyenekből táplálkozik.
