Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyszerű flörtölős, fiatalos filmnek indul, aztán gyomorszorító akcióthrillerbe torkollik a Victoria, a mozi, amelynek már a forgatása is kisebbfajta szenzáció volt. Szinte észre sem veszi a néző, hogy az egyik pillanatban még egy szimpatikus párt figyel, a következőben viszont már az életükért aggódik. A Victoriát mindenki úgy emlegeti majd, mint a vágás nélküli, egyben felvett mozit, pedig a filmzene, a színészek és maga a sztori felépítése is kellett ahhoz, hogy a féktelen berlini éjszaka története ilyen súlyos élmény legyen.
Nehéz kiválasztani azt a pillanatot a Victoriából, amikor először sejtheti meg a néző, hogy a kedvesen, bohókásan induló történetben ott fortyog kezdetektől fogva egy végzetes, szabályosan letaglózó dráma. Talán akkor esik le mindenkinek, hogy a film nem egy szokványos, boldog végkifejlet felé tart, amikor a főszereplő, a Berlinben élő spanyol lány, Victoria (Laia Costa) teljes átéléssel eljátssza Liszt Mefisztó-keringőjét filmbéli friss barátjának, Sonnénak (Frederick Lau). A fiút annyira lenyűgözi a törékenynek tűnő lány heves, átszellemült előadása, hogy nehéz eldönteni, megjátszott vagy valós döbbenetet/meghatottságot/félelmet látunk az arcán. Persze, tudjuk, hogy színészeket látunk, de ez a film alatt az improvizált, béna, hiányos angollal előadott szövegek, na és a film vágás nélkülisége miatt alig tűnik fel a nézőnek.
Mefisztó ott táncol mindenkiben
Ha valamihez muszáj hasonlítani azt az élményt, amit a Victoria két és fél órája ad, akkor elsőként ezt a pár percnyi zongorajátékot lenne érdemes megmutatni. A Victoria ugyanis mindenki Mefisztójáról, a bennünk lakozó gonosz, vad énünkről szól, és maga a film is olyan ritmusú, mint Liszt zongoradarabja: zaklatott, szélsőségek között táncol, és ezekben a szélsőséges hangulatokban előszeretettel lubickol. De nem ám úgy, hogy a boldog pillanatokban feldob, a drámánál meg elszomorít. Épp ellenkezőleg. Például amikor egy „normális” filmben a szereplők nevetését, vagy az önfeledt táncuk alatt szóló zenét kellene hallani, akkor kúszik be Nils Frahm sejtelmes, szomorú, az egész jelenetsort átértelmező filmzenéje.
Az a filmzene, ami a dialógusokhoz hasonlóan színtiszta improvizáció. A hazákban is elkötelezett rajongókat gyűjtő Frahm különleges módszerrel dolgozott a film zenéjén. Elhívta zenészbarátait egy terembe, amit telepakolt hangszerekkel és a mikrofonokkal, majd egy nagy vásznon elkezdte vetíteni a filmet. Frahmon kívül mindenki úgy kezdett el improvizálni, hogy először látta a filmet. Ahogy a zeneszerző fogalmazott, ez volt az egészben a legizgalmasabb: egyszerre voltak nézői és alkotói is a filmnek.
Ez a kreativitásnak szabad teret adó hozzáállás amúgy is minden részletében jellemzi a Victoriát. Ahogy azt a rendező, Sebastian Schipper is elárulta nekünk, a forgatókönyv csak támpont volt a filmhez. A végső verzió, az egyetlen hosszú felvétel a színészekkel, a stábbal közös munka eredménye. Senki sem tudhatta előre, mi fog kisülni az egészből, hiszen mivel vágás nélküli filmről van szó, a hibákat nem lehetett kivenni a filmből. Valószínűleg ez az óriási tét, és az egymás iránti bizalom hozta olyan félőrült állapotba a stábot, hogy szinte tökéletesen hozták le a két és fél órás cselekményt. Mert ennek a forgatásnak a végigcsináláshoz tényleg extrém elhivatottságra volt szükség.
Ez nem egy film a bankrablásról, ez egy bankrablás
Persze a Victoriában előadott történetet ezerszer láthattuk már. De mégy egyszer sem így. A főszereplő Victoria tipikusan mai, fiatal nő, aki hazájától, Spanyolországtól távol, Berlinben próbál szerencsét. Victoria azonban, számos külföldön élőhöz hasonlóan magányos: még csak ízlelgeti új lakóhelyét, és még nincsenek barátai. Ezért is beszéli rá könnyen egy csapat berlini srác, hogy folytassa velük az éjszakát. A film első órája a berlini éjszakában bolyongó csapatot követi, és azt hihetnénk a Victoria és Sonne közötti bimbózó vonzalomról fog szólni. Csakhogy a Victoria alkotói az említett zongorázós jelenettől kezdve egyre mélyebbre, és mélyebbre rángatják a nézőt, néha már az elviselhetetlenségig az arcunkba tolt drámai képsorokkal.
Ugyanis nem sokkal azután, hogy megkedvelnénk a szereplőket, már nem az estéjükért, hanem az életükért lehet aggódni. Schipper jól érzékeltette egy interjúban a film intenzitását, amikor Francis Ford Coppola az Apokalipszis mosthoz fűzött híres kommentárját („Ez nem egy film a vietnámi háborútól. Ez a vietnámi háború”) jellemezte a Victoriát: ez nem egy film a bankrablásról, ez egy bankrablás.
Persze hiábavaló lett volna a vágás nélküli, kézikamerás módszer, ha a főszereplő Laia Costa nem vinné végig a hátán a filmet. Nála izgalmasabb karaktert ritkán látni a vásznon: külsőre egy apró, elveszett spanyol lány a berlini éjszakában, viszont ha valamibe beleveti magát, legyen az zongorázás, bulizás, vagy épp egy bankrablás, akkor abban száz százalékig benne van. A filmbéli Victoria olyan ember, aki nem csak felismeri, hanem provokálja saját démonjait. Ez az elszántság, az életet szélsőségeiben élvező attitűd, ami Sonnét és vele együtt a nézőt is rabul ejti. Sonne hol döbbenettel és ámulattal fürkészi Victoriát, aki élete legemlékezetesebb, egyben kegszörnyűbb éjszakáját is teljes odaadással éli végig.
Szinte kiröhögik a nézői várakozásokat
Sokan viszont biztosan az alkotók szemére vetik, hogy ez a történet vágásokkal, rövidebb formában is ugyanolyan erős, ha nem még hatásosabb lett volna. Csak hogy ezek a hangok elfelejtik, hogy a vágások mellőzését nem önző művészi ambíció szülte. A Victoria kezdeti lassú tempója miatt lesz pont nagyon mellbevágó a végére. A filmekben amúgy sem szokás a holtidőt megmutatni, pedig épp a Victoria példája bizonyítja, hogy néha ezek a látszólag unalmas pillanatok a legizgalmasabbak.
Ezt az alkotói szándékot jelzi, hogy Schipperék még azt a poént is megengedték maguknak, hogy az egész cselekmény csúcspontját, magát a bankrablást meg sem mutatják filmben. Szinte kiröhögik a nézői várakozásokat, és azt üzenik, nézz már egy kicsit máshogy erre a sztorira, és vedd észre a szereplők valódi történetét a bankrablás mellett.
Miközben a filmipar régóta azzal a problémával küszködik, hogy minden történetet elmeséltek már, és ezt azzal próbálja orvosolni, hogy elmeséli még egyszer azt a történetet modern látványelemekkel felturbózva, sorra aratják a sikereket a Victoriához hasonló egyedi kísérletek. Azok az filmek, amelyek már rég nem azzal vesződnek mit meséljenek el, hanem szigorúan a hogyanra koncentrálnak. Abban a korban, amikor minden egyes pillanatot bárki saját kamerájával rögzít, az ember személyes nézőpontját imitáló, a történetet a lehető legközelebbről megmutató filmek ütik igazán gyomron a nézőt. Ezért bűvölte el a fél világot a Birdman, ezért hozott új időszámítást a holokausztfilmek világába a Saul fia, és ezért ünnepli főleg a fiatal európai közeg a Victoriát. Utóbbi nyilván azért is sikeres, mert nem csak a német, hanem az európai fiatalságról is elég pontos hangulatjelentést ad.
Victoria szeméből ugyanis nem csak az elvándorlás magánya, hanem egy egész generáció frusztrációja kiolvasható, a be nem teljesült álmoktól egészen az önpusztító lázadásig.
A Victoriát október 8.-tól vetítik a magyar mozikban.
