Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Forrest Gump és a Vissza a jövőbe rendezője egy újabb szívvel teli klasszikus készítésére törekedett, de nem igazán tudta, hogyan mesélje el a World Trade Center tornyai közt sétáló kötéltáncos igaz történetét. A kétórás film utolsó 30 perce ugyan tényleg lélegzetelállító látványt nyújt, de az odáig tartó út unalomba fullad, karikatúraszerű szereplőivel, fals romantikájával és fárasztó poénjaival együtt.
Minden jel arra utalt, hogy a Kötéltánc című film az idei év egyik legnagyobb mozis dobása lesz. Afelől semmi kétség nem volt, hogy a látványt odateszik majd a készítők – a szédítő 3D-s jelenetek hatására néhányan már a moziteremben kiadták magukból a frissen bevitt popcorn-menüt, a készítők pedig köszönték szépen, és ezt bóknak könyvelték el –, a történet érdekessége miatt aggódóknak pedig mindig az orruk alá lehetett dörgölni az esetről szóló, Oscar-díjas dokumentumfilmet.
Merthogy, mint az az őszi-téli Oscar-szezonban már szinte alapkövetelmény, természetesen igaz történettel állunk szemben. Vagyis hát igaz történet alapján készült filmmel. És bármilyen hihetetlen, a film legmeseszerűbb részei valóban megtörténtek – a főhős, Philippe Petit tényleg egy fogorvosi rendelőben kihelyezett újságból értesült először az épülő World Trade Centerről, és szépen lassan építgetve illegális kötéltáncos karrierjét, végül tényleg végigsétált egy kifeszített dróton a két torony közt.
Csakhogy ezt már egyszer láttuk. A 2008-as Ember a magasban című dokumentumfilm az év egyik legjobb filmje volt (a mai napig 100%-on áll a Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldalon), simán felvette a versenyt egyes játékfilmekkel. Nem véletlen, hogy James Marsh rendező karrierje annyira beindult, hogy rábízták a várva várt Stephen Hawking-életrajzi filmet is – a tavalyi, szintén Oscarra jelölt A mindenség elmélete nem is keltett csalódást.
Szóval az Ember a magasban, ami jó dokuhoz méltóan kizárólag beszélő fejeket és a mutatványról készült archív felvételeket mutatott, olyan izgalmakat tartogatott, olyan érzelmi töltetet küldött a nézők felé, hogy – főleg Philippe Petit Felhőkkel táncoló című, szintén az esetről szóló könyve mellett – semmi szükség nem volt arra, hogy mindezt eldrámázza nekünk egy csapat színész.
De ha már úgy döntöttek ott fent Hollywoodban, hogy ezt a sztorit nem lehet kihagyni a 3D-bizniszből, akkor legalább a készítők személye adott egy kis megnyugvást. Robert Zemeckis ugyanis pont az a rendező, aki egy hasonlóan izgalmas sztorival és annak látvány-aspektusával egyaránt kezdeni tud valamit – gondolhattuk. Az előzetesekben ugyan úgy szerepelt Zemeckis neve, mint a Forrest Gump, a Számkivetett és a Kényszerleszállás rendezője (érthető módon: két Tom Hanks-eposz és a legutóbbi nagy siker kiemelése nem rossz ajánló), de azért tudjuk, hogy a kétezres években mit művelt a Vissza a jövőbe-trilógia atyja.
A Számkivetett után ugyanis ráállt a digitális trükkök által vezérelt mozikra, és öt éven belül ledarált három, fokozatosan romló minőségű filmet: a 2004-es Polar Expressz még egy kedves kis mese volt, bár a benne rejlő potenciálhoz képest súlyos mellélövésnek lehetett elkönyvelni, a 2007-es Beowulf a látványon kívül semmit nem tudott nyújtani, végül a 2009-es Karácsonyi ének már egyenesen fárasztó volt.
A három évvel ezelőtti Kényszerleszállással aztán nemcsak, hogy visszatért a nagyobb ívű drámák terepére, de Denzel Washington Oscar-jelölt főszerepe és John Goodman zseniális örömjátéka mellett az év egyik leglátványosabb, legizgalmasabb képsorait is biztosította, a kezdő zuhanási jelenettel. Gyakorlatilag ez a film volt a kapaszkodó azok számára, akik szerint a World Trade Center kötéltáncosából nem feltétlenül kéne mozifilmet készíteni, de ha igen, akkor Zemeckis a mi emberünk.
A Kötéltánc nem jó film.
Az például önmagában persze sosem baj, hogy az elejétől fogva tudjuk, hova tart a történet, de ezt a film még jól meg is fejeli a világ legidegesítőbb narrációjával. Petit (Joseph Gordon-Levitt) a New York-i szabadságszobor tetején, egy bántóan mű hatású digitális Manhattan-háttér előtt rágja a szánkba tízpercenként, hogy éppen hol tartunk a sztoriban. Nem háttérinfókat ad, nem vicces megjegyzéseket fűz, szavakkal mondja el, amit az úgynevezett mozgóképes alkotás már egyszer megmutatott.
A történet egyébként tényleg a hihetetlenség határát súrolja – ezért is volt olyan jó az anekdota-formában előadott dokumentumfilm. Ezt játékfilmes változatban kétféleképp lehetett volna megcsinálni: vagy egy kicsit visszafogva a meseszerű sztori élét, vagy éppen arra rájátszva. Zemeckis természetesen az utóbbit választotta – ne feledjük, azzal az emberrel van dolgunk, aki a csavartnyakú Meryl Streepet és a lyukas hasú Goldie Hawnt tartalmazó, elképesztően harsány Jól áll neki a halált is rendezte.
Philippe Petit apja a hadseregben volt pilóta, neki nem nagyon tetszett, amikor fia bűvészkedni és zsonglőrködni kezdett, miközben rövid időn belül már az ötödik iskolából küldték el. 19 éves volt, és addigra már tapasztalt kötéltáncos, amikor egy fogorvosi szobában ülve, egy magazint olvasgatva meglátta az épülő World Trade Center-tornyokat, és megkezdte a végül hat évig tartó felkészülést a két épület közti sétára, ami utólag „az évszázad művészi bűncselekményeként” vonult be a köztudatba.
Ami a hat év alatt történt – és ami a kétórás film első másfél órájában történik – az, az a helyzet, nem túl érdekes, így, konkrétan a képünkbe tolva. Találkozik egy lánnyal, összejönnek. Tervezgetik, hogy milyen kötelet, milyen walkie talkie-t vegyenek, megveszik. Beszélnek arról, hogy kellene szerezni belső embereket az építkezéseken, szereznek. Kár, hogy mindez, főleg ilyen cukormázas, amerikaiak fejében élő franciásan vicceskedős stílusban, senkit nem érdekel.
25-30 ütős percért felépíteni egy két órán át tartó filmet pedig egyszerűen nem érdemes.
De ha már kifizettük a jegyet, legalább tényleg kárpótol valamennyire az az utolsó szekvencia. Onnantól, hogy sikerül felszökni a kis csapatnak a legfelső emeletre, azt vesszük észre, hogy ökölbe szorul a kezünk – és ekkor már nem a fárasztó poénok, hanem a veszélyérzet és a tényleg lélegzetelállító látvány miatt. Tériszonyosoknak ajánlott az első órában elfogyasztani a pattogatott kukoricát, jól jöhet még az a papírdoboz a későbbiekben.
Joseph Gordon-Levitt játéka a szinkronos verzióban is elütött a tőle megszokott (értsd: semmi extra, de teljesen oké) szinttől – de azért adjunk hálát, hogy a külföldi kritikák szerinti rémes francia akcentusát nem építették bele a szinkronba. A többi karakter vagy bántóan harsány karikatúra, vagy értelmetlen, a cselekményt semmilyen szinten előre nem segítő ember, egyedül – ki más? – Ben Kingsley hoz valami tényleg szimpatikusat mint Petit mentora, Rudy papa.
Az egész jóra sikeredett finálé, a film egyetlen lényeges fél órája miatt tehát nem lehet szuperlatívuszokban gyalázni a filmet, egyszerűen csak szép csendben az év csalódásai feliratú dobozba kell majd helyezni.
