Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Már hónapok óta lehetett tudni, hogy soha nem látott érdeklődés előzi meg az új tinisztár koncertjét, és négyszer telik meg az Aréna miatta. Megnéztük közelebbről is Violettát, és a rózsaszínruhás rajongóhadát. Összességében egy szórakoztató tinipop-revüt láttunk. Hogy jutott eszünkbe a Depeche Mode? És a Beatles, a Dallas vagy a Disney On Ice? Beszámolónkból kiderül.
Egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Ja, bocs: de, lehet. Én például ebben az esetben nem csak - sőt, ha nem haragszanak: elsősorban nem - a kulturális történéseket és teljesítményeket megfejtő újságíró, hanem szülő vagyok. Akinek a két gyereke, de főleg a nagyobbik, a kilencéves (és persze ha ő, akkor az ötéves öccse is) rajong Violettáért. Mázli, hogy nem kell önöknek töviről-hegyire elmesélnem, ki is az a Violetta, meg, hogy pontosan mi is az a Violetta-jelenség, azt itt elolvashatják.
Sorozatok sorozatban, ármány és szerelem
Én mindezt csak alátámasztani tudom: a háztartásunkban mindennapi vendégek a Violetta-termékek, Violetta-album, a Violetta-újság, továbbá violettás táska, violettás cipő, violettás toll, violettás üzenőfüzet, violettás kulacs, mindent tudunk a sorozat szereplőiről, de persze kívülről fújjuk a sorozat real time-szociometriáját, tisztában vagyunk az aktuális pletykákkal, ármánnyal és szerelmi fordulatokkal.
Violetta igazi többdimenziós tini-popsztár (lásd még: Miley Cyrus, mármint az ő egykori Hannah Montana-inkarnációja) - egyszerre színésznő és énekesnő, Violetta és Martina. Most még főleg az előbbi, mint az utóbbi, de a Violetta Live-val minden bizonnyal épül a tévéképernyőn túli, önálló popénekesnő-brand is (zárójel: a sorozat másik popsztár-potenciállal rendelkező szereplője Violetta sorozatbéli szerelme, Leon, azaz a fiatal Enrique Iglesiast idéző, néhol latin Justin Timberlake-nek tűnő Jorge Blanco).
Nos, ami pedig a generációs és/vagy kulturális fennhéjázást illeti, semmi okunk rá. Ebben az országban annak idején pénzt dobtak össze, hogy kiszabadítsák Isaurát, a rabszolgalányt, és ájult rajongással fogadták a hazánkba érkező maláji tigrist, Szandokánt, azaz Kabir Bedit. Komoly személyi kultusza volt a város szélén rendelő fess Blazej és mindig mértéktartó Sova doktornak, a Fekete-erdő klinikán szolgálatot teljesítő ifjabb és idősebb Brinkmannak. Mélyre ástuk magunkat a Dallas hőseinek életébe, s gyakorlatilag családtagjaink voltak a Szomszédok szereplői, nem is beszélve arról, ami Barátok közt vár.
Taki bácsis bögrét, vagy Böhm bácsis olvasószemüveget, netán jockey-s whiskey-s poharat ugyan nem rendeltünk a merchandise-oldalról (mert még nem volt), de kétségtelen: a sorozatok országa vagyunk.
Rózsaszín áramlat
"Elnézést, megmondanák, merre van a Budapest Aréna?" - kérdezte egy anyuka valahol a Népliget magasságában a kék metrón. Kislányával és a nagymamával igyekezett a Violetta-koncertre, s úgy tűnt, nem gyakorlott koncertlátogató. Azt, hogy mi is oda tartunk, azonban viszonylag könnyen kiszúrhatta, hiszen a hozzánk tartozó kiskorú is a Violetta-dresscode szerint öltözött. Hogy egy merész párhuzammal éljek: ahogy a depeche mode-osok annak idején feketébe, a kortárs violettások többnyire rózsaszín pólóba vagy ruhácskába öltöznek (de legalábbis szabadon választott színű, feltétlenül violetta-fotós t-shirtöt húznak), amikor közös szeánszuk helyszínére indulnak. Megismerik egymást. Még viccesebb persze az, amikor ez a rengeteg rózsaszín pamacs nagy mennyiségben, izgatottan egy irányba áramlik.
Egy Violetta-koncert persze nem olyan koncert. Rendben, koncert is - egy halálosan profi élő zenekar nyomja a többszintes színpad harmadik emeletén, a vizuális körítés elmondhatatlanul luxy, dalok jönnek egymás után, a sorozat sztárjai éneklik a sorozat slágereit, néha lányduóba, -trióba vagy kvázi-fiúcsapattá tömörülve. Ám ha a dolgot magát nézzük, a prezentációt, a közönség és a termék viszonyát, akkor a Violetta Live ugyanúgy hasonlít mondjuk az ugyancsak egészen elképesztően sikeres Disney On Ice show-ra, vagy a zsánerfazonokkal (hősszerelmes, vagány, intrikus, kedves, vicces, és így tovább) és a maga kis mikrojeleneteivel és utazós-bőröndös kerettörténetével egy nem-színházi, hanem sportcsarnokra kalibrált musical-előadásra. A Violetta Live egy nagy, színes és kétségtelenül szórakoztató - az émelyítő giccs határait át nem lépni képes - tinipop-revü.
A dél-amerikai szappanoperák modoros és túlcukrozott világát tinisorozatba oltó Violetta harmadik évadát még csak most mutatják be Magyarországon, ám negyedik kör már nem lesz.
A Violetta Live a sorozat búcsúztatásáról is szól, s ezzel a turnéval most szépen le is kaszálják a piac maradékát. Persze a rajongó kiskamaszok ezekről a szórakoztatóipari izékről mit sem tudnak - ők csak boldogan lobogtatták a kötelező merchandise-pakk részeként megvásárolt Violetta-zászlót, magasba emelték a felvétel-üzemmódra állított mobiltelefont, és a hősökkel együtt, sőt, egy ízben külön (úgy értem: 6000 gyerek, együtt, spanyolul) acapella énekeltek egy slágert, majd átszellemülten hallgatták a koncert során, a dalok között amúgy angolul (és persze az obligát magyar vendégszavakkal) kommunikáló szereplők spanyol nyelvű búcsúmondatait.
Időnként a hangulat a korai Beatles-koncertekére emlékeztetett, amikor a túlfűtütt rajongók sikolya szinte elnyomta magát a zenei produkciót. Amikor már nem is a zene a lényeg, hanem, hogy a sztár ott van a közelükben és csak most csak nekik énekli a slágereit.
Két óra boldogság, nekik minden bizonnyal ez volt a legfontosabb - erre még az előttem lévő sorban a koncertet végigcsetelő apuka is nyilvánvalóan azt mondaná, hogy win-win szituáció.
